Betelt a pohár

2015. május 26.

FÜLÖP KÁROLY írása az operaházi Faust-bemutató kapcsán – 2015. május 17.

Mefisztó: Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Mefisztó: Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Betelt a pohár! No, nem a fausti serlegre gondolok, vagy nem csak arra. Az Operaház kettős kommunikációja válik számomra egyre zavaróbbá, s dühöm a Faust estéjén addig fokozódott, hogy végre leírjam: elegem van a kifejezetten csúnya kiállítású produkciókból. Önmagában a tény, hogy a modern rendezői színház útját választotta az Operaház, talán nem is zavarna annyira (dehogynem!), de az, hogy folyamatosan becsapottnak érzem magam, s még inkább, hogy az operalátogatók remélt, új generációját is megtévesztik, már felháborít.

Lapozzuk csak fel példának okáért a jövő évad Műsorkalendáriumát! Mutatós kis füzet, szinte már kisebb könyvecske. Benne – és a városszerte mindenütt – a jövő évad arcai: az Operaház ismert balett- és énekművészei, mindegyikük extrém frizura- vagy fejfedőkölteménnyel. Ha közelebbről vizsgáljuk a plakátokat, a fejékek között az Operaház produkcióiból láthatunk beállított képeket. A füzet belső borítójáról pontosan megtudhatjuk, hogy az egyes képeken mely előadásokat idézik meg, de aki csak egy kicsit is ismeri az operák és balettek világát, első átlapozásra is felismeri Toscát, Turandotot, Mimit és Rodolphe-ot, az Éj királynőjét; A diótörő, A hattyúk tava, a Rómeó és Júlia szereplőit vagy éppen Hófehérkét az ő törpéivel. Szinte kivétel nélkül klasszikus rendezésű produkciók igényes, díszes jelmezben készült, szépen fotózott jelenetei. A kevésbé klasszikus vonalat az Aida és a Falstaff képviseli, de ezek, valamint a modern Hunyadi hagyományos jelmezei nem tűnnek formabontónak a kompozíciókon. Egyetlen kép sincs a modern előadásokból. Miért nem láthatjuk például A bolygó hollandi rettenetes ruhakollekcióját? A Hunyadiból miért nem a nyitókép fotói kerültek be? A bűvös vadász szörnyűségeiből nem lehetett volna bőven válogatni, akárcsak A Rajna kincse futurisztikus jelmezeiből? A Parasztbecsület kunyhói is pompás illusztrációs anyagot jelenthetnének. Esetleg a Carmen takarítógyerekei is népszerűsíthetnék a gyermekprogramokat. Folytathatnám a sort…

Margit, Faust és Mefisztó: Rost Andrea, Dario Schmunck és Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Margit, Faust és Mefisztó: Rost Andrea, Dario Schmunck és Bretz Gábor (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A kérdésekre nem tudom a választ, csupán sejtem: az Operaház is tisztában van azzal, hogy a közönség jórészt szép(en színre vitt), ún. hagyományos előadásokra vágyik, azzal csábítható be, s ez akkor is igaz, ha például a korábbi kampányok kifejezetten modern képekre épültek: a gótikus-horror képi világ mögött ugyanis végül mindig megjelent a klasszikus szépség. Az Opera tehát a 2015-16-os évadra is kizárólag a szépség esztétikájával invitálja vendégeit, miközben rendre lecseréli a régi, hagyományos rendezéseket, s az új produkciók szinte kivétel nélkül a modern vonalat képviselik, látványvilágukkal sokszor sokkolnak; visszataszítóak, riasztóak. Gyanítom, ha előbb elkészül a bemutató, a mostani Faust képei sem kerültek volna be a Műsorkalendáriumba. Persze az is elképzelhető, hogy éppen a fenti bekezdés adja egy majdani imázskampány ötletét. Ebben az esetben levédetem.

Az új Faust-produkció is igazolni látszik egy korábbi megállapításomat: minden rendezői közhely „partra vetődik” időnként: nemrégen láthattuk például a megújult Carmen színpadán a színház takarítócsapatát és pomponlányait, s nem is kellett soká várakoznunk, hogy újra találkozhassunk velük. Ez van: a francia operákban állandóan takarítanak és örömünnepelnek – jó ezt tudni. S a pisztolyt is nagyon kedvelik a rendezők, ha kell, ha nem. Így a Faustban is szerephez jut.

A kezdés egyébként még nem is lenne rossz: a komor felütésű nyitány, sőt már a nézőtérre érkezés alatt, fekete függönyre vetített többemeletes ház homlokzata ad keretet a történetnek. A háború utáni jelenetek között a házfal kiégett, ostromban ledőlt maradványait látjuk; ez eddig rendben is, azonban a II. és főként a IV. felvonásban a háború realista ábrázolása már túldimenzionáltnak tűnhet a romantikus opera keretei között. Hullazsákok és kerekes székes hadirokkantak ellenpontozzák a Katonainduló dicső emelkedettségét. Persze, ismerjük a háború borzalmait, sőt elfogadhatóbb itt, mint a közelmúltban, a szintén háborúval megerőszakolt Aidában, mégis elidegenít: egyik opera sem erről szól elsősorban. A csúfság esztétikáját fokozza egy hajléktalan is, aki a szünetben egy kukából kirámolja annak kincseit a színpad peremére – szemetet, virágot és egyéb kellékeket, majd bevackolja magát egy papírdobozba, ahonnan aztán Siebel takarítja őt ki, hogy végül bukása után Margit költözhessen oda. A rendező nem egy szentségtörő akciót is bevállal, kinek humoros, kinek felháborító – vérmérséklete szerint: Siebel arról énekel épp, hogy mi lenne, ha szenteltvizet venne, s magához ragadja a hajléktalan pálinkásüvegét… Alighanem az a jelenet lesz leginkább támadási felület, melyben Valentin a kettétört karddal és Siebel partvisával mutat keresztet a Sátánnak, aki a misztikus megrettenés helyett ezúttal elegáns iróniával készít pár szelfit a fiúval, tudtára hozva, hogy köhög a bolha… Bár mai gondolkodásmódunkhoz közelebb állhat ez a felfogás, mint korábbi korok ördögűzésbe vetett hite, mégis várható, hogy sokak érzéseit bántani fogja az efféle szentségtörés.

Jelenet a második felvonásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Jelenet a második felvonásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A bajok főként a komor, fekete függöny felvonásával kezdődnek tehát, bár a rendező koncepciója alapvetően végiggondoltnak mondható, cselekményvezetése még talán hagyományos is, az ördög azonban a részletekben – a jelenetek kidolgozottságában – búvik meg. A nyitány után Faust laboratóriumában (díszlettervező: Luigi Scoglio, asszisztense: Alejandro Contreras Cortés) vagyunk, középen kád, oldalt lenyitható asztalkán üvegcsék; főhősünk kerekes székében ülve készül a földi világ elhagyására. A látvány rideg, súlyos: komor falak, hátul csempefal, hideg neonfények. Nem nehéz kitalálni: boncteremben vagyunk, s már ekkor bizonyossá válik, hogy a falakból előbb-utóbb hullákat gördítenek majd elő – s valóban: a Walpurgis-éj jelenetében ez meg is történik. Van persze poézis is a rendezésben; megható például, ahogy Faust a fiatal lányok holttesteit magához öleli, s reménytelenül látja a pusztító idő visszafordíthatatlan kegyetlenségét: bár az ifjak egy utolsó tánc erejéig képzeletében feltámadnak, a tánc végén érintésére újra élettelenül esnek össze. A kerti jelenet ugyancsak tartogat számunkra néhány képileg is szép, megható momentumot, de hiába, ha alapvetően rossz maga a kép, azaz a golfpályára helyezett kert intim meghittsége elvész. Az ékszereket Margit egy kuka mögött találja meg; ha ez nem saját házának kertjében történik, akkor honnan tudni azt, hogy őt illeti? Mondhatjuk erre: az ördög vezeti őt oda, más nem találhatja meg. No de ha Margit megleli az ékszereket, nem illenék leadnia a talált tárgyak osztályán? Hiszen egy elegáns golfklubban járunk! Hangsúlyozottan mai időkben, Margit is mai, modern nő, természetes, ösztönös lény – ahogyan a rendező, Michał Znaniecki jellemzi. Nem is oly szende, mint a korábban kialakult Margit-képünk leánykája, hálószobájába például az ágyán lejtett erotikus tánccal várja Faustot. A jelenet fájdalmasan amatőr, nevetséges színpadi megoldása: az énekesnő a zenekari árok szélén, jól látható takarásban énekli a szólamot, míg a színpad hátsó falánál dublőre lejti az előbb említett táncot. Kérdem én: az így megidézett modern világban hogyan hat az alábbi, a mű nyitóképéből vett idézet? Nem csikorog ez egy picit?

Faust: Dario Schmunck (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Faust: Dario Schmunck (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

„Ébredj szende lányka,
Szépet álmodál,
Már a kis szobádba
Tűz a napsugár.
Halld, fürge madárnép
Víg danája zeng,
Itt fény, amott meg
Árnyék a pázsiton dereng.
Halkan csörg a csermely
Dombok hajlatán,
Ébredj, itt a reggel,
Te szép szende lány!”

Elképzelem a mai ifjakat, amint a körúton hasonlókat énekelnek csapatba verődve hajnalban, egy buli után. Márpedig a feliratozón ezt olvashattuk, miközben Faust a méregpoharat készül kiinni. És ez csak egyetlen példa arra, hogy talán a szövegen is érdemes lett volna némi igazítást végezni, ha már modern köntösben kerül színre a darab. Rengeteg következetlenséget lehetne felróni a rendezésnek: Margit hol takarítónő például, hol meg pincérlány (milyen másképp hatott – és következetes volt – David McVicarnak, a párizsi éjszakai mulatók világára ráhúzott londoni Faustjában Angela Gheorghiu, aki maga volt a Folies-Bergère bárja című Manet-festmény megelevenedett, ártatlan pincérlánya!), a vásári felvonulási ünnepség (Kermesse) helyett a Bacchus diszkóban tölti idejét ifjú és vén, sebesültek és kerekes székesek, akik tán Faust alteregói is egyben. A diszkójelenetnek, bármennyire is igyekezett a csapat, nem sikerült megközelítenie az operaházi Mefistofele középső felvonását, a Walpurgis-éj pedig jelen rendezésben nem is tűzi ki ezt célul. Az előadás legdurvább momentuma Margit nyílt színi megerőszakolása a templomban – itt Siebel megkapóan szép feladatot kap egyébként, s szerepe ezáltal, valamint a megátkozási jelenetben való közreműködésével válik a megszokott Faust-előadások epizodistájánál árnyaltabb, hangsúlyosabb figurává. Kicsit aggódtam, hogy a Katonakórus után, amikor Faust és Mefisztó Margit ablakához érkeznek szerenádot adni, utóbbi majd az egyik hullazsákhoz megy oda, s énekli a benne lévőnek: „Ne tettesd babám, hogy alszol…” Szerencsére ez nem történt meg, bár a Walpurgis-éj megjelenítését ismerve ez sem lett volna távoli az alapkoncepciótól.

Jelenet a negyedik felvonásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Jelenet a negyedik felvonásból (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Mi is hát az alapkoncepció? Valentin halálakor, de legkésőbb a Walpurgis-éjnél mindenki számára egyértelművé válik: szó nincs időutazásról, senki nem megy sehová, fiatalabb sem lesz; minden csak látomás, az ördög-Mefisztó vetít mindent az öreg Faustnak, ő idézi fel egy megálmodott szerelem idilljét és pusztulásmítoszát. De hiszen ördög sincs, Mefisztót is a tudós képzelete teremti, s ennek megfelelően Margit sem az angyalok közé kerül a történet végén Znaniecki keserű rendezésében. Mire a néző szembesül ezzel, Faust már a laboratóriumi kádban ül, holtan. Minden csupán a túlvilágra készülő ember – tán bódító szerektől táplált – lázálma volt, amelynek során világossá válik számára, hogy sem az általa megszólított Isten, sem a szövetségesül megidézett ördög nem létezik, semmi sincs odaát. Még odaát sincs. Mindennek vége.

Mefisztó és Faust: Bretz Gábor és Dario Schmunck (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Mefisztó és Faust: Bretz Gábor és Dario Schmunck (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A rendezés tehát nem tehetségtelen: kellőképp felkavaró, fejbe vágja az embert, de ebben az ördögi évadban, különösen a végén valami romantikusabbra, szebbre vágytam volna. Az alapvető rendezői elgondolással már megbarátkoztam, de a mű ellenében működő számtalan, öncélú akciót nem tudom megbocsátani.

Nem tudom megbocsátani Dario Schmunck szerepeltetését sem. Ha nem ismerném a művet, bevallom, nem hallottam volna a hangját. Alapvetően szép, ám soványka hang birtokosa; ezzel pódiumon, kamarateremben még akár kellemes produkciók részese is lehet, de nagyszínpadon, fausti igényű szerepben nem állja meg a helyét. A mostani Faust-produkció – vokális szempontból – gyakorlatilag címszereplő nélkül maradt. Schmunck már a zenekarral szemben vívott küzdelmében is alulmarad, éneklése a leghalkabb zenekari hangzás mellett is legfeljebb markírozásnak hat. Időnként megfúj egy-egy sikerültebb magasságot, hogy halljuk, méltán van ő itt, de mindez csak ördögi trükk, amivel már azokat sem tudja elkápráztatni, akik még hiszik, hogy a külföldi vendég biztosan a legmagasabb művészi színvonalat képviseli. Schmuncknak köszönhetően az első felvonás gyakorlatilag értelmét veszti. Ekkor még Bretz Gábor is eléggé visszafogottnak hat – talán az elkövetkezendő Rondó terhe is nyomasztja. Szerencsére a rendező néhány humoros geget adott neki, amivel a közönséget szórakoztatja – és megnyeri.

Valentin: Haja Zsolt (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Valentin: Haja Zsolt (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A második felvonásban aztán végre megszólal egy hang: Haja Zsolté. Megkerülve a hangfaji vitákat, kis túlzással azt mondhatnánk: van azért egy Faust az előadásban, csak az nem Schmunck, hanem Haja. Valentin szerepében jól érvényesül magas baritonja, s noha áriájának negyedik sorában hallottam némi küzdelmet a szólammal, egyébiránt illúziót keltő teljesítményt nyújtott vokálisan éppúgy, mint a figura megjelenítésében. Bretz Gábor érezhetően összpontosított slágerszámára, a Rondóra. Nagy a közönség elvárása, nagyok a szerepelődök, sok az emlék régi Mefisztókról. Érdekes lenne egyszer összegyűjteni, hogy kik alakították a szerepet nálunk, s a legendák mögött valójában milyen énekesi teljesítmények rejlenek. Talán meglepő tanulsággal is zárulna, de az időutazás lehetetlen, ilyesfajta összemérést felvételek alapján meg nehéz lenne tenni. Pláne nehéz megítélni, hogy Bretz Gábor hol foglal majd helyet a nagy Mefisztók sorában. Bretz szép hang birtokosa, kiállása is jól illik a szerephez, a szólam számos részlete, a bravúrosan megoldott Rondó ígéretet nyújtanak arra, hogy a figura az évek múlásával érlelődni fog, s a templomi vagy a záróképben is még démonibbá, erőteljesebbé tud majd válni. Színészileg is hiteles, a humoros jelenetek már most erősségei közé tartoznak: nagyon szórakoztató volt a Márta asszonnyal vívott kergetőzése.

Margit: Rost Andrea (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Margit: Rost Andrea (fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Az előadás leginkább Rost Andrea kiváló Margitjáról marad emlékezetes – bár olykor erőteljesebbnek hatott, mint amennyit Margittól általában elvárunk: kicsit mintha meg akarta volna mutatni, mennyire neki való szerep ez. Nem kellett bizonygatnia, eddigi Gounod-tól Gounod-ig ívelő pályája fontos állomásához érkezett. Rost Andrea lénye, a médiából is ismert egyénisége remekül érvényesül Margit szerepében, s vokális szempontból is telitalálat – szerep és művész szerencsés egymásra találása. Pazar Ékszerária, diadalmasan szárnyaló hang a zárójelenetben, kellő líraiság a Thuléi király balladájában, aminek szépségéről csak a színpadi környezet és a szörnyű takarítójelmez (tervező: Ana Ramos Aguayo) tudta elvonni a figyelmet. Időnként azonban egy-egy forte esetén a hang kismértékű lebegését lehetett hallani, egyelőre az elfogadható határon belül – talán érdemes odafigyelnie rá, hogy Rost Andreát új, sikeres szerepeiben még sokáig hallhassuk.

Vörös Szilvia elbűvölő Siebel volt, hangja olykor még nyers, kicsit éles, viszont árnyalatokra érzékeny; művészetében már most egy sikeres pálya ígérete körvonalazódik. Wiedemann Bernadett a tőle megszokott magas színvonalat képviseli, most ez Márta asszony kis szerepében a hangi perfekció mellett elsősorban a humorban öltött testet: cicanadrágban, rózsaszín, fodros miniszoknyában csábította az ördögöt – majdnem oltár elé, a közönséget pedig nevetésre.

Az énekkar kiválóan szerepelt, a templomi jelenet végítélet-himnusza félelmet keltő, a Katonainduló lendületes volt, a zárókórus pedig egészen döbbenetes. A zenekart Maurizio Benini dirigálta, olykor meglepő, általam még eddig nem ismert megoldásokkal; néha iszonyatosan gyors tempókat vett, a hangerővel sem spórolt – ezzel ugyebár szegény Schmunckot sem segítette, bár talán rájött: nem is érdemes.

Jövőre 18 órakor kezdődnek a Faust-előadások. Az idei, hét órai kezdés miatt a végén már sokan izgultak, többen távoztak is, hogy a tömegközlekedést elérhessék. Háromnegyed 11-kor ért véget az előadás; aki ezt nem tudta kivárni, sajnos nem ismerhette meg a teljes koncepciót, töredéket látott. Az viszont olyan, hogy az ember nem feltétlenül vágyik megismerni a teljes verziót.

Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések