ÁDÁM TÜNDE írása
Megpróbáltam úgy megírni ezt a nekrológot, hogy ne legyen indokolatlanul személyes, hiszen most nem a búcsúzó személye érdekes, hanem az elhunyt, akitől búcsúzunk. Nem sikerült, személytelen, érdektelen lett, kidobtam. De mégis muszáj elbúcsúzni – nézzék el nekem, ha túl személyes lesz.
Minden operarajongó életében van egy énekes-generáció, akikhez a legjobban kötődik, hiszen a legtöbb élő operaélményt kötheti hozzájuk, aktív operalátogató periódusa egybeesik az érintettek legszebb színpadon töltött éveivel-évtizedeivel, sikereikkel, emlékezetes pillanataikkal, amelyeket jó lesz majd felidézni évtizedek múltán is. Eddig még a gondolatát sem engedtem közel magamhoz, hogy egyszer majd búcsúznom kell tőlük is. Szívesen írok köszöntőt a századik születésnapra, de nekrológot nem. Főleg nem ennyire hamar, ilyen értelmetlenül korán.
Massányi Viktor különleges színű, össze-téveszthetetlen baritonja, miként minden, ami az átlagostól különbözik, megosztotta a közönségét, a kritikusait, és persze a mindenkori szereposztókat is. A hang egyedisége azonban elvitathatatlan, talán ezért sem könnyítette meg birtokosának dolgát: a hangszínéhez, hanganyagához illő szerepekben nem bővelkedett a hazai repertoár, olykor pedig nem bízták rá az amúgy neki való feladatot. Ott kellett kiemelkedőt nyújtani, ahol lehetőség volt rá.
Ha egy szerepet kell kiemelnem, nem kérdés: Jeleckij. Valószínűleg annyiszor hallottam benne, ahányszor énekelte, vagy kicsit többször, mert olykor koncerten is előadta. Később ugyan Tomszkijt is énekelte A pikk dámában, de nekem mindig Jeleckij maradt. És Anyegin. Egy meg nem valósult álom: sosem értettem, miért nem látják meg benne azt a tökéletes Anyegint, akit én mindig láttam, ha csak koncerten is. A magától értetődő, autentikus orosz nyelvű éneklés mellett a szerep lényegét tudta akár egyetlen áriába beleénekelni. Imádtam, ha oroszul énekelt. Ha lehet mondani, hogy bizonyos énekhangok jobban passzolnak egy konkrét nyelvhez, mint a többihez, akkor ez Massányi Viktor hangja esetében az orosz nyelv volt. Nem pusztán azért, mert második anyanyelveként beszélte (bár nyilván lehet összefüggés), valahogy mindig úgy éreztem, a hangja ezen a nyelven tudja legtökéletesebben kifejezni önmagát.
Az orosz nyelvű éneklésnek nem az Operaház volt a terepe, hanem megint csak a koncertpódium. És nem kizárólag opera, hanem dalok. Azt hiszem, hangjának líraisága, hajlékonysága a legszebben talán akkor mutatkozott meg, ha dalokat énekelt. Aki dalt tud énekelni, az mindent tud – és nem egy márványtermi koncerten lehettünk tanúi ennek. Muszorgszkij, Dargomizsszkij, Glinka – és persze nemcsak oroszok: Liszt vagy éppen Kodály.
A nagyközönség mégis az Operából ismerte. Számos kiváló alakításának lehettünk tanúi éveken át, és alakítást mondok, mert volt egy természetes színpadi adottsága is, olyasfajta figurateremtő készség, amitől most is a szemem előtt látom a különböző, gyakran játszott szerepeiben. És mindegyikben más és más. Mennyire nem igaz, hogy a bariton-szerepek egysíkúak, mindig egyformák! Hiszen ott volt a bájosan bumfordi Masetto, akit csak szeretni lehet, vagy a mélyen megrendült, együtt érző Sharpless, vagy akár a semmiből megteremtett, ragyogóan felskiccelt Lescaut. A szenvedélyes Marcello, aki humoros és komoly, bohóc és felelősségteljes barát egyszerre. Talán ez utóbbi szerepében láttam legtöbbször, de a rendszeres operalátogatók aligha kerülhették el a Traviatában vagy a Bánk bánban.
A nagy Verdi-baritonszerepek közül viszonylag kevés íródott a hangjára, viszont amikor megkapta a Rigoletto címszerepét, úgy tűnt, végre megeshet, hogy olyan, a negyvenes éveiben járó bariton alakítja a szerepet, aki valóban apja (és nem nagyapja) lehet egy tizenhat éves lánynak, és ez új dimenziókat nyithat a szerepformálásban. Azonban valamiért a köztudatban Rigolettónak legalább hatvanévesnek kell lennie, ezért mesterségesen öregítették hozzá ehhez a képhez. Előadás után kérdeztem erről; azt mondta, nem akarta felvenni a „pumukli-parókát”, és ebben egyeztek ki. Ősz hajjal vagy anélkül, de nagy hatással volt rám Rigolettója, több lettem általa.
Még egy nagy találkozás biztosan elmaradt, leginkább azért, mert ő maga is ellenállt, ugyanis Wagnert kellett volna énekelni hozzá. Massányi Viktor sosem titkolta a német mester műveivel kapcsolatos ellenérzéseit (még nekünk is nyilatkozott erről, pedig akkor Pucciniről kérdeztük), és közeli barátai, kollégái sem tudták rábeszélni. Pedig mindenkinek, aki csak egészen kicsit is ismerte őt, világos volt, hogy tökéletes Beckmesser lehetne: az egész habitusa, a fanyar humora mind predesztinálták erre – de hiába, immáron ez is múlt idő.
Igen, múlt időben írtam végig, azzal a borzasztó érzéssel, hogy a múltidézés végén egyszer csak ki kell tenni a pontot, és akkor visszavonhatatlanul vége. Szándékosan nem fogok most youtube-videót linkelni, inkább egy máig eleven emléket idéznék fel. 2003 májusában volt egy koncert a Rádió Márványtermében, ahol orosz szerzők Puskin-versekre írt dalait és áriáit énekelte. A koncertet a Rádió rögzítette és pár hónappal később sugározta is, én pedig vagy ezerszer meghallgattam már. Ha most valaki előkeresné a Rádióban az archívumból, és ezzel emlékeznének az elhunytra, az igazán méltó tisztelgés volna.
Massányi Viktort ma búcsúztatják a Fasori Református templomban.
Nyugodjék békében!