Búcsúzó Bohémek

2015. július 22.

Negyvenegy év után búcsúztatta el a londoni Royal Opera House John Copley Bohémélet-rendezését. Puccini operájának júliusi előadásairól KŐRY ÁGNES beszámolóját olvashatják

Marcello és Rodolfo: Molnár Levente és Piotr Beczała (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Marcello és Rodolfo: Molnár Levente és Piotr Beczała (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

John Copley 1974-ben rendezte meg a Bohéméletet a Covent Garden operaházban. Az első előadásra 1974. február 6-án került sor, az utolsóra 2015. július 16-án. Negyvenegy év, huszonhat felújítás és hatszázhuszonnégy előadás (továbbá az 1982-ben és 2009-ben készült DVD-felvételek) biztosítják, hogy Puccini operájának e nagyszerű színpadi megvalósítása még sokáig éljen emlékezetünkben.

Kiváló énekesek sora lépett fel a produkcióban e négy évtized során. Már az első előadás érzékeltette, mire számíthatunk a jövőben: Plácido Domingo énekelte Rodolfo szerepét, Katia Ricciarelli volt az első Mimi. E két szerepben az operavilág leghíresebb sztártenorjai és -szopránjai léptek fel a későbbi előadásokon is: Pavarotti, Carreras, Alagna, Te Kanawa, Cotrubas, Freni, Gheorghiu és így tovább. Többnyire kiváló énekesek játszották Marcellót és a többi, kisebb szerepet is.

Az utolsó szereposztás, amelyről az alábbiakban beszámolok, csak négy előadásra állt össze (2015. július 9., 11., 13. és 16.), habár a lengyel tenor, Piotr Beczała már egy korábbi felújításon is fellépett mint Rodolfo. Julia Trevelyan Oman atmoszférikus és szellemes díszletei és jelmezei nem avultak el; nem valószínű, hogy a Café Momus színpadi megvalósítása bármikor, bárhol jobban sikerülhet. A nyolcvanhárom éves John Copley minden próbán megjelent, és aktívan rendezett produkciója utolsó előadásaira; az eredmény tökéletes és megható volt.

Musetta: Jekatyerina Bakanova (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Musetta: Jekatyerina Bakanova (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

A július 9-i előadás rossz ómennel kezdődött, mivel aznap teljes sztrájk volt az egész londoni metróhálózaton. Ennek ellenére az operaház tele volt – habár érthetően sokan késtek –, és mind az énekesek, mind a zenekar megoldotta a nagyon kellemetlen közlekedési problémákat. Felmerül a kérdés: vajon ilyen hősiesen viselkedett volna a közönség egy másik produkció esetében is? Jómagam két órát gyalogoltam, hogy időben elérjem az operaházat; nagyon kevés produkció van, amiért ugyanezt megtettem volna.

Amikor július 9-én felment a függöny, senki nem gondolhatta volna, hogy ez az előadás egy új szereplőgárda premierje John Copley produkciójában. Molnár Levente (Marcello) az első másodperctől kezdve magabiztos és alaposan kidolgozott drámai alakítással ábrázolta, hogy karaktere számára a képfestés minősége igenis fontos. Én a földszinten ültem, de Molnár ábrázolása kétségkívül a színház legfelső csücskében is nyilvánvaló volt. Molnár énekesi teljesítménye is karakterábrázolásának természetes függvénye; úgy énekel, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne.

Csak dicsérni lehet Piotr Beczała Rodolfóját, amely tökéletes összhangban volt Molnár Marcellójával. Beczała magától értetődően élte bele magát Rodolfo szerepébe mind vizuálisan, mind hangilag és láthatóan módon egész lényével. A negyedik felvonásban Nahuel di Pierro (Colline) egyszerűen, de nagyon szépen és ízlésesen énekelte a Kabátáriát.

Talán szubjektív megállapítás, de szerintem Lianna Haroutounian (Mimi) nem rendelkezik olyan jó hallással, mint amilyen jó vokális technikával és színészi képességgel. Nem mondhatjuk, hogy hamisan énekel, de intonálása időnként független zenei környezetétől. Minden szempontból tökéletes volt viszont Jekatyerina Bakanova Musettája (beleértve kisebb feladatait is, mint pl. megjelenését karjaiban egy kiskutyával, továbbá a mindenki számára látható sikeres célzását a biliárdasztalon).

Lianna Haroutounian, Molnár Levente és Piotr Beczała (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Lianna Haroutounian, Molnár Levente és Piotr Beczała (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

A július 16-i utolsó előadást Plácido Domingo vezényelte, aki e Copley-produkció negyvenegy évvel ezelőtti első előadásának Rodolfója volt. Kezdetben egy kis feszültséget (és egy-két minimális pontatlanságot) lehetett érzékelni, de hamarosan helyreállt az összhang: a zene, a produkció és művészetek iránti legfenségesebb tiszteletnek lehettünk tanúi. A közönség óriási ovációban részesítette Domingót, Copley-t és az egész szereplőgárdát (beleértve természetesen a kórust és zenekart is).

Csodálatos, felejthetetlen operaházi élményben volt részünk.

Fotók: Bill Cooper / Royal Opera House


La Bohème, Royal Opera House, Covent Garden, July 2015

by Agnes Kory

John Copley’s staging of La Bohème for the Royal Opera House, first performed on 6th February 1974, reached its last ever performance on Thursday 16th July 2015. Forty-one years, twenty-six revivals and 624 performances will ensure that the production will live on in collective memory (as well as on DVD recordings made in 1982 and 2009 respectively). ROH filled the roles with wonderful singers over the four decades; an indication of what was to come was the first cast: Plácido Domingo as Rodolfo and Katia Ricciarelli as Mimi. Subsequently an astonishing array of opera star tenors and sopranos participated in the production, often matched with excellent baritones (for the role of Marcello) and other supporting cast. The last cast appeared only for four performances (9th, 11th, 13th and 16th July 2015), although Polish tenor Piotr Beczała appeared as Rodolfo in some of the previous revivals. The atmospheric and witty designs of Julia Trevelyan Oman stood the test of time; Café Momus is unlikely to be bettered anywhere ever. Octogenarian John Copley attended and directed every rehearsal for this final outing; the result was as delightful as moving.

Mimi és Rodolfo: Lianna Haroutounian és Piotr Beczała (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Mimi és Rodolfo: Lianna Haroutounian és Piotr Beczała (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

The 9th July performance had the disadvantage of happening on the day of an all-out tube strike in London. Nevertheless, the theatre was full – although understandably many people arrived late – and cast and orchestra also negotiated the adverse effects of the transport scenario. Would the audience make such efforts for any other production? I, for one, walked for two hours to reach ROH; there are very few productions for which I would have attempted to do the same.

When the curtain rose on the 9th July, nobody would have guessed that this was the premier for a new cast. Hungarian baritone Levente Molnár (Marcello) set the tone with confident and detailed acting, making sure that it was clear even at the top of the theatre that Marcello took great care of what he was painting. Molnár’s singing was a natural consequence of his seemingly effortless characterisation of the role as well as his ability to sing as if it was the most natural activity in life. Full mark also to tenor Piotr Beczała, whose Rodolfo was a perfect match to Molnár’s Marcello: he looked the part, sounded the part, and practically lived the part. Bass Nahuel di Pierro (Colline) delivered his Act IV aria (‘Vecchia zimarra, senti…’) with utmost beauty and taste. To this pair of ears, Lianna Haroutounian (Mimi) does not have the sense of perfect pitching to match her considerable vocal and acting abilities. She does not sing out of tune, but her pitching tends to be slightly independent from her musical surrounding. Ekaterina Bakanova (Musetta), on the other hand, is spot on in every department (including such minor matters as Musetta’s appearance with the little dog as well as her perfect score on the billiard table).

Jelenet az előadásból (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

Jelenet az előadásból (fotó: Bill Cooper / Royal Opera House)

The last performance (16th July) was conducted by Plácido Domingo, the first Rodolfo of the production forty-one years ago. Initially I sensed some nervousness (and couple of minor untidy corners) on the part of some of the cast but they soon settled and the performance was a true tribute to music, staging and art at its best. The audience gave a tremendous reception to Domingo, Copley and the whole cast (including chorus and orchestra). This was a magical theatrical event, never to be forgotten.

Photos by Bill Cooper / Royal Opera House

Hasonló bejegyzések