Biztosra menni

2013. augusztus 1.

Giuseppe Verdi Aidája a szombathelyi Iseumban – a július 26-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Aida és Amonasro: Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Budai István)

Aida és Amonasro: Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Budai István)

Vélhetnénk, egy szabadtéri Aidát csak elrontani lehet. A mű népszerűsége adott, vagyis a nyáresti hangulattal és monumentális, többnyire a hagyományokat követő látványvilággal megtámogatott produkció eleve számíthat a közönség jóindulatára. Ám meglehet, Ghislanzoni szövege és Verdi muzsikája szinte „megrendezi magát”, és igen nehéz a színre állítás kapcsán olyat nyújtani, mely a műből kiindulva mond róla újat, illetve más nézőpontból láttatja a benne megfogalmazott emberi problémákat, tisztában kell lennünk vele, hogy az Aida más is, több is, mint amit egy nyárestén megkaphatunk tőle. Ezzel persze nem a szabadtéri előadásokat akarjuk elvben leminősíteni: az operaműfaj népszerűsítése szempontjából bizony nagy szükség van ezekre – jó látni például, hogy a rendszeres operajátszással lényegében nem rendelkező Szombathely városában ezrek hallgatják Verdi zenéjét egy péntek estén. Ám más alkalmak (konkrétabban: egy kőszínházi felújítás) talán alkalmat teremthetne rá, hogy valaki mai szemmel tekintsen az egyik legismertebbnek hitt opera ismeretlen arcára.

Kürthy András nemrégiben Romániában, Jászvásár operaházában is színre állította az Aidát. Nem tudom, az az előadás miképp sikerült; a mostani végeredményt látva annyiban biztosak lehetünk, hogy a rendező ezúttal nem akart alapjaiban újat mondani a darabról – ezt udvariasan úgy szokták megfogalmazni: hagyományos előadásban gondolkodott. Ám ismét és sokadszor vagyunk kénytelenek leírni: a hagyományos rendezés nem szabad, hogy a rendezetlenség szinonimája legyen – márpedig az Iseumi Szabadtéri Játékokon látott produkció esetében sajnos ez a helyzet. Sarkítva azt mondhatnánk: a színpadi beállítás (természetesen az helyszínhez alkalmazva) nagyjából megfelel a lassan húsz éves budapesti, Nagy Viktor nevével fémjelzett produkciónak; amiben viszont eltér attól az egyébként szintén megrendezetlen előadástól, abban rendre rosszul kerül ki az összehasonlításból. Hiába a helyszín szűkössége, nem lehet pusztán erre fogni, hogy a bevonulások jelentős része hatástalan. Ha egyszer van lehetőség szemből bejönni (márpedig van: a rekonstruált szentélyépület kapuja rendelkezésre áll), vajon mi indokolja, hogy Radamest oldalt, szinte láthatatlanul hozzák be és tegyék a földre dicsőségének tetőpontján? Működésbe lép viszont az említett bejárat, amikor nem kellene: az opera zárójelenetében Radames és Aida sziklasírba zárva várják a halált – legalábbis normális körülmények között: itt ugyanis egyszer csak magától megnyílnak a sír falai, és Aida így surran be szerelmese mellé. Lehet persze, hogy a rendező szándéka szerint arról van szó, hogy Aida itt már csupán látomásként jelenik meg Radames előtt (a korábban viselt vörös ruhától eltérő fehér jelmeze mintha erre utalna), de egy ilyesfajta befejezés éles ellentétben áll az előadás korábbi részeiben tapasztalt realista stílussal. Persze számon kérhetjük-e a következetességet egy olyan előadáson, ahol az Amneris–Radames-kettős végén Radames int a katonáknak, hogy vezessék el őt? Ilyesmi a mai liberális börtönviszonyok közepette is meglepő lenne, nemhogy az ókori Egyiptomban…

Amneris, a király és Radames: Dana Liliana Ciuca, Berczelly István és Kiss B. Atilla (fotó: Budai István)

Lukács Gyöngyi, Dana Liliana Ciuca, Berczelly István és Kiss B. Atilla (fotó: Budai István)

Az előadás mégis mutatott fel pozitívumokat, mégpedig nem is keveset: zenei szempontból az összkép örvendetesen jó benyomást keltett. Igaz, a Savaria Szimfonikus Zenekar ezúttal nem hozta azt a magas színvonalat, amire legjobb formájában képes (például néhány hete a Bartók-fesztivál megnyitóján): az előjátékban a hegedűk gyakran hamisan játszottak, a bevonulási jelenetben pedig a rezek gyengélkedtek – az apróbb összjátékbeli pontatlanságokat felróni botorság lenne egy szabadtéri előadáson. Medveczky Ádám azonban biztos kézzel lett úrrá a nehézségeken, s az említett részletektől eltekintve igen színvonalas játékra sarkallta a zenekart, miközben mindvégig kontrollálta a színpadon történteket is (köztük a sokfelől összeverbuválódott kórus közreműködését). Mindez persze ez cseppet sem meglepő: avatott kezű Aida-dirigens ő, s noha az elmúlt évtizedben kevésszer adódott alkalma, hogy vezényelje a darabot, magam az általam látott legszebb Aidaként tartom számon azt az egyetlenegyet, amit vele hallhattam az Erkel Színházban hét-nyolc éve. Az újabb találkozás megerősített a hitemben, hogy nem véletlenül.

Bevonulási jelenet (fotó: Budai István)

Bevonulási jelenet (fotó: Budai István)

A szereposztás értékelését a hölgyekkel kezdve első helyen Dana Liliana Ciuca Amnerisét kell említenünk, nem csupán a vendégjogot érvényesítve, hanem teljesítményének okán is. A román mezzoszoprán hanganyaga talán egy fokkal világosabb az ideálisnál, vivőerejére (már amennyire ez szabadtéren megállapítható) azonban nem lehetett panasz. Miként dallamformálására, frazírozására, érzékeny dinamikai árnyalására sem – hogy szerepformálásának szinte kizárólag zenei eszközeit méltatjuk, az nem az ő hiányossága, ezen az estén minden pozitívum ebben a dimenzióban mozgott. Lukács Gyöngyi Aidájában is elsősorban a vokális produkció majdnem-tökéletességét dicsérhetjük (egyetlen komolyabb megingását a közönség érzésem szerint a kelleténél jobban büntette): az érzéki szépségű mélységek és középhangok mellé javarészt biztos, átütő erejű magságok társultak. A szerepformálás egészét mindvégig adekvátnak éreztük, kivéve egyetlen pontot: a zárókettős éteri pillanatai, áradó lírája messze állnak attól a nagyon is evilági drámaiságtól, ami Lukács Gyöngyi művészetének legfőbb értéke. A hölgyek névsorát nem csak a teljesség kedvéért egészítjük ki Lusine Sahakyan (főpapnő) nevével: a fiatal énekesnő nagyon értékes hanganyag birtokosa – érdemes figyelnünk rá a következő évek operavizsgáin.

Amneris és Aida: Dana Liliana Ciuca és Lukács Gyöngyi (fotó: Budai István)

Amneris és Aida: Dana Liliana Ciuca és Lukács Gyöngyi (fotó: Budai István)

A férfiak mezőnyében ezúttal a mély hangok vitték a prímet – mindenekelőtt Alexandru Agache Amonasrója. Sokszor dicsértük már magvas, sötét hanganyagát, énekkultúráját, mindazt, amit alapvetően olasz iskolázottsága nyomán új színként képvisel a hazai operaéletben szerencsére mind rendszeresebbé váló fellépéseivel. Ezúttal az keltett feltűnést, milyen tévedhetetlenül találja el Agache a különböző szerepekhez megfelelő hangvételt: számára nincs „egyen-Verdi”, Amonasróként vállalta a kicsit nyersebb, karcosabb éneklésmódot – de mindig a muzikalitás határain belül. Dan Popescu magas basszusával kellő súlyt adott Ramfis nem annyira önálló életet élő, mint inkább dramaturgiai funkcióként létező, ily módon azonban nélkülözhetetlen figurájának. Berczelly István újra és újra csodálatra késztet: hetvenötödik életévében nemhogy színpadon van, de új szerepeket tanul – a korábbi Amonasro idén öltötte magára a király jelmezét, s adott jelentőséget ennek a sokszor teljesen elhalványuló szerepnek. Halljuk, hogyne hallanánk, hogy nem minden hangindítás tökéletes – de mit számít ez olyankor, ha ami megszólal, az egyrészt valóban hang, másrészt amit ez a hang közvetít, az nem kevesebb, mint a szerep lényege? Csalódást okozott viszont Kiss B. Atilla Radamese. A művész éneklésének bizonyos gyengéi nem új keletűek, egyéni vérmérsékletünktől függ, miképp viszonyulunk hozzájuk – számomra a bizonytalan magasságok, a ritmikai pontatlanságok és a sokszor hamis intonálás sajnos ezúttal meghaladta azt a mértéket, amelynek keretein belül, ha kompromisszumokkal is, de még teljes értékű szerepformálásról beszélhetünk. Kiss B. Atilla azonban nem egy Erkel színházi előadáson bizonyította már korábban, hogy kiváló Radames; biztos vagyok benne, hogy nem most mondta ki az utolsó szót a szereppel kapcsolatban.

Templomjelenet (fotó: Budai István)

Templomjelenet (fotó: Budai István)

Ez az Aida-produkció biztosra ment: kipróbált szereposztásra épített, látványvilágában pedig semmit sem kockáztatott. Az eredmény: javarészt magas zenei színvonal – olykor látványos, de szinte teljesen akciómentes színpadi megvalósítás. Hogy van-e igény rá, hogy az iseumi operajátszás ennél több legyen, arra a jövő évi Traviata adhat választ legközelebb.

Fotók: Budai István / Iseumi Szabadtéri Játékok

Hasonló bejegyzések