BÓKA GÁBOR írása
Nem először éltem át ilyesmit vele kapcsolatban. A kilencvenes években nemigen fordult meg a Ház falai között, ezért operamániám kezdetén nem hallhattam őt vezényelni. Így annál felvillanyozóbban hatott, amikor 1999-ben, hosszú kihagyás után újra premiert kapott: a Borisz Godunovot. Muszorgszkij operája nem könnyen adja magát: az epikusan hömpölygő muzsikában embert próbáló feladat fenntartani a feszültséget. Ezen a felújításon azonban sikerült: talán ez volt az első alkalom, hogy egy előadás (ráadásul cseppet sem rövid mű) folyamán egyszer sem unatkozom, nem észleltem benne egyetlen kitöltetlen pillanatot sem. S ezen túlmenően a Borisz Godunovban hallottam először valóban szépen játszani az Operaház Zenekarát – a lengyel kép zárószakasza egyenesen érzéki gyönyörrel töltött el.
Muszorgszkij és széphangzás? Összetartozó fogalmak ezek? – kérdezhetnénk. Valóban: az orosz mester partitúrái nem a tartoznak a nagyzenekari pompában szívesen sütkérező pálcamesterek kedvencei közé, ám Lukács Ervin nem is ezt az eszményt képviselte. Viszont konzervatív művészként ragaszkodott az általa jobbnak, mert színházilag hatásosabbnak ítélt Rimszkij-Korszakov-féle hangszereléshez, s pontosan tudta: ebben a változatban ez a lengyel kép szerelmi kettősének lényege – két összetartozó ember mámoros együttléte egy bódító éjszakán. A vitatható filológiai döntést magasrendű művészettel volt képes igazolni.
Ahogy Lukács Ervin fokozatosan visszatért az Operaházba, egyre többször volt alkalmam hallani, s bár világos volt, hogy ha ő áll a pódiumon vagy az árokban, a színvonal mindig garantált, bizonyos pontokon mégsem tudtam azonosulni elképzeléseivel. Ilyenek voltak Mozart-vezénylései, melyekhez csak későn tudtam felnőni – a kiváló historikus szellemű interpretációk megismerésének bűvöletében idejétmúltnak és kevéssé izgalmasnak találtam Lukács Ervin megközelítését. Aztán 2006 őszén, egy kiváló Gran partita-vezénylés után (ekkor a Fesztiválzenekart vezényelte a maestro) átértékelődött korábbi véleményem: noha a felfogást továbbra sem tartottam korszerűnek, önmagában véve egyszerre mégis értékesnek tűnt föl – akkor vált világossá számomra (amit rendezők kapcsán már régóta vallottam), hogy a korszerűség nem elengedhetetlen feltétele a művészi minőségnek. Hasonlót éltem át kicsit később, amikor két előadás erejéig az operaházi Don Giovannit vette kézbe: a zenekar bizonyos mértékig jobban uralta a hangzásképet, mint amit ideálisnak tarthatunk; szokatlan volt a zongora használata csembaló helyett; a tempók bizonyos mértékben kényelmesebbek voltak, mint a historikus lemezeken – mégis, Lukács Ervin pálcája alatt megszólalt a Mozart-muzsika, éspedig legfontosabb karmesteri erénye, a világos formaépítkezés jóvoltából.
Nem tartozott azon dirigensek közé, akiknek egyénisége rátelepedett a műre: előadásain nem a sajátos olvasat, hanem a mű elsődleges megközelítése került előtérbe. Mindkét karmesteri megközelítés lehet a maga nemében értékes, mégis úgy gondolom, az utóbbi egy fokkal nagyobb művészi alázatot feltételez az előbbinél – az előadóművész számára helyzetéből adódóan nagyobb a kísértés, hogy saját szobrát építgesse, mint az alkotóművész számára, akinek esetében a művészi produktum egyértelműen a saját nevéhez köthető. Lukács Ervin hívebben szolgálta Mozartot, Verdit, Puccinit vagy az általa olyannyira szeretett Hoffmann meséi szerzőjét, Offenbachot, mint saját karrierjét – talán ezzel is magyarázható, hogy sosem ambicionálta a vezetői pozíciókat. S bár tekintélye és a magyar zeneéletben elfoglalt, álláshoz nem köthető helyzete jóvoltából mind az Operaház, mind az Állami Hangversenyzenekar vezetője is volt rövid ideig, mégsem ilyen minőségében fogunk rá emlékezni elsősorban – sokkal inkább karmesterek generációit nevelő tanárként. Felvételei mellett tanítványainak művészete őrzi meg számunkra egyéniségét, a muzsikához való közelítését – azt az élő hagyományt, amit ő is kiváló mesterek – zeneakadémiai tanára, Somogyi László, vagy az őt állandóan betanítóként és második karmesterként foglalkoztató Ferencsik János – vezetésével sajátított el.
Az utolsó években főleg Verdi-műveket dirigált az Operaházban: újra betanította két régi kedves darabját, a Don Carlost és az Aidát, s nyolcvanhoz közeledve még két új művet is megtanult – az Otellót 2003-ban, A végzet hatalmát csak 2008-ban vezényelte először. Sokan hiányolták a tüzet ezekből az interpretációkból – számomra ezt bőven ellensúlyozta az idős emberek bölcsességéből és nyugalmából adódó átszellemültség, amit az Aida zárójelenetében, az Otello Fűzfadalában és Ave Mariájában vagy A végzet hatalma nagy, a hit bizonyságát hordozó pillanataiban tudott megszólaltatni. Nem tudom, magánemberként milyen hitet vallott Lukács Ervin – azt azonban tudom, hogy nekem személy szerint nagyon sokat segített abban, hogy higgyek a művészet erejében.
Richard Strauss: Négy utolsó ének – Im Abendrot (km. Sass Sylvia, vezényel: Lukács Ervin)