Búcsú Lukács Ervintől

2011. március 7.

BÓKA GÁBOR írása

Lukács Ervin (Fotó: Mezey Béla)

Lukács Ervin (Fotó: Mezey Béla)

Nem először éltem át ilyesmit vele kapcsolatban. A kilencvenes években nemigen fordult meg a Ház falai között, ezért operamániám kezdetén nem hallhattam őt vezényelni. Így annál felvillanyozóbban hatott, amikor 1999-ben, hosszú kihagyás után újra premiert kapott: a Borisz Godunovot. Muszorgszkij operája nem könnyen adja magát: az epikusan hömpölygő muzsikában embert próbáló feladat fenntartani a feszültséget. Ezen a felújításon azonban sikerült: talán ez volt az első alkalom, hogy egy előadás (ráadásul cseppet sem rövid mű) folyamán egyszer sem unatkozom, nem észleltem benne egyetlen kitöltetlen pillanatot sem. S ezen túlmenően a Borisz Godunovban hallottam először valóban szépen játszani az Operaház Zenekarát – a lengyel kép zárószakasza egyenesen érzéki gyönyörrel töltött el.
Muszorgszkij és széphangzás? Összetartozó fogalmak ezek? – kérdezhetnénk. Valóban: az orosz mester partitúrái nem a tartoznak a nagyzenekari pompában szívesen sütkérező pálcamesterek kedvencei közé, ám Lukács Ervin nem is ezt az eszményt képviselte. Viszont konzervatív művészként ragaszkodott az általa jobbnak, mert színházilag hatásosabbnak ítélt Rimszkij-Korszakov-féle hangszereléshez, s pontosan tudta: ebben a változatban ez a lengyel kép szerelmi kettősének lényege – két összetartozó ember mámoros együttléte egy bódító éjszakán. A vitatható filológiai döntést magasrendű művészettel volt képes igazolni.

A végzet hatalma 2008-ból (Pánczél Éva, Kálmándi Mihály, Bazsinka Zsuzsanna, Kováts Kolos, Bándi János és Gárday Gábor társaságában)

A végzet hatalma 2008-ból (Pánczél Éva, Kálmándi Mihály, Bazsinka Zsuzsanna, Kováts Kolos, Bándi János és Gárday Gábor társaságában)

Ahogy Lukács Ervin fokozatosan visszatért az Operaházba, egyre többször volt alkalmam hallani, s bár világos volt, hogy ha ő áll a pódiumon vagy az árokban, a színvonal mindig garantált, bizonyos pontokon mégsem tudtam azonosulni elképzeléseivel. Ilyenek voltak Mozart-vezénylései, melyekhez csak későn tudtam felnőni – a kiváló historikus szellemű interpretációk megismerésének bűvöletében idejétmúltnak és kevéssé izgalmasnak találtam Lukács Ervin megközelítését. Aztán 2006 őszén, egy kiváló Gran partita-vezénylés után (ekkor a Fesztiválzenekart vezényelte a maestro) átértékelődött korábbi véleményem: noha a felfogást továbbra sem tartottam korszerűnek, önmagában véve egyszerre mégis értékesnek tűnt föl – akkor vált világossá számomra (amit rendezők kapcsán már régóta vallottam), hogy a korszerűség nem elengedhetetlen feltétele a művészi minőségnek. Hasonlót éltem át kicsit később, amikor két előadás erejéig az operaházi Don Giovannit vette kézbe: a zenekar bizonyos mértékig jobban uralta a hangzásképet, mint amit ideálisnak tarthatunk; szokatlan volt a zongora használata csembaló helyett; a tempók bizonyos mértékben kényelmesebbek voltak, mint a historikus lemezeken – mégis, Lukács Ervin pálcája alatt megszólalt a Mozart-muzsika, éspedig legfontosabb karmesteri erénye, a világos formaépítkezés jóvoltából.

Don Carlos (Tokody Ilona, Budai Lívia, Mikó András, Ilosfalvy Róbert, Begányi Ferenc és Polgár László társaságában)

Don Carlos (Tokody Ilona, Budai Lívia, Mikó András, Ilosfalvy Róbert, Begányi Ferenc és Polgár László társaságában)

Nem tartozott azon dirigensek közé, akiknek egyénisége rátelepedett a műre: előadásain nem a sajátos olvasat, hanem a mű elsődleges megközelítése került előtérbe. Mindkét karmesteri megközelítés lehet a maga nemében értékes, mégis úgy gondolom, az utóbbi egy fokkal nagyobb művészi alázatot feltételez az előbbinél – az előadóművész számára helyzetéből adódóan nagyobb a kísértés, hogy saját szobrát építgesse, mint az alkotóművész számára, akinek esetében a művészi produktum egyértelműen a saját nevéhez köthető. Lukács Ervin hívebben szolgálta Mozartot, Verdit, Puccinit vagy az általa olyannyira szeretett Hoffmann meséi szerzőjét, Offenbachot, mint saját karrierjét – talán ezzel is magyarázható, hogy sosem ambicionálta a vezetői pozíciókat. S bár tekintélye és a magyar zeneéletben elfoglalt, álláshoz nem köthető helyzete jóvoltából mind az Operaház, mind az Állami Hangversenyzenekar vezetője is volt rövid ideig, mégsem ilyen minőségében fogunk rá emlékezni elsősorban – sokkal inkább karmesterek generációit nevelő tanárként. Felvételei mellett tanítványainak művészete őrzi meg számunkra egyéniségét, a muzsikához való közelítését – azt az élő hagyományt, amit ő is kiváló mesterek – zeneakadémiai tanára, Somogyi László, vagy az őt állandóan betanítóként és második karmesterként foglalkoztató Ferencsik János – vezetésével sajátított el.

Tokody Ilonával egy Bohémélet-előadás után

Tokody Ilonával egy Bohémélet-előadás után

Az utolsó években főleg Verdi-műveket dirigált az Operaházban: újra betanította két régi kedves darabját, a Don Carlost és az Aidát, s nyolcvanhoz közeledve még két új művet is megtanult – az Otellót 2003-ban, A végzet hatalmát csak 2008-ban vezényelte először. Sokan hiányolták a tüzet ezekből az interpretációkból – számomra ezt bőven ellensúlyozta az idős emberek bölcsességéből és nyugalmából adódó átszellemültség, amit az Aida zárójelenetében, az Otello Fűzfadalában és Ave Mariájában vagy A végzet hatalma nagy, a hit bizonyságát hordozó pillanataiban tudott megszólaltatni. Nem tudom, magánemberként milyen hitet vallott Lukács Ervin – azt azonban tudom, hogy nekem személy szerint nagyon sokat segített abban, hogy higgyek a művészet erejében.

Richard Strauss: Négy utolsó ének – Im Abendrot (km. Sass Sylvia, vezényel: Lukács Ervin)

Hasonló bejegyzések