Búcsú Békés Andrástól

Ma vesznek végső búcsút az Operaház nyolcvankilenc éves korában elhunyt egykori főrendezőjétől. Video-összeállításunkban az életmű néhány emlékezetes pillanatát elevenítjük föl

Békés András (fotó: Mezey Béla)
Békés András (fotó: Mezey Béla)

Harminc évad, negyvenhét bemutató: már a puszta számok is informatívak Békés András és a Magyar Állami Operaház kapcsolatának mélységét illetően. A pálya művészi mérlegét nem itt és most kell megvonnunk: megtették ezt részben a munkásságát értékelő kritikák, másrészt megteszik majd azok a színház- és zenetörténészek, akik egyszer majd az Operaház 20. századi történetének második felét próbálják kellő alapossággal feltárni. A búcsú fájdalmas pillanataiban elsősorban az emlékezés marad nekünk – annak segítségével, ami Békés András rendezéseiből jó vagy rossz minőségű felvételeken, de ránk maradt.

A felvételek sajnos csak a pálya szűk keresztmetszetét dokumentálják: a nyolcvanas éveket megelőző korszakból alig maradt valami az utókorra Békés András munkásságából, vagy ha maradt, az archívumok polcain lapul. Csak fényképekről, az előadások látványvilágából lehetnek benyomásaink az általa rendezett Nibelung gyűrűje-tetralógiáról éppúgy, mint fontos Mozart-előadásairól. Ez nem csak elsődleges értelemben nagy veszteség, de azért is, mert a kritikai értékelés így kicsúszik az ellenőrizhetőség lehetősége alól. Nem így a pálya utolsó évtizedének előadásai, melyekből szerencsére már sok minden rendelkezésünkre áll.

A legkorábbi Békés-rendezés, amelynek nyomát lelhetjük a világhálón, az 1972-ben bemutatott Hovanscsina (a felvétel azonban jóval későbbi: 1990-ben, a produkció utolsó előadásainak egyikén készült). A látványvilág ekkor még szorosabban kötődik a hagyományos operai realizmushoz, sőt, történelmi opera lévén, a historizmushoz, mint azt a rendező későbbi alkotói korszakaiban megszokhattuk. E rövid részletben is feltűnő azonban, hogy Békés már ekkor is következetesen él a stilizálás eszközével: „olyan következetességgel alkalmazza a könyörgően, segélykérően feltartott-kitárt kezek motívumát…, hogy az valósággal az egész előadás alapgesztusává válik, s kétségtelenül a mű egyik leglényegesebb tartalmát teszi szemléletessé” – írja Fodor Géza.

Jacques Offenbach „opera-mókája”, a Kékszakáll 1982-ben került az Erkel Színház műsorára. Békés András rendezése meghódította a közönséget, mégpedig elsősorban pompás karakterizáló készségével, mely ez esetben különösen jól kamatozott az operaénekesek valóban színészi játékában – a nézők legjobb operettszínészeinket meghazudtolóan eleven szerepformálások szemtanúi lehettek e produkcióban.

Giacomo Puccini Pillangókisasszonyát Békés András művészetének legértőbb elemzője, Fodor Géza a pálya fordulatának tartotta: olyan pontnak, amelytől kezdődően számos korábbi „furcsaság”, a kritikus számára nehezen érthető vagy épp hibának tartott momentum visszatekintve egyszerre értelmet nyert – és ezúttal katartikus előadást eredményezett. A produkció lélektani mélységekig hatoló alapossága az alábbi rövid részleten is nyomon követhető: a népszerű „Nagyária” ezúttal nem sláger, betét, tapsra komponált bravúrszám, hanem két szorosan összetartozó szereplő néma párbeszéde. (A felvétel a négy szereposztásban bemutatott produkció negyedik főpróbáján készült.)

Az Anyegin 1984-es felújításának nehéz örökséggel kellett szembenéznie: az Operaház előző Anyegin-produkciója évtizedeken át szerepelt műsoron, legendás alakítások születtek a keretei között, és maga is legendává nemesedett. A legkevesebb, ami elmondható, hogy Békés András rendezése felvette a versenyt a nagy előddel: a kritikákban minduntalan Csehov nevét emlegetik – nem véletlenül. Tatjána levéljelenetének aprólékos kidolgozottsága önmagáért beszél.

A Fidelio 1985-ös bemutatóját (Békés András 1965 után immár másodszor állította színpadra a darabot) rendezői szempontból sok bírálat érte, bizonyos kritikák a zenei megvalósítás magas színvonala mellett egyenesen kudarcnak bélyegezték. Mai szemmel nézve inkább csak az tűnik fel, hogy a játék stílusa kevésbé szakad el a megszokottól, mint azt az előző évek kimagasló produkcióiban megszokhattuk. A hagyományos keretek között azonban itt is minőségi színészvezetés szemtanúi lehetünk.

Belcanto operát jól rendezni olyan feladat, melybe a mai sztárrendezők bicskája rendszeresen beletörik. Békés András immár főrendezőként állította színre 1987-ben Gaetano Donizetti Boleyn Annáját. Sokakkal szemben őt nem a teljesítmény kipipálása, a teljes királynő-trilógia abszolválása izgatta, hanem az egyetlen kiválasztott darabban rejlő emberi dráma. Az opera zártszámos szerkezete tág teret biztosított a stilizált játékmódnak, a játékkonvencióktól történő mind radikálisabb elszakadásnak, s a látványvilág, a játéktér kialakítása is mindinkább szimbolikussá válik.

Jelentős fejezetét alkotják a Békés-életműnek a televíziós munkák is. Puccini Triptichonját teljes egészében színpadra állította a nyolcvanas évek elején, majd a Magyar Televízió számára külön megrendezte az Angelica nővér filmváltozatát. A sokak által lesajnált, a Puccini-életmű egyik leggyengébb darabjának tartott egyfelvonásosnak éppen legproblematikusabb részletét tudta Békés revelatív módon megoldani: a darabot záró csodajelenetet. A stilizáció és a realizmus közötti egyensúlyozás ezen a ponton váratlanul a mű lényegébe talál, a megoldás pedig látványosan filmes indíttatású – ezt, így nem lehetett volna színpadra állítani.

Az 1989-ben készült Parasztbecsület szintén nem a korábbi színpadi rendezés újragondolása, hanem hangsúlyozottan filmes produkció. Az Angelica nővérhez hasonlóan a kritikai partvonalon tengődő, ám annál népszerűbb darabnak olyan előadása született ezúttal, mely mintegy rehabilitálta annak jelentőségét; formai megoldásai pedig a mű formájának, stílusának átértékelésére is késztetik a nézőt – hiszen aligha láttunk még verista operát ily kevéssé verista tolmácsolásban. Tartalom és forma ily harmonikus egymásra találása mintegy szimbolikusan is lezárja az életművet.

A film teljes egészében is megtekinthető az interneten.