Búcsú Szegedy-Maszák Mihálytól

2016. július 28.

„A Wagner-előadások most már a Tanár úr nélkül folynak. A világ megint egy kicsit szürkébb lett…” KONDOR KATA írása

Szegedy-Maszák Mihály (fotó: MTA)

Szegedy-Maszák Mihály (fotó: MTA)

Szokatlannak tűnhet egy operával foglalkozó oldalon irodalomtörténészről megemlékezni, ám éppen Szegedy-Maszák tanár úr szolgált példaként arra, hogy a túl szigorú kategorizálást érdemes félretenni: a különböző műalkotások ezernyi szállal kapcsolódnak egymáshoz. És éppen ő látta ennek a jelenségnek a veszélyeit is: egyetlen művészeti ágban sem egyszerű jártasságot szerezni – hogyan is hihetnénk magunkról, hogy egyszerre többről is képesek vagyunk tudományosan megalapozott megállapításokat tenni? A zenéről szóló tanulmányait ő maga is mindig átnézette egy „igazi szakemberrel”, végzett zenetörténésszel. Maximalista volt, ezt adta át tanítványainak is, el se tudta képzelni, hogy valaki ne rendelkezzen bizonyos alapvető ismeretekkel, vagy ne a legmagasabb szintű tudományos igénnyel álljon hozzá az irodalom, a zene és a többi művészet kérdéseihez. „Nem tudok róla nyilatkozni, nem olvastam a teljes életművét” – mondta egyszer egy íróról, azonnal sokkolva a fiatal hallgatóságot, amelynek tagjai akkor még alighanem senkinek nem olvasták a teljes életművét. Sokan meg is rémültek tőle, úgy érezték, nem tudnak vagy akarnak annyi energiát fektetni az irodalomtudományba, amennyit a Tanár úr vár tőlük. Akik azonban nem futamodtak meg, nem bánták meg; közhelynek hangzik, de ő képes volt új távlatokat megnyitni a húszas éveiket épp csak megkezdő bölcsészeknek.

Elsőéves koromban bontakozó zenei érdeklődésemnek óriási lendületet adtak az órái: ekkor kezdtem gyanítani, hogy engem irodalom és zene kapcsolata, művészeti ágak elméleti és gyakorlati összefüggései érdekelnek igazán. Ma is emlékszem, ahogy az egyik első egyetemi órámra berobbant a híres professzor, Kosztolányi-frizurájával és hanyagul a vállára vetett zakójával (akik ismerték, ezt a jellegzetes viseletét sem fogják soha elfelejteni), és ugyan nem sokat értettem abból, amit beszélt, karizmatikus személyisége, óriási tudása és a dolgokat új összefüggéseiben láttatni engedő szemléletmódja azonnal magával ragadott. Neki már evidenciának számítottak azok a dolgok, amiket én akkor még csak keresgéltem; irodalom kapcsán is rengeteget hallottunk Wagnerről, Bachról, Proust és a Beethoven-vonósnégyesek kapcsolatáról, de ugyanígy képzőművészetről, Henry James rajztanulmányainak a nézőpontjára való hatásáról.

Éppen a bayreuthi Parsifalt hallgattam, amikor szíven ütött halálának híre. Kevés ember volt akkora hatással rám, mint ő. Ha nem ismertem volna, akkor most talán a Parsifalt se hallgatnám. Emlékszem, mennyit dolgoztam az egyetem alatt azon, hogy mindent elolvassak, amire hivatkozni szokott, aztán negyedévben végre elkezdtem érteni, miről beszél. Majd következtek a zenei témájú kurzusai: Irodalom és zene, amelynek első óráján Schubert Erlkönigjének különböző produkcióit hasonlítottuk össze (és ami után egész este Ian Bostridge előadásában hallgattam dalokat), Operarendezések, amelyen többek között Katharina Wagner bayreuthi Mesterdalnokok-rendezését elemeztük. Erre az órára készült az a dolgozatom, ami alapján a mesemotívumokat elemző cikkemet írtam. Ötöst kaptam, de szokás szerint a margón ott voltak a megjegyzések: „kicsit túloz”, „ez így talán túlzás”. Ezt is megtanultuk: az ember minél többet tud, annál óvatosabban von le következtetéseket, hiszen rögtön eszébe jutnak az ellenérvek is.

Sose köszöntem meg neki, amit kaptam. Aki ismerte, tudja, hogy valószínűleg nem tudott volna mit kezdeni a helyzettel, talán csak valamilyen fanyar megjegyzést tett volna, amiből annyit hallottunk. Már annak is örültem, hogy sok végigjegyzetelt óra után (amiken sose mertem megszólalni) a Müpában, a Wagner-napokon, ahol mindig jelen volt, egyszer fogadta a köszönésem. Miután megtudtam, hogy beteg, még láttam az Operában Wagner-előadáson, akkor reméltem, talán mégis sokáig tanulhatunk még tőle. De mi mást is tehetett volna, olyan volt neki a művészet, az irodalom, a zene, mint a levegő, és ezt adta át nekünk is – az nem lenne jó szó, hogy tanította, ezt az ember nem tanulja, egyszerűen függővé válik ezektől a csodadolgoktól. Én is függő lettem, és már meg is maradok annak.

A Wagner-előadások most már a Tanár úr nélkül folynak. A világ megint egy kicsit szürkébb lett. Ha nem akarjuk, hogy az legyen, nekünk kell felnőni a feladathoz.