Georges Bizet: Gyöngyhalászok – kritikánk a Berlini Állami Operaház friss bemutatójáról. A június 30-i előadáson KONDOR KATA járt
Az utóbbi években számos nagy operaház tűzte műsorára Bizet magával ragadó dallamvilágú, egzotikus történetét, a Gyöngyhalászokat. Idehaza is láthattuk a Metropolitan Opera közvetítését, de ha élőben szerettük volna megtekinteni a művet, akkor sem kellett volna messzire utaznunk: a Theater an der Wien 2014-ben mutatta be azt. Sajnálatos módon Budapestet még nem írhatjuk hozzá a listához (nálunk a ritkán játszott darabok lassan kerülnek színpadra), ám reméljük, mindez csak idő kérdése. Az Operabase listája szerint egyes Puccini- és Wagner-operáknál is gyakrabban játszott darab ezúttal Berlint hódította meg.
A Berlini Állami Opera vezetősége biztosra ment: az előadó- és alkotógárdában számos sztár nevét fedezhettük fel. A produkciót a filmrendező Wim Wenders állította színre, aki nem túl formabontó, ám hatásos és jól működő előadást hozott létre. Bizonyára az is közrejátszott, hogy a művet még nem sikerült elcsépelni, ezért az egyszerű történetmesélés sem hagyott hiányérzetet maga után, és ötlettelennek sem tűnt (még ha hiányzott is belőle az a kis plusz, ami egy-egy produkciót igazán emlékezetessé tesz). A színészvezetés kidolgozott volt – csupán a szerelmespár viselkedett néha kissé modorosan –, a kórus egyszerű, nagy mozgásokat hajtott végre.
Az előadás leglátványosabb megoldását a gyakran a szereplők elé vetített kisfilmek jelentették,
amelyek néha csupán a darab hangulati-szimbolikus rétegéhez járultak hozzá (ilyen például a végtelen hullámverés), máskor azonban az elmesélt előtörténetek is megelevenedtek, feltűnt például a fiatal Nadir és Zurga – ezt a vonást jelen esetben szakálltalanságuk képviselte –, vagy szintén Zurga, amint a gyermek Leilának adja a nyakéket (a vetítés egyszersmind le is leplezte a darabbeli titkot, hiszen a videón tisztán felismerhető volt, hogy a baritonhőst megformáló Orendt Gyula akasztja a kislány nyakába a gyöngysort). A jelenet később még egyszer visszatért, kissé szájbarágósan, ám – el kell ismerni – roppant hatásosan: mikor a férfi maga is rájön a lány kilétére, a felismerés pillanatában újra láthatjuk a döntő jelentőségű mozdulatot.
Daniel Barenboim vezénylése sokkal több érdekes vagy meglepő fordulatot vonultatott fel. A karmester elsősorban nem a zene áradó, megrészegítő vonásait emelte ki (persze nem maradt adós a nagy formákban megnyilvánuló szépséggel sem), sokkal inkább a mű egzotikus, gyakran szélsőséges, szinte bizarr elemeire helyezte a hangsúlyt.
Néha úgy lehetett érezni, hogy egészen addig a pontig megy el, amit még a zenekar képes eljátszani, vagy ameddig az együttesek képesek együtt maradni, ám jó érzékkel mindig megállt ezen a határon.
Ehhez persze remek partnerei akadtak a Staatskapelle Berlin muzsikusainak személyében, akik precízen követték dirigálását; valamint fontos hangsúlyozni a kórus szerepét is, akik jóformán főszereplőként vettek részt az előadásban karakteres, átütő erejű és kompakt hangzású énekükkel.
Leilát Olga Peretjatko-Mariotti énekelte. A fiatal énekesnő elsősorban koloratúrszerepeiről ismert, így meglepően hatottak azok a gazdag, telt és néha kifejezetten sötét mélységek, amiket megszólaltatott. Ez a képessége jelentősen árnyalta a karaktert, a siker azonban nem csupán ennyin múlott: a hangszín szépsége, a szárnyaló magasságok, a kidolgozott koloratúrák, a magával ragadóan megformált frázisok mind hozzájárultak, hogy
az énekesnő lett az este legfényesebben ragyogó csillaga, akinek produkciójában jóformán nem lehetett hibát találni.
Francesco Demuro tenorja kezdetben kissé vékonynak tűnt, az énekes talán nem is volt a legjobb formában, így magasságai, ha nem is erőltetetten, de legalábbis némiképp természetellenesen szóltak. A második felvonásra azonban minden problémája elmúlt, hangja sokkal kiegyenlítettebb lett, fénye a helyére került, így a szerenádja egészen ragyogóan sikerült, és magas fokú muzikalitásról tanúskodott.
Orendt Gyula olyan erős színpadi jelenléttel rendelkezik, hogy szinte nem is lehet másra figyelni, ha megjelenik. Színészi képességeire jócskán szüksége is volt, hiszen a darabban Zurga az a karakter, aki a legnagyobb érzelmi hullámvasutat, és egyben
a legnagyobb jellemfejlődést járja be, amelyet a fiatal bariton részletesen és magával ragadóan mutatott be.
Hangi produkcióját ezúttal nem éreztem olyan átütő erejűnek, mint a tavaly itthon briliánsan énekelt Figaro házasságában, a drámai részek kissé elvettek hangja szépségéből, de mentségére legyen mondva, hogy a szólam igen szélsőséges követelményeket támaszt az énekesekkel szemben: óriási hangterjedelmet, drámai erőt és lírai finomságokat is igényel, márpedig további panaszunk pedig nem lehetett a teljesítményére.
Nourabad szerepében Wolfgang Schöne korrekt hangi és színészi produkcióval tette teljessé az előadást, ám inkább háttérbe húzódott, mintsem érdemben hozzájárult volna a főszereplők közti dinamikához.
Biztonságos előadás lett a berlini Gyöngyhalászok, olyan, amit nem lehet nem szeretni, amivel senkinek sem lehet különösebb problémája, ám a kiváló zenei megvalósítás kiemelte a tisztességgel élvezhető produkciók köréből, és különleges élménnyé tette.
Fotók: Donata Wenders / Staatsoper Berlin
Georges Bizet: Les Pêcheurs de perles – 30. Juni 2017, Staatsoper Berlin
Mit internationalen Star-Solisten hat Filmemacher Wim Wenders an der Staatsoper Berlin erstmals eine Oper inszeniert – ”Die Perlenfischer” von Georges Bizet. Als faszinierendster szenographischer Trick wurde immer wieder eine Meeresoberfläche per Video mit dem 3-D-Touch zugespielt: Die projizierten Filmpassagen im Schwarz-Weiß teils verstärken die dominante Stimmung oder Atmosphäre der Handlung, teils stellen Ereignisse und Geschehnisse der Vergangenheit dar. Die hervorragende Staatskapelle Berlin beweist unter Daniel Barenboim ein Gespür für exzentische und egzotische Dimension des Stücks, was auch der zentral wichtige und brilliant singende Chor unterstüzt. Als Leila agiert Olga Peretyatko-Mariotti, und singt die Rolle mit endlen und heiklen Kolorauren. Der sardische Tenor Francesco Demuro hat den Abend unsicher angefangen, die berühmte Serenade von Nadir im zweiten Akt klingt aber schon wunderbar authentisch. Der ungarische Heldenbariton Gyula Orendt erscheint emotional äusserst glaubwürdig als Zurga, bei ihm sind Melodie und Motorik, Klang und Spiel im Einklang und seine Stimme klingt besonders in den lyrischen Momenten atemberaubend.
Von Kata Kondor (Übersetzung von Gabriella Kiss)