Bellini-kalauz Callas-rajongóknak I.

2015. január 27.

Az alvajáró – a Warner „Callas Remastered” sorozatának kiadványáról BÓKA GÁBOR írt kritikát

Bellini_Alvajáró_borító

Bellini: Az alvajáró

Akár gyanakodva is közelíthetnénk a Warner legutóbbi nagy dobásához: a tavalyi év közepén kihozott Karajan-albumok után az év második felében reprezentatív Maria Callas-sorozattal rukkolt elő a lemezcég – minden korábbinál teljesebb és egységesebb formában. Teljesebb, hiszen Callas hivatalos stúdiófelvételeit annak idején két lemezcég készítette; mivel jogutódjaik a közelmúltban a Warner révén egyesültek, megnyílt az út, hogy immáron a lemezhagyaték egésze egységes megjelenítésben kerülhessen a gyűjtők polcaira. A mostani sorozat külsőségekben karakteresen különbözik a másfél évtizeddel ezelőtti, EMI címkével kibocsátott szériától. Annak hívószava az elegancia volt – a mostanié a retró: a borítók a hajdani LP-kiadásokét idézik, s maga a vékony papírdoboz és a kompaktlemezek papírtasakja és fekete dizájnja is a hosszanjátszó lemezekre hajaz. Ízlés dolga, hogy kinek melyik változat tetszik jobban (engem mindkettő meggyőzött); az igazi kérdés azonban az, hogy maga a hanganyag is csupán retróként hallgatható-e, vagyis idejétmúltak-e a Callas-interpretációk – avagy ma is érvényes előadásokként joggal kapnak helyet időről időre a lemezboltok újdonságai között? Ennek eldöntéséhez – szúrópróbaszerűen – három Bellini-opera felvételét választottuk ki, melyek közül elsőként Az alvajáró 1957-es bejátszását vesszük górcső alá.

Vincenzo Bellini 1831-ben bemutatott műve sok tekintetben különbözik attól, amit a kor és a műfaj felületes ismeretében tipikus romantikus olasz operának gondolhatnánk. A svájci falu idillje, a természetközeliség, a főszereplők egymás iránt táplált gyengéd érzelmei, melyet csak kívülről érkező személy ingathat meg, s nem utolsósorban a főhősnő állhatatossága mind-mind olyan motívumok, melyek a szentimentalizmus bélyegét viselik magukon; úgy tűnik, e stílusirányzat hatóköre közel sem ért véget a XIX. század beköszöntével, és Itáliában éppoly honos volt, mint Franciaországban vagy német földön. Úgy hihetnénk, Bellini szinte magától értetődően talált rá e témára és környezetre, mely minden korábbi és későbbi operaszüzséjénél természetesebben illeszkedik különlegesen érzékeny és finom muzsikájához; ezzel szemben tudható, hogy Az alvajárónál sokkal jobban foglalkoztatta őt Victor Hugo Hernanijának zenébe ültetése (mely végül sosem készült el). Ám a keletkezési körülményektől, a szerző és a mű ellentmondásos viszonyától függetlenül elmondható, hogy Az alvajáró kivételes pillanat Bellini pályáján: a szerző, akinek zenéjét nem egyszer érte a drámaiatlanság vádja, egyszerre minden eddiginél adekvátabb módját találta meg a művészi kifejezésnek. Ez a zsenialitás azonban nagyon törékeny lábakon áll: ki van téve annak, hogy a mindenkori előadók túl durván, vagy épp ellenkezőleg, túlságosan finomkodva közelítenek hozzá. Az elmúlt évtizedek interpretációtörténetéből mindkét hibára bőven találhatunk példát.

Az 1957-es felvételt ebből a szempontból referenciaértékűnek nevezhetjük, s ez nagyrészt a karmester, Antonino Votto érdeme. Mint a legjobb dirigensek, ő is pontosan tudja, hogy hiába a bel canto stílusmegnevezés, a jó előadás alapja itt is az alaposan kidolgozott és drámai töltetű zenekari játék. Votto pálcája alatt a Milánói Scala Zenekara mindkét tekintetben jelesre vizsgázik. A szólamok kifogástalan megmunkáltságát a világ egyik legjobb operaházának együttesétől persze el is várhatjuk; a zenei történések mindvégig drámai folyamatokként való értelmezése azonban korántsem magától értetődő a Bellini-operák előadási hagyományában. Votto nem enged a szépelgésnek, pontosan kijelöli a határt az érzelmesség és az érzelgősség között – az eredmény: életteli, a figyelmet mindvégig a cselekményre összpontosító, azt szolgáló karmesteri-zenekari produkció.

A szereposztás nem csak a címszereplő miatt mondható első osztályúnak: a partnerek is kiválónak bizonyulnak. Rodolfo gróf megszemélyesítője, Nicola Zaccaria nem csak hangjának szépségével, technikát és megszólalásmódot egyaránt magában foglaló énekkultúrájának magasrendűségével nyűgöz le, de szerepformálásának elsődlegesen drámai indíttatásával is. Mi sem volna egyszerűbb, mint elveszni a szép Bellini-dallamokban, és egyszerűen csak elénekelni a kottafejekben foglaltakat! Zaccaria azonban ügyel arra is, hogy mit énekel – ám árnyalt előadása mindvégig tartózkodik a másik szélsőségtől, a túlrészletezés, túlszínezés veszélyétől. Nicola Monti csaknem ideálisan jeleníti meg a tenorfőszereplőt, Elvinót. Dallamformálása olyan természetes, hogy a Bellini-operákban szokatlannak nem mondható extrém magasságoknak a gyanútlan hallgató még csak kiugró voltát sem érzékeli, nem hogy problematikusnak találhatná őket. Ez a produkció élő példa arra, hogy a zeneszerző igenis tisztában volt a realitással, amikor tenorszólamait papírra vetette. Montival kapcsolatban egyetlen apró kifogás fogalmazható meg, azonban ez is adottság, és nem felkészültség következménye, s megítélése ily módon ízlés dolga: ez pedig hangjának árnyalatnyi nazalitása. Talán ez okozta, hogy bár kiemelkedő művészi kvalitásokkal rendelkezett, pályafutása során mégsem emelkedett az abszolút világsztárok szűk elitjébe.

Iménti következtetésünknek ellentmond, hogy a felvétel három főszereplője közül éppen Maria Callas éneklése tűnik a legsérülékenyebbnek. Sokan sokféleképpen próbálták már korszakolni Callas pályáját, a felívelés, a csúcspont és a hanyatlás kezdő- és végpontjait különböző dátumokhoz, fellépésekhez és felvételekhez kapcsolva. Magam, elveszvén az információtengerben, tartózkodnék az ilyesfajta kategorikus meghatározásoktól és nagy ívű következtetésektől, így csupán azt a tényt rögzíteném, hogy a lemezen hallható Amina-megformálás tisztán zenei vonatkozásban visel magán apróbb szeplőket. Mindenekelőtt a tiszta intonáción esik sérelem olykor – érdekes módon nem a csúcshangok (azok rendre kifogástalanul szólalnak meg), hanem az azokat követő középhangok esnek vélhetően az azt megelőző koncentráció utáni pillanatnyi kiengedés áldozatává. Mindez azonban eltörpül a kiváló zenedrámai megoldások sokasága mellett. Igen, zenedrámát említettünk – mert Callasnál még annyira sem választható el egymástól e két elem, mint két, e téren is kiváló kollégájánál: őt hallgatva megszűnik létezni a tiszta zenei produkció, és csak a figura él, melynek legtermészetesebb megnyilvánulási formája az éneklés. Pedig Amina, ez a tiszta, naiv, egyszerű lány papíron nem is illik a súlyos drámai konfliktusok, nagy élettragédiák megjelenítésében jeleskedő énekesnőhöz! Callas zsenialitását bizonyítja, hogy saját egyéniségét mintegy félretéve a darab első részében hitelesen megcsinálja a naiv lánykát – hogy aztán Elvino első kétkedő szavaitól kezdve a legmélyebb drámába rántson magával, melynek boldog befejezését éppen az általa megmutatott női kiszolgáltatottság mértéke miatt legalábbis kétkedve, keserű szájízzel fogadjuk. Ez az Amina más, mint Bellinié – nem kongeniális, de zseniális, az operatörténet egyik nagy pillanata.

A kiadvány egészét érhetik apróbb bírálatok: a Lisát éneklő Eugenia Ratti édeskés hangadását ma már visszahozhatatlanul idejétmúltnak érezzük; a kórus – miként csaknem minden Callas-lemezen – mintha csak dobozból szólna; és nehezen barátkozunk meg a ma már elképzelhetetlen mennyiségű húzással is (a második felvonásnak nagyjából egyharmada esik áldozatul a brutális előadói gyakorlatnak). Mindez azonban nem változtat azon, hogy ez az 1957-es Alvajáró-felvétel ma is élő, érvényes interpretációja a műnek, sőt: az utókor számára nehezen megközelíthető tökéletességűnek látszik.

Vincenzo Bellini: Az alvajáró
Maria Callas, Nicola Monti, Nicola Zaccaria – ének
A Milánói Scala Ének- és Zenekara
Vezényel: Antonino Votto
Kiadja: Warner Classics

Hasonló bejegyzések