Umberto Giordano: André Chénier – a Szegedi Nemzeti Színház bemutatója az Armel Operafesztiválon, 2012. október 6. VÉTEK GÁBOR kritikája
Akárhová is helyezzük Giordano főművét az egyetemes zenei kánonban, az opera librettója és verista szenvedéllyel átitatott hangzásvilága közelmúltunkra sugárzóan is híven közvetíti a szélsőséges diktatúrák pszichológiai motívumait, akár a tömegpszichózisba hajló hazaáruló- és ellenségkeresésről (Dumouriez, Pitt), akár a koncepciós perekről, vagy a forradalmi újbeszélről legyen szó („osservatore di spirito publico”). A történelmi kataklizmák sajátos szimbólumok iránti igénye logikus leképezést nyert az Armel Operafesztiválnak otthont adó Szegedi Nemzeti Színház André Chénier-előadásán is, ahol a Székely László tervező által megjelenített trikolórszínű konstruktivista díszletek híven idézték a rémuralom embertelenül uniformizáló mechanizmusát. A kerek és derékszögű alakzatok nemcsak a véres korszak rettentő szimmetriáját illusztrálták, hanem nélkülözhetetlen kellékké váltak a magasztosabb eszmei rétegek közvetítésekor is, így például a címszereplő Bauhaus-stílusú négyszögletes zsámolyon recitálta az Improvviso-monológot, s az élettől búcsúzó szerelmespár is hasonló küllemű padra állva énekelte átszellemült záró kettősét. A forradalmi jelenetekben előkelő díszletelemmé avanzsáló pléhvödör kapcsán pedig joggal gondolhattunk klasszikus kabarészerzőnk, Tabi László Mit tud egy vödör? című humoreszkjére, amely a történelem fogaskerekei közé szorult kisember örök alakját ábrázolta a groteszk eszközeivel. Találó műfajtársítás ez attól függetlenül, hogy a vödör éppen Marat mellszobrának díszítő elemeként (esetleg a szobor helyettesítőjeként), vagy a kötelezően ajánlott forradalmi adakozás gyűjtőperselyeként, netán korrupt sans-culotte-ok kimeríthetetlen csencselési forrásaként jelent-e meg.
Persze a lépten-nyomon jelen lévő halál és pusztulás mellett a továbbélés módozatairól is hű képet adott a Bodolay Géza rendezésében színpadra állított produkció. A történelmet végigstatisztáló tömegember darwini opportunizmusa köszönt vissza a Batthyány-szakállas figurában, akit az első felvonásban még ájulás környékezett a IV. Henrik-szobor meggyalázása hallatán, később viszont a forradalmi tömeg autentikus tagjaként lépett fel a kórusjelenetekben. Hasonlóképpen érdekes szakmai előmenetelt példázott a Coigny-palota háznagya, aki a jakobinus diktatúrában börtönőrként kamatoztatta ingatlanfelügyelői képességeit. Az élő személyekkel párhuzamosan a tárgyak átlényegülését is nyomon követhettük: csakúgy, mint az opera legelején báli kellékként szereplő azúrkék szófa össznépi tulajdonba kerülése, az első felvonásban megjelenő díszes háttér későbbi feltűnése is méltán illusztrálta, hogy a forradalom mily előszeretettel vette saját használatába az ancien régime presztízskellékeit. A színpadi látványt érzékletesen gazdagították Velich Rita jelmezei, melyeknek a budapesti Operaházból való kölcsönvétele sikerrel garantálta, hogy – egynémely korábbi, kényszeredetten minimalista produkcióval ellentétben – jelen előadásban ne a spórolás számítson ihletadó tényezőnek.
Bodolay Géza rendezése tehát tükröt tartott saját történelmi-politikai képzeteink, vagy akár pszichológiai-ideológiai beállítottságunk elé is, miközben cselekménymozgató dinamikájával szerencsésebb esetben felerősítette, máskor viszont groteszk elemekkel élve tragikomikumba fullasztotta a drámai hatást. Átütő erejű volt Madelon őrült öregasszonyként való megjelenítése, aki családja utolsó férfitagját, Roger Albert-t csupán szürreális vízióként képzelte el (Madelon látványát önkéntelenül rokoníthattuk Salvador Dalí A polgárháború előérzete című festményének elkínzott arcú figurájával); s remek rendezői ötletként hatott a halálsápadt arcú néma szereplő színpadra állítása, aki mintegy a guillotine felkent papjaként kísérte végig a cselekményt. Sajnálatos módon disszonáns, tragikomikus motívumnak éreztük az opera legelső jelenetét, ahol Gérard apjának komikus bukdácsolása lenullázta fia szenvedélyes ariózójának drámai hatását. Ugyancsak nehezen érthettük, hogy az Improvviso-monológot lelkesen üdvözlő Gérard a szíve alatt melengetett olvasmányát miért nyomta gyermeki lelkesedéssel Chénier kezébe, mi újat mondhatott a költőnek az átnyújtott kötet, aki a felvonás hátramaradó részét elmélyült olvasással töltötte el, ügyet sem vetve a komornyik által produkált botrányjelenetre (vagy talán a költői lélek horatiusi tömegundorának lehettünk tanúi?).
A produkció elemzését a versenyszereplőkkel folytatva sajnálattal kell leszögeznünk, hogy a Madeleine szerepében színpadra lépő Leïla Zlassi, akit korábbi szerepei (Micaela, Mimi) egyértelműen lírai szoprán szerepkörre predesztinálnak, szubrettszerűen csillámos és könnyed hangütésével nem tudta megszemélyesíteni a szerepben rejlő drámai heroina-alkatot. Egyedül a harmadik felvonás La mamma morta-áriájának meghatóan átélt előadása tanúskodott némi szerepempátiáról, ugyanakkor mind az első felvonásbeli belépéskor elengedhetetlen aurateremtés, mind a záró képben várt katarzis elmaradt.
A címszerepet alakító, s úgyszintén versenyszereplőként fellépő Eduardo Aladrén vokális alkatát tekintve hölgypartnerénél jóval sikeresebben felelt meg szerepe követelményeinek, hangjának amplitúdója és a sugárzóan áradó hőstenori squillo példás volt, a produkció egyedül a frekvencia terén szenvedett csorbát, tekintve az Improvviso első ütemeiben és az Ora soave kettősben hallott osztályidegen intonálást (a forradalmi szüzsé okán tán megengedhető a hangtisztaságra alkalmazott vulgármarxista jelző); s a kritikus az olykor félresikerült csúcshangokat is kénytelen volt névértékükön meg- s elítélni, hiába jutalmazta az alakítás egészét általános ovációval a közönség.
A Gérard szerepét megformáló Réti Attila önmagába mélyedő, elmélkedően idealista forradalmárt alakított, s ezt az interpretációt a basszbaritonba hajló timbre még inkább erősítette. Hangja biztosan szárnyalt a szólamot gazdagító, fülbemászó kantilénákban, előadását egyedül a vokális mellékzöngeként ható gutturális vibrato árnyékolta be.
A kitűnő mellékszereplők az általuk megszemélyesített figurákat időről-időre főszereppé változtatva járultak hozzá a produkció sikeréhez. Elsőként a Bersi szerepében fellépő Kálnay Zsófia üde pasztellfényű mezzoszopránját és színpadi atmoszférateremtő képességét illeti elismerés, amellyel számos jelenetben túlragyogta a primadonnát. Vajda Júlia szellemdús bravúrral jelenítette meg Coigny grófné mókásan nagyzoló, preciőz alakoskodását, Szonda Éva Madelon szerepében pedig kiváló érzékkel közvetítette a rendezés által ráruházott transzcendens drámaiságot. Szerekován János élményt adóan ábrázolta az Incredibile hamis eleganciáját és lelkét vesztett opportunizmusát egyaránt. A Roucher-t alakító Altorjay Tamás impozáns hangvolumenével tűnt ki, csupán a szerep által megkövetelt deklamáló frazeálással maradt adós. Cseh Antal mint sans-culotte ajkán szép líraisággal szólalt meg az altadódallá szelídített Marseillaise, Herczeg Ferenc pedig az abbé negédes képmutatását közvetítette élményszerűen.
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara és Tánckara köszönetet és elismerést érdemlően formálta meg a pásztorjátékot és a forradalmi tömegjeleneteket egyaránt; a Szegedi Szimfonikus Zenekar pedig Pál Tamás pálcája alatt karcsú, ruganyos s a mű briliáns partitúráját mesteri érzékkel közvetítő hangzást produkált, ha nem is aknázta ki végsőkig a verista mű dinamizmusát.
Pál Tamás dicséretére legyen mondva, hogy nem csupán a zenei megvalósításban vállalt oroszlánrészt, hanem az előadást kísérő műsorfüzetet is érdekes és tanulságos eszmefuttatásával gazdagította, melyben nem csupán dramaturgiailag, hanem összhangzattani szempontból is trisztáni párhuzamot állított fel a mű záróakkordjait elemezve. S bár e sorok írója számára a záró ütemek ereszkedő legatói kapcsán inkább Salome és Jochanaan jelenete vetődik fel Richard Strauss remekművéből, a lehetséges képzettársítások sokfélesége tovább bizonyítja, hogy az André Chénier emberi és közösségi alapkérdéseket feszegető, korszakokon átívelő, időszerű mű, s a megvalósítás disszonáns elemeit kiküszöbölve méltó és hálás darabja lehet bármely operaház repertoárjának.
Fotók: Armel Operaverseny és Fesztivál