Bohémélet-premier meglepetéssel

Giacomo Puccini operája a Miskolci Nemzeti Színházban, 2011. november 25. VONA ILDIKÓ kritikája

Mimi és Rodolphe: Sáfár Orsolya és Horváth István (fotó: Bócsi Krisztián)

Musical helyett operát kapott a közönség Miskolcon. Nyomorultak helyett Bohémélet-bemutató volt a Miskolci Nemzeti Színházban. Puccini remekművét ezúttal Halasi Imre direktor állította színpadra. Nem kevés izgalom kísérte a produkció születését, mivel az intézményt sújtó 88 milliós zárolás meghiúsította a darabok olyan sorrendben történő bemutatását, ahogyan azt korábban meghirdették. A központi támogatások visszatartása okozta pénztelenség szükségessé tette a műsorrend átszerkesztését, bizonyos darabok felcserélését… Mintha maga a Bohémélet  elevenedett volna meg a miskolci teátrum falai között: a szegény, nyomorgó, nélkülöző művészek mindent megtesznek azért, hogy alkothassanak. Talán a körülmények adták az ötletet a rendezéshez. Halasi Imre ugyanis nem az eredeti, 1830 körüli időben, hanem napjainkban játszatja a történetet. Természetesen a ruhák is olyanok, amilyenekben bármikor ki lehetne menni az utcára, és legfeljebb azok színösszeállítása okozna meglepettséget a járókelők körében. Laczó Henriett jelmezei már önmagukban is biztosítják a nyüzsgést, pezsgést, hiszen valósággal tobzódunk a színekben. Ehhez még hozzájön a szereplők színpadon történő mozgása, és bizony gyakran előfordul, hogy a néző sokkal erőteljesebb ingereket kap a szemén keresztül, mint amilyen impulzusok érkeznek a fülén át.

Mivel a jelenlegi feldolgozásban két-két felvonás tartozik össze (és csupán egyetlen szünetet tartanak az előadás folyamán), olyan díszletekre, kellékekre van szükség, melyek gyorsan, könnyen mozgathatók. Csak a legszükségesebb dolgokat látjuk a színpadon: fotel, asztal, székek, állólámpa, festőállvány, vaskályha. Menczel Róbert tervei alapján a bohémek padlásszobája aztán könnyedén átalakítható a párizsi Momus Kávéház előtti térré, a Barrier d’Enfer külvárosi résszé, majd vissza padlásszobává. A gyors váltásnak persze megvan a hátulütője is: a záró képben ott maradt a padlón az előző jelenetben leesett hó, a padlásszobában két oldalt ott álltak az utcai fák… és még tudnám sorolni.

Jelenet az I. felvonásból (fotó: Bócsi Krisztián)

A történetet fiatal szereplőgárda keltette életre. Szép hanggal rendelkező, ígéretes tehetség, Sáfár Orsolya alakította a főhősnőt. Üde, hamvas Mimi jelent meg általa, és sikerült a figura lírai és drámai oldalát egyaránt megmutatnia. Horváth Istvánnal már többször találkozhatott a miskolci közönség, és ezúttal is a tőle megszokott színvonalon teljesített. Énektechnikailag nem okozott számára gondot Rodolfo szólama, és nagy tűzzel, fiatalos lendülettel alakította a szerelmes költőt.

Musette és Alcindor: Eperjesi Erika és Kincses Károly (fotó: Bócsi Krisztián)

Eperjesi Erika kiválóan kidomborította a két női szereplő közti karakterbeli különbségeket, Musetta szépen formált énekszólamához nagyszerű színészi játék társult. Remek párost alkottak Geiger Lajossal, aki Marcellót személyesítette meg. Hangilag kétségtelenül van még hová fejlődnie, de az előadás igen értékes pillanatai közé tartoztak azok a jelenetek, amikben a festő és az énekesnő között lévő viszony kirajzolódott. Szerelem, szenvedély, féltékenység, gyűlölködés és még sokféle érzelem jelent meg, olykor mókás civakodás formájában. Colline filozófust sokunk örömére Gábor Géza alakította. Hangja, színpadi jelenléte rendívül figyelemreméltó. A híres „Kabátária” egészen különlegesen hangzott tőle: gyönyörűséges és megrendítő volt. Schaunard kisebb szerep, de úgy gondolom, Gradsach Zoltán kihozta a zenész karakteréből, amit lehetett. Molnár Erik hangja nem túl jelentős énekhang, inkább a humoros oldalát igyekezett megfogni a házmester figurájának. Az előadásra egyébként is jellemző, hogy ahová lehetett, mindig becsempésztek egy kis humort. Kincses Károly, a városi tanácsos megformálója szintén megnevettette néhányszor a nézőket.

A színház zenekarát Váradi Katalin vezényelte, aki biztos kézzel, határozott zenei elképzelések alapján dirigált. A zenei teljesítményen érezhető, hogy hatalmas munka van benne. Apróbb pontatlanságok akadtak, de összességében jól szólt a zenekar, és olykor feltűnően szép hangszeres szólókat is hallottunk. Az énekkar szintén megfelelő teljesítményt nyújtott. Mindent összevetve szép előadást láthatott a miskolci közönség, leszámítva azt a sűrűn előforduló problémát, hogy nem lehetett a szöveget érteni (noha az előadás magyar nyelven zajlott). Valószínűleg ebben a díszlet a ludas, ami miatt a színpad hátsó része nyitva volt. Feltehetőleg az „vitte el” a hangot, rontva ezzel az opera teljes élvezetét.

Fotók: Bócsi Krisztián / Miskolci Nemzeti Színház