A Lucretia meggyalázása operaházi előadásáról MONA DÁNIEL írt kritikát
Igazi ritkaság csendült fel a Magyar Állami Operaház falai közt 2013. november 22-én a Britten100 évforduló apropójából. A darabbal kapcsolatosan sok operakalauzban az áll, hogy a magyarországi bemutató még várat magára. Valójában az operát 2008-ban már bemutatták Szegeden (a gdański Balti Opera produkciójában), mégis a legtöbb nézőnek bizonyára újonnan hatott a pesti előadás. Sokat elárul a kései premierről, hogy megrendítő címe helyett a „kifinomult” és „úri” közönség itthon eleinte csak Lucretia elrablásaként emlegette a művet. Ma már azonban bárki nyugodtan és kultúrától, eleganciától átitatva kijelentheti: Kérek két jegyet Lucretia meggyalázására…
A ritkán hallható zene ereje, a rendezői elképzelés hibriditása és az énekesek teljesítményének ingadozása kialakított bennem egy listát. Akadtak egészen lenyűgöző élmények, és volt, ami kevésbé tetszett. Ez mindenkivel és minden előadással így van, csakhogy ezúttal minél előrébb sorolódott valami, annál erősebben is hatott rám. Könnyedén megbocsátottam a negatívumokat, és fokozottan értékeltem a kiemelkedő megoldásokat. A top akkora hatást gyakorolt rám, hogy feledtette a lowest elemeit. Számoljunk hát vissza, és ne emlegessük a sorszámot sem érdemlő színpadi vetítést!
10. Apró bakik
Hiába léteznek az életben mindennapos gikszerek, melyek gyakran már fel sem tűnnek, a színpad mindent emlékezetessé tesz. Koncertszerű-szerű előadás ide vagy oda, a szerepébe magát mégiscsak beleélő énekes egy pillanat alatt kizökkenti a közönséget, ha a tragédia közepén vizet kortyolgat egy műanyag pohárból. Kellemetlen, ha valaki elejti a szemüvegét, s persze zavaró, hisz aligha tudja észrevétlenül felvenni. A valószínűleg mobiltelefon okozta brum (nagyfrekvenciás rezgés) is a legrosszabbkor, a Jézus-hasonlatok katartikus pillanatában tréfálta meg a hangfalakat.
9. Wierdl Eszter és Balatoni Éva
A két énekesnő hangjának tisztaságában semmi kifogásolnivaló nem volt. Karakterük mégsem illett / alkalmazkodott az est többi szereplőjéhez és hangulatához. Wierdl Eszter (Női kórus) – különösen Csiki Gáborral (Férfi kórus) szembeállítva – sok és változatos szövegének ellenére nem tudott kimozdulni vibratós, túl-operás, egy idő után egysíkú stílusából. Mesélőként képtelen volt figyelmem mindvégig magára vonni. Balatoni Éva (Bianca) sem kötött le teljesen. Olybá tűnt, nem hajlandó túllépni az előadás koncertszerűségén, s ez hangjának intenzitására is rányomta bélyegét.
8. Simon Krisztina
A Lucretia legellentmondásosabb szereplője maga Lucretia volt. Simon Krisztina előadása az opera első felében erőltetettnek, ugyanakkor erőtlennek tűnt. A tizenkét tagú zenekar hangban gyakran maga alá gyűrte az énekesnőt. A meggyalázott asszony azonban a mű végére magára talált, és (ha szabad e paradoxonnal élnem) káprázatos szépséggel hagyta itt a földi létet. A hangjaiból áradó drámaiság kivételes meghatottságot varázsolt a nézőtérre.
7. A két római hadvezér és az etruszk herceg
Az urak teljesítménye szintén felemásra sikerült. Cser Krisztián (Collatinus), Lucretia hű férjeként, követte Simon Krisztina „stratégiáját”, szokatlan bizonytalansággal (néhol intonációs pontatlanságokkal) énekelt az első felvonásban. Asszonya oldalán azonban visszakaptuk az igazi Csert. Gradsach Zoltán (Junius) szinte az első pillanattól meggyőzött, kiválóan formálta meg – mind hangban, mind karakterben – a gúnyos-sértődött hadvezér vokálisan igencsak embert próbáló szerepét. Rezsnyák Róbert pedig megnyugtatóan minőségi hangja mellett, kimért mimikájának is hála, a meghajlás pillanatáig mélyen ellenszenves Tarquinius maradt.
6. Jelmez
Az énekművészek egytől egyig hófehér ruhaneműkben jelentek meg. A hölgyeken fehér estélyi, az urakon fehér cipő és öltöny. A modern zene és modern kivitelezés ellenére a fehér szín (amellett, hogy a tisztaságot és ártatlanságot jelképezi…) stilizálta az ókori öltözékeket, XXI. századi tógákat teremtett.
5. Háttérmozgások
Cserébe, hogy az énekeseket megkímélték a színházszerű előadástól, és kottatartójuk környékére száműzték, kaptunk háttérszereplőket: római légiós ruhákba öltözött, kardot ragadó, lassított felvételként mozgó, az aktuális történést reprezentáló alakokat, akik a színpad hátulján fel s alá jártak a süllyesztővel. Hála az égnek, nem kellett az egész darab alatt az ő vizuál-tolmácsolásukat néznünk, apró jeleneteik csupán színes foltjai voltak az előadásnak.
4. Rendezés
Rengeteg minden kiderült már a sok apró, frappáns ötletéért a negyedik helyre került rendezésről. Csányi János elképzelése egészen szokatlannak és kiszámíthatatlannak nevezhető. Vegyünk egy koncertszerű előadást, ahol az énekesek hol kottából, hol anélkül; hol a helyükön, hol kimozdulva onnan; hol jelképesen, hol konkrétan érintkezve egymással – de mindenképp szerepükben élve énekelnek. Vegyük hozzá egy, a történetet megjelenítő némajátékot. Villantsuk fel olykor ezt a színi csoportot, de ne csináljunk egész estés pantomim-előadást. És kész… A hozzávalókból valami olyan vegyes koncepció született, amely váratlanságból fakadó izgatottsággal töltötte el a közönséget (a kritikust mindenképp). Koncertszerű? Félig szcenírozott? Szcenírozott? Valahol mindhárom…
3. Jakab Ildikó és Csiki Gábor
A női és férfi kvartettből egyaránt kiemelkedett egy-egy énekes. Jakab Ildikó (Lucia) kristálytiszta, (a legpozitívabb értelemben) egyszerű, ártatlanságot és jóságot sugárzó hangja kiválóan passzolt az engedelmes, naiv, gondtalan és életvidám szolgálólány karakteréhez. Minden Lucia-pillanat mosolyfakasztó varázslatként hatott. A bachi evangélistára emlékeztető Férfi kórus a Lucretia technikailag talán legnehezebb szerepe. Domináns narrátor, kinek fáradhatatlan intenzitással kell tudósítania a híreket. A gyakran énekkari tagként, máskor kisebb szerepekben feltűnő Csiki Gábor maximálisan helytállt mint Férfi kórus. Változatos, mindig a szituációhoz illő, hatásos hangszíne, valamint finoman túlzó gesztusai első hangjától az utolsóig kellemes élményt nyújtottak.
2. Zenekar
A Magyar Állami Operaház Zenekarának tucatnyi muzsikusa szolgáltatta az est instrumentális részét. A kamaraegyüttes kiváló összhangban zenélt. Gyönyörű belső szólamokat hallottunk, minden hangszer érvényesült. Ha kellett, az ensemble fátyolosan vékony vagy elementáris erejű hangon szólalt meg. Hámori Máté jogosan zsebelte be a közönség elismerő tapsát.
1. Britten zenéje
A XX. század közepén keletkezett mű – sok kortársával ellentétben – bámulatos könnyedséggel befogadható zenét tartalmaz. A zárt számokat mellőző opera szép, sallangoktól mentes dallamokkal bír. Szórakoztató, de nem komolytalan; könnyed, de nem komikus zene, mely rútság nélkül fejez ki fájdalmat, csalódottságot, dühöt és bosszút. Ilyen hangok nélkül mit sem ér egy jó zenekar, egy találó rendezés, vagy pár kiváló énekes; mellette viszont megbocsáttatik minden apró baki és bizonytalanság. Ha százalékolnom kellene a résztvevők teljesítményét, egyben biztos lennék:
Britten100%
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház