Bolsoj muzej

A cári menyasszony moszkvai előadása, 2012. november 4. FÜLÖP KÁROLY írása

A cári menyasszony
A cári menyasszony

Tavalyi névnapom csúcspontja, hogy a kis Bolsojban jártam – ha szabad ezzel az oximoronnal megneveznem a legendás Moszkvai Nagyszínház Novaja Szcénaként emlegetett épületét. A színház rekonstrukciójának 2005-ös megkezdésekor avatta játszási hellyé az épületet a munkálatok idejére, később azonban megtartotta a 2011-es ünnepélyes újranyitás után is.

Az Új Színpad épületéhez lassan emelkedő lépcsősor vezet, közvetlenül a Nagyszínház mellett. A Novaja Szcéna teraszáról tekintetünk a Bolsoj oszlopsorát koronázó timpanon és a négy szökellő paripa vontatta Apolló-szekér felől a Tyeatralnaja tér épületeit, majd a történelmi városrész tornyait, kupoláit pásztázza. Bár a nagy premiereket a történelmi épületben rendezik, az Új Színpadot – benyomásaim szerint – a színház nem valamiféle másodrangú helyként kezeli; fontos előadásokat, többek között az Anyegint, a Jolantát, a Toscát, a Carment, A varázsfuvolát vagy épp A cári menyasszonyt játsszák itt. Maga a színházjegy is ugyanaz a díszes nyomású kártya, mint ami a nagy Bolsoj előadásaira szól, csupán az ára mérsékeltebb. A közönség szintén belakta a Novaja Szcénát: lelkesen tapsol kedvenceinek, s önfeledten cseveg a társalgóban vagy épp a nézőtéren a szünetben. A „kis” színház méreteihez képest a pompa sem kevesebb; míg a nagy Bolsojban a piros-arany színvilág dominál, itt a fehér-arany csillogását pasztell sárgák és barnák törik meg, a nézőtéri ülések mindehhez a pasztell zöld árnyalatát adják hozzá. És csillárok ragyogása mindenütt…

Anna Aglatova
Anna Aglatova (fotó: Damir Juszupov)

Rimszkij-Korszakov operája, A cári menyasszony a Bolsoj leggyakrabban játszott kedvencei közé tartozik. Zenéje az orosz romantika legjobb hagyományaiba illeszkedik, ugyanakkor a szerző korábbi műveihez képest jobban követi az európai irányvonalat. Érzelmes, behízelgő és megejtő szépségű dallamvilág jellemzi, ami a folklór melódiáival és táncaival ötvöződik. Mindez elég magyarázat népszerűségére, noha igazán sodró, drámai erő kevés rejlik zenéjében, inkább a szereplők zárt számainak melankolikus dallamvezetése varázsolja el a hallgatót. Mind a négy felvonás egy-egy jól exponált, hatalmas fináléval zárul; ezek a mű drámai csúcspontjai, s ennek megfelelően kellőképp hatásosak is.

A történet lehetne akár kedves, romantikus mese: a szerelmesek esküvőjét ünneplők tánca, aztán a cár menyasszonyának kiválasztott leányka, a mindenféle varázsitallal kereskedő-kuruzsló orvos megelevenedhetnének egy mívesen díszített orosz mesekönyv lapjairól is. Ám a Lev Alexandrovics Mej drámája nyomán született librettó a cselekményszálakat véres drámává szövi. Ráadásul a „mese” IV. (Rettegett) Iván idején játszódik, akinek harmadik felesége valóban Marfa Szobakina volt, aki esküvőjük után tizenhét nappal meghalt. Vaszilij Grjaznoj szintén létező alak volt, bár halála nem az operában leírt nagyszerűséggel következett be. Neve egyébként beszélő név: piszkos, szutykos (grjaznoj), ami hangalakjában Iván cár „Rettenetes” (groznij) ragadványnevére emlékeztet, s mivel a cár maga az operában nincs jelen – a színlapon is csak néma szerepként –, így annak kegyetlen-könyörtelen magatartását Grjaznoj képviseli a történet során. Barátait is az embereket rettegésben tartó, az utcákon randalírozó opricsnyikek, a cár testőr-rendőr gárdája – akik szintén a történelmi valóság részei – körében leli meg.

A darab ősbemutatóját 1899. november 3-án tartották Moszkvában a Szolodnyikov Tyeatrban, Szavva Ivanovics Mamontov magánszínházában. A Bolsoj-premierre 1916. február 2-án került sor, s 1924-ig 79 alkalommal tűzték műsorra. Az 1927-es rendezés tíz év alatt 164 előadást ért meg. A következő felújítás 1937 májusában mutatkozott be, s 138-szor tapsolhatta meg a közönség. Az 1944-es rendezés 50, az 1955-ös pedig 104 alkalommal ment a jelenlegi, 1966-os produkcióig.

Jelenet az I. felvonásból
Jelenet az I. felvonásból (fotó: Damir Juszupov)

A szép és az idegen nyelvet nem beszélők számára is informatív műsorfüzet tanúsága szerint az opera jelen rendezését 1966. április 8-án állította színpadra a Moszkvai Nagyszínház. A produkció – s egyáltalán a mű – hatalmas szériákat futott: a 237. szezon általam látott november 4-ei előadása az 1966-os rendezés 567. színre vitele volt, míg az opera Bolsojban játszott előadásszáma 1102. Tanulságos adatok ezek, ha figyelembe vesszük, hogy A cári menyasszony külföldi repertoárra tűzése legfeljebb a kuriózum kategóriába sorolható, Magyarországon pedig egyáltalán nem is játszották (londoni kollégánk korábbi írásában szintén említette a problémát.)

Anna Aglatova
Anna Aglatova (fotó: Damir Juszupov)

További következtetésekre juthatunk, ha a mi Hunyadinkra és Bánk bánunkra gondolunk: bizony azok útja is nehézkesnek, mi több lehetetlennek ígérkezik a világkarrier felé. Ugyanakkor tanulságos az orosz példára tekinteni: nálunk, a Magyar Állami Operaházban egy-egy Hunyadi– vagy Bánk-premier sem épp sima ügy (Kékszakállú például most nincs is), nemhogy más, kevésbé ismert operánk repertoáron tartása. A Bolsoj folyamatosan adja a Boriszt és a Hovanscsinát – legyen mondjuk ez a „nemzeti opera”-párhuzam, de mellette az Anyegin, a Jolanta, az Igor herceg vagy legutóbb a Rettegett Iván balettváltozata is bőven megfér, akárcsak A cári menyasszony. És minden jegy elkel. Külföldi és hazai közönsége éppúgy van e daraboknak, mint a nagy zenedrámáknak; a hétköznapi publikum sincs mindig azokra hangolva, igényli a könnyebben emészthető, simulékonyabb dallamokat, a szép, egyszerűségében megható történeteket. A cári menyasszony pedig épp ilyen, jogosan adatik ily nagy előadásszámban. Igényli és szereti a közönség, minden számot lelkesen megtapsol, rajong az énekesekért, büszke a népi témájú darabra. S a színház is büszke a darab interpretációtörténetére: a műsorfüzet archív fotóin és szereplistáin a közeli és távolabbi múlt nagy énekeseit fedezhetjük fel a mű korábbi alakítói közt. Néhányan a nemzetközileg is ismert névsorból: Tamara Szorokina, Jelizavetya Sumszkaja, Galina Visnyevszkaja vagy – a magyar Pikk dáma Lizája – Maria Gavrilova (Marfa); Irina Arhipova, Jelena Obrazcova, Tamara Szinyavszkaja, Marina Sutova, Nyina Tyerentyeva, Ludmila Semcsuk (Ljubasa); Pjotr Medvegyev, Alekszej Ivanov, Ilja Bogdanov (Grjaznoj).

Alexandr Naumenko
Alexandr Naumenko egy korábbi előadásban, Maria Gavrilovával (fotó: Damir Juszupov)

Nálunk a Bohémélet védett díszletei kapcsán sokszor megemlítik az Operaház muzeális jellegét – negatív felhanggal. A diótörő kapcsán már ritkábban fordul ez elő, sőt olykor nosztalgikus sóvárgás érezhető-hallható az Anyegin vagy A bahcsiszeráji szökőkút gyönyörű díszletei után. A Bolsojban természetesebben működik a hagyományőrzés, bizonyos produkciók esetében szóba sem kerül a lecserélés opciója. Egy-egy gazdagon kiállított, jól sikerült előadás bizony hosszú évtizedekig látható változatlan formában. Csak az előadók cserélődnek… Ha pusztán A cári menyasszonyt nézzük – megint csak a műsorfüzetet alapul véve –, azt olvassuk, hogy jelen formában immár több mint 45 éve láthatja a közönség Rimszkij-Korszakov operáját. Sőt, ha még figyelmesebben böngésszük a színlapokat, kiderül, hogy már az 1955-ös premier is Fjodor Feodorovszkij és Nonna Feodorovszkaja díszleteivel és jelmezeivel ment, csak annak rendezője Jurij Petrov volt.

Az operát – szintén hagyományosan – három szünettel játssza a színház. A darab kiállítása ügyes, látványos; a díszletek dicsérik már nem élő tervezőjük mesterségbeli tudását. A színpadi tér kialakítása, a reálisnak tetsző helyszínek, a térhatású háttérfüggönnyel harmonizáló festett falak látványa a fából merítkező népi építészetet és díszítőművészetet éppúgy hitelesen idézik meg, mint a boltíves palotabelsők világát. Tetszetős, ugyanakkor mértéktartó; a díszlet megmarad helyszínnek, háttérnek, nem telepszik rá a cselekményre, nem nyomja el a szereplőket, így a néző valóban a színpadi történésekre összpontosít, miután nyugtázta a miliő korhű voltát. A jelmezek már erősebben díszítettek: mintha az ikonosztázok festményei elevenednének meg; aprólékosan kidolgozottak, a szereplőket messziről is rögtön beazonosíthatóvá teszik. A táncokban, színes tablóképekben is összhang jellemzi a változatos színvilágú kosztümöket.

A színészi játékban szintén felismerhetjük az orosz iskola hagyományait: sematikus panelek, eltúlzott gesztusok jellemzik a szereplők és a rendező eszköztárát. De valahogy ennek itt különleges bája van, ráadásul segíti az orosz nyelvben kevéssé járatos látogatót. Pici járatosságommal is felfedeztem, hogy amikor elhangzik a szerdce szó, a szereplő jól láthatóan a szívére mutat jelezvén annak fájdalmát, a bánatot. Hasonlóképp jár el egy másik szereplő, mikor két oldalról megragadja remegő kezével a fejét – a hívószó: galava –, és így mutatja, hogy gyötrő gondolatok kavarognak fejében. És így tovább. Üdítő kivételként hat a címszereplő, Anna Aglatova játéka, aki már az új iskola, vagy az egyéniségéből fakadó ösztönösség segítségével árnyaltabb színészi játékra is képes, különösen a harmadik felvonás fináléjában és a zárókép haldoklási jelenetében. Sajnos azonban éneklésében nem hallom egyelőre a régi, nagy iskola énekeseinek utódját: első áriája igencsak hamiskásan csengett, s hangszíne sem volt igazán kellemes a fülnek. Nem hozza ugyan a sztereotípiákat, azaz nem a szláv énekesekre sokszor jellemző gutturális módon énekel, hangja nem is a „Nu, págágyí”-nyuszira emlékeztető sipítós szoprán (bár olykor sajnos beveti ezt a fegyvert is), kezdetben mégsem voltam határtalanul boldog, hogy épp a címszerep az övé ezen az estén. Aztán a későbbi felvonásokban bizonyította, hogy igenis neki való a szerep, hangilag is sokkal meggyőzőbb lett, érthetővé tette a második felvonásban kapott, megelőlegezett vagy a rajongók ismeretéből fakadó tapsot.

Anna Aglatova
Jelenet egy korábbi előadásból, elöl: Anna Aglatova (fotó: Damir Juszupov)

A szereplőgárda összeállítása egyébként megelégedésre adhat okot: Irina Rubcova és Sztanyiszlav Mosztovoj egy-egy remek karakterrel járult hozzá az est sikeréhez Saburova, valamint Bomelij jelmezében. A főbb szereplők alakítói közül Grjaznoj megformálója, Andzsej Beleckij ugyan kezdetben kissé visszafogott volt, hangját tompábbnak éreztem ahhoz képest, amit a főgonosztól az ember elvár, de a későbbiekben hangja szépen kinyílt, s szerepében is magára talált. Jevgenyij Nagovicin szép tenorhangon szólaltatta meg a szerelmes Likov szólamát. Számomra az est két legjobbja Alexandr Naumenko és Okszana Volkova volt. Naumenko erőteljes, érces basszusa a régi nagyok robusztus hangját idézi fülünkbe, Okszana Volkova gyönyörű mezzója remélhetőleg a világszínpadon is megmérettetik. Zenekari kíséret nélkül előadott dala az est legszebb lírai momentuma volt. A zenekar Alexandr Szolovjov irányításával az összeszokottság rutinjával dolgozott, az énekkari számok és tablók szintén a kigyakorlott munka tökéletességével szólaltak meg.

Azt hiszem, elégedett lehetek a névnapi estémmel. A kis Bolsojban jártam. Hagyománytisztelő előadást láttam, sokan azt mondanák rá: muzeális. Korából ítélve valóban, de a Bolsoj valahogy mégiscsak jól csinálja ezt. A hagyományőrzésnek is hagyományai vannak. Miközben újabb szereposztások révén felfrissülnek az ősi produkciók, az alkotóműhelyben kísérletező munka is folyik, elég csak a Ruszlán és Ludmilla újszerű bemutatójára gondolni a közelmúltból. A hagyománytisztelő közönség el is utasította.

Fotók: Damir Juszupov / Bolsoj Színház, Moszkva