Bellini-kalauz Callas-rajongóknak II.

2015. február 5.

Norma – a Warner „Callas Remastered” sorozatának kiadványáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Bellini: Norma

Bellini: Norma

Az alvajáró „nem tipikus” Callas-portréja után a Vincenzo Bellini főművének tartott Norma 1954-es stúdiófelvételén legismertebb arcát mutatja nekünk a Díva. Egyrészt azért, mert ez Maria Callas legtöbbet énekelt s egyben legjobban dokumentált szerepe: rövid pályafutása során nyolcvankilencszer öltötte magára a druida főpapnő jelmezét, s a két hivatalos lemezfelvétel mellett (a második, itt most nem tárgyalt bejátszás 1960-ban készült) jelenleg hat élő rögzítés is a gyűjtők rendelkezésére áll. A hozzáférhető emlékek még Callas esetében is szokatlan bősége arra utal, hogy ezúttal többről, másról van szó, mint szerep és énekes ritka mélységű egymásra találásáról, netán azonosulásáról: Callas Normája már a maga idejében is legendának számított, s az idő múltával mindinkább azzá válik. Ezt az alakítást az is ismeri, aki sosem hallotta; minden későbbi Norma-megformálást ehhez képest viszonyítunk, az övéhez képest helyezünk el az értékskála pozitív vagy negatív tartományában. Callas Normája a Bellini-előadások origója.

Ám a mindenkori mércével való újabb szembesülés is járhat tanulságokkal: a Norma esetében például arra kell rácsodálkoznunk, hogy a viszonyítási pont nem feltétlenül azonos a tökéletességgel. Callas Normája zseniális, de vokálisan nem hibátlan – már ekkor, karrierjének csúcsán, 1954-ben sem. Méltatlannak tűnik persze a kákán is csomót keresve elősorolni mindazokat a fogyatékosságokat, amelyek felett nála sokkal kevésbé jelentős énekesnők esetében rendre szemet hunyunk – mint például a hang „törése”, vagyis az a tény, hogy az énekesnő három különböző hangszínen énekel a mély-, a közép- és a magas fekvésben; de említhetnénk bizonyos díszítések, koloratúrák kevésbé hajlékony, kidolgozott voltát is. Kétségtelen, hogy a Callas nyomán újra a figyelem középpontjába kerülő Bellini későbbi nagy interpretátorai Joan Sutherlandtől Edita Gruberováig szinte kivétel nélkül szebben éneklik Normát: a hangok egymásutánisága mind csiszoltabban, mind tökéletesebben valósul meg előadásukban. Callas szerepformálása azonban utolérhetetlenül igaz. Ennek bizonyítása voltaképpen lehetetlen helyzetbe hozza a kritikust: egy-egy apró hangsúly megfelelő elhelyezése, a pusztán énektechnikai szempontból hibaként felróható hangszínváltakozás drámai érzékenységű kihasználása, s egyáltalán: a voce utánozhatatlanul fájdalmas alaptónusa mind-mind leírható, de aligha racionalizálható összetevői egy szerepformálás hitelességének. Hiszen ezt is lehetne csinálni – Callas esetében azonban, ha logikai úton bizonyítani nem is tudjuk, de érezzük, hogy mindaz, amit hallunk, nem mesterséges, hanem mélyen átélt, belülről jövő, természetes. S az elsődleges érzelemkifejezés tekintetében – mely, fontos hangsúlyozni, egy belcanto opera esetében nála sosem csaphat át nyers naturalizmusba – mind a mai napig aligha sikerült bárkinek is megközelítenie a Dívát.

Callas-lemezeket hallgatva hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy e teljes operafelvételek egyike sem monodráma. Hiba; mert miként Az alvajáró esetében, úgy a Normában szereplő partnerek sem csak a görög szoprán fényét hivatottak emelni – alakításaik önértéküknél fogva is figyelemre méltók. A Pollionét éneklő Mario Filipeschi kapcsán egyenesen újrafelfedezésről beszélhetünk. Ismerjük, hogy ne ismernénk e kiváló tenor nevét és egy-két felvételét; s ezek bármelyikébe is botlunk bele, újfent alkalmunk nyílik, hogy értetlenkedjünk: vajon miért nem foglalkoztatták őt többet a nagy lemezcégek? Valóban ennyire el lettek volna kényeztetve jobbnál jobb tenorokkal? Filipeschi hangja minden tulajdonsággal rendelkezik, mely alkalmassá teszi őt Pollione embert próbáló szólamára: színe és vivőereje – mélysötét tónusú, hamisítatlan hőstenor – kiválóan illeszkedik a szerep karakteréhez; énekkultúrája viszont belcanto iskolázottságát bizonyítja. Ez a kombináció manapság párját ritkítja; hatvan évvel ezelőtt, úgy tűnik, még akár mellőzni is lehetett a bőség zavarában. Ebe Stignani is kifogástalan énekprodukcióval örvendeztet meg, Adalgisáját mégsem érezzük olyan telitalálatnak, mint Callas vagy Filipeschi szerepformálását. Hangja Amneris és Azucena után is kellően hajlékony a Bellini-dallamok lefegyverző megformálásához, a súlyos, sötét voce azonban érettebb, bonyolultabb egyéniséget közvetít annál, mint ami a fiatal papnő sajátja; olybá tűnik, hogy Stignani pályafutásának ezen a pontján már túl volt Adalgisa szerepén. Elsősorban a kontraszt az, amit hiányolnunk kell: ha a szerelmét megszenvedő Norma és Pollione sötét, hősi hangokon kel életre, akkor Adalgisa fiatalságához és naivitásához – no meg a zenei ellentétek jobb kiemeléséhez – világosabb hangszínt várnánk. Orovesóként Nicola Rossi-Lemeni, mint mindig, most is elsősorban egyéniségének súlyával, s nem annyira a hangmatéria különlegességével győz meg. Persze a mai ínséges időkben az utóbbi is joggal válhat irigység tárgyává.

A felvételt Tullio Serafin vezényli a Miánói Scala Ének- és Zenekara élén. Ha Az alvajárót dirigáló Antonino Votto esetében az elsődlegesen drámai megközelítést emelhettük ki legfőbb erényként, úgy Serafin kapcsán ennél is határozottabb, egyenesen klasszikus építkezésről beszélhetünk. Nem idegen ettől a felfogástól bizonyos mértékű szigorúság sem, s ez kifejezetten jó hatással van a darabban rejlő sodró dráma kibontakoztatására. A szigorúság ugyanakkor sosem válik merevséggé, hidegséggé; Serafin megközelítését egyszerre jellemzi az érző szív és a hideg fej, s ez megóvja a darabot attól, hogy formátlanná, s ezáltal unalmassá, illetve – másik lehetőségként – túldimenzionálttá váljon. Ily módon a felvétel nem csak színvonalával, de szellemiségével is pontosan tükrözi Bellini jelentőségét és pontos helyét a zenetörténetben.

Vincenzo Bellini: Norma
Maria Callas, Ebe Stignani, Mario Filipeschi, Nicola Rossi-Lemeni – ének
A Milánói Scala Ének- és Zenekara
Vezényel: Tullio Serafin
Kiadja: Warner Classics

Hasonló bejegyzések