Búcsú Melis Györgytől

BÓKA GÁBOR nekrológja

Falstaff
Falstaff

A veszteség mindig számvetéssel is jár, s különösen így van ez akkor, ha korszakalkotó egyéniségtől búcsúzunk. A bő két hete, nyolcvanhat évesen eltávozott Melis György esetében pedig ehhez a titulushoz kétség sem fér: az egyre-másra szaporodó nekrológok hasonló kitételeit nem a kötelező udvariasság sugallja a megoldhatatlan feladattal (hogyan lehet tömören és méltóképpen búcsúztatni egy zsenit?) birkózó tollforgatóknak, csupán a mindenki számára nyilvánvaló tényt próbálják jól-rosszul körülírni. Reménytelen vállalkozás: Melis művészetének éppen a valószerűtlen teljesség a legfőbb jellegzetessége – korszerűtlen és definiálhatatlan, ám éppen ezért csodálatra méltó tulajdonság.

Melis ugyanis nemcsak abban volt utolsó, hogy vele tűnt el a színpadról a speciálisan magyar operajátszás. Bár ez sem elhanyagolható, sőt nagyon is fontos tény, s némi magyarázat arra a szomorú tényre, hogy a majd’ minden nagy nemzetközi színpadon (a bécsi Operától Felsenstein Komische Operéig, Gyndebourne-tól a Scaláig) sikerrel bemutatkozó művész miért nem lett mégsem világhírű; hogy a gyász napjaiban miért érezzük azt, fájdalmasan magunkra maradtunk, s a világ nem vesz tudomást arról, kit veszített el. Mondhatjuk: a világ nem nőtt fel nagyságához – nem érezte azt, mi volt művészetében speciálisan magyar, s éppen ezért (nem ennek ellenére!) egyetemes. Noha Melis művészete kapcsán leginkább a Kodályhoz való szoros kötődést – a népi gyökereket és a magyar dikció és zenei formálás elválaszthatatlanul szoros összefonódását – szokás emlegetni, az európai humanitás és a mélyen magyar sors összefonódása önkéntelenül eszünkbe juttatja egy másik nagy zeneköltőnk példáját: Liszt Ferencét. Mint ahogy Lisztet idézi Melis nem született, hanem választott magyarsága is: hogy a tót-szlovák gyökerek nem gyengítették, éppen ellenkezőleg: árnyalták a művész által sugallt magyarságképet.

Háry János
Háry János

Folytatva a liszti példát: a Faust-szimfónia zeneköltőjének variációs készségét idézi Melis átalakuló-képessége. Hogy egy énekes-színész Posa márki kikezdhetetlenül nemes és humánus figurájában és a Hoffmann meséi démonikus négyes baritonszerepében egyaránt hiteles tud lenni, mindennél többet mond művészetének józan ésszel felfoghatatlanul széles spektrumáról. S az is, hogy mindezt egy-egy különlegesen bonyolult karakter esetében egyazon alakításba tudta sűríteni – mint tette azt a Hovanscsina Saklovityij bojáraként, jóformán egyedüli példáját adva e szerep igazi dimenzióinak. S más szinten ugyan, de személyiségének gazdagságát jellemezte az is, hogy szinte minden műfajban otthon volt, s mindegyiket magához nemesítette. Ha ő énekelt magyar nótát, elhittük, hogy a népdallal egyenértékű műfajt hallunk; ha ő szavalt Arany-verset, elhittük: a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy énekes színészeket meghazudtoló gazdagságot tárjon fel a szövegből; s ha ő lépett epizodistaként a népszerű teleregény kamerái elé önmagát játszva, úgy a mesterkéltség helyett pár percre a természetesség költözött a tévéképernyőre.

Zsupán
Zsupán

A műfaji kirándulások természetes módon együtt jártak Melis György foglalkozásából adódóan ma már felfoghatatlan ismertségével és népszerűségével. Az egyik utolsó volt azok között, akiknek médiareprezentációja nem művészetük megtagadásán, hanem éppen annak következetes érvényesítésén alapult; aki nem nyilatkozataival, hanem produkcióival, méghozzá vitathatatlanul értékes produkcióival hívta fel magára a figyelmet. (Ismertségére jellemző, nem múló személyes emlékem, hogy az opera műfajától teljesen érintetlen nagymamám, mikor egyszer A sevillai borbély rádiófelvételét hallgattam, odajött hozzám, s pusztán az énekes hangját hallva megkérdezte: „Melis?”) Pozitív értelemben használta a médiát, s használta őt a média – ennek eredménye a szinte teljes életművét rögzítő, felmérhetetlen mennyiségű hang- és képfelvétel, melyek, ha töredékesen is, de őrzik művészetének lenyomatát.

De elegendő-e, ha művészete a virtuális valóságban él tovább? Azok számára, akik látták őt színpadon, s hosszabb-rövidebb ideje nyomon követték pályafutását, nyilvánvalóan nem; számukra Melis György – művészetének legértőbb elemzője, Fodor Géza szavaival – mindig is „a továbbélő pillanat művésze” marad: alakításainak egy-egy különösen ihletett pillanatát raktározzák el magukban, s abból próbálják rekonstruálni a teljes művészi személyiséget. Mert – visszakanyarodva kezdő gondolatunkhoz – Melis művészete valószerűtlenül teljes volt: ha ő állt a színpadon, nem egy-egy aspektusát mutatta meg a szerepnek, föl sem merült, hogy a két vagy három szereposztás különböző színeiből állna össze a megírt karakter. Nem, első Moralesétől utolsó operaszínpadi fellépéséig, egy 2005 tavaszi Bánk bán Tiborcáig teljes világképet sűrített minden szerepébe – harmonikusat vagy disszonánsat, de mindenképpen hiánytalant.

Falstaff Déry Gabriellával
Falstaff Déry Gabriellával

Tudatában volt-e önnön nagyságának, s annak, hogy utolsó képviselője e teljes művészetnek a „minden egész eltörött” korszakában? Szűkszavú nyilatkozataiból nem derül ki. Ám a nagyság utolsó képviselőjének, Falstaffnak szerepében mindennél többet mondott arról, micsoda felelősség nyomta a vállát, s mennyi öniróniával tekintett a sors által rámért feladat teljesíthetősége iránti kétségeire.

Nagy az ittmaradottak felelőssége. Akik látták őt színpadon, tovább kell hogy éltessék azt az egy-egy pillanatot, ami (cseppként a tengerben) őrzi a Melis-élményt. Akiknek pedig a felvételek maradtak, posztmodern korunk gyermekeiként meg kell próbálni töredékekből következtetni az egészre – tudván, hogy az egész, ha fel nem is támasztható és át nem is élhető többé, de volt, és valóban egész volt.

Fotók: MTI, OSZK, MTV, Mezey Béla

A Traviatában Pitti Katalinnal
A Traviatában Pitti Katalinnal
A csengőben László Margittal, Várhelyi Endrével
A csengőben László Margittal, Várhelyi Endrével