Bastien és Bastien

Mozart kisoperájának két előadásáról. BÓKA GÁBOR kritikája

Bastienne és Colas: Csereklyei Andrea és Mikecz Kornél (Művészetek Palotája)

A véletlen egy hét különbséggel sodorta egymás mellé Mozart mifelénk nem túl gyakran műsora tűzött operaparódiáját, a Rousseau Falusi jósát kifigurázó Bastien és Bastienne-t. Két helyszín, két stáb – s a két végeredmény nem is tükrözhette volna jobban az operajátszás ma lehetséges útjainak szélsőségeit.

A Nádor-teremben február 19-én délután lezajlott előadás deklaráltan gyerekeknek szólt: a „Családi kisoperák”-sorozat negyedik alkalmaként került rá sor – s itt rögtön álljunk is meg egy pillanatra. Vajon miért egy véletlen folytán kell az Opera-Világ szerkesztőségének arról értesülnie, hogy ez a sorozat egyáltalán létezik? Természetesen nem a magunk jelentőségét óhajtjuk a kelleténél jobban feltupírozni, csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ha még egy, a műfajra specializálódott sajtótermék munkatársai számára is jóformán titok az előadás, akkor nem szabad csodálkozni azon, hogy az amúgy színvonalas produkciót alig húszan tisztelték meg figyelmükkel – szerencsére többségében valóban gyerekek. Akik őszinte lelkesedéssel fogadták a hallottakat – s ez igazán figyelemre méltó fejlemény szinte kizárólag a vizualitásra építő korunkban. Márpedig azzal igazán nem vádolhattuk az előadást, hogy látványközpontú lett volna: rendező, díszlet- és jelmeztervező neve nem szerepelt a plakáton – ha azt mondjuk, hogy ez meg is látszott a színpadi játékon, a prózai dialógusok megformálásán, a jellegzetesen operai gesztusrendszer másodpercre kiszámítható feltűnésén, akkor alighanem mindenki sejti, mit is láthattunk. Amit azonban hallottunk, az kivételesen szép, muzikális, megkockáztatom: a világszínvonalat közelítő megszólaltatás volt. A Németh Pál vezette Savaria Barokk Zenekar háromtagúra redukált hangszeres együttese (Vitárius Piroska – hegedű; Kallai Nóra – gordonka) nem csak stílustudásával, de szuggesztivitásával is hozzá tudott járulni az élményhez. Károly Edit és Szigetvári Dávid egyaránt karcsú, hajlékony hangon, gazdag vokális fantáziával formálta meg a két szerelmes szólamát; egyedül a Colas-t beugrással alakító Jekl László éneklését találtam a kelleténél darabosabbnak – ezt azonban a körülmények folytán nincs jogom a szemére vetni.

Bastienne: Csereklyei Andrea (Művésztek Palotája)

Ha egy mondatban szeretnénk megfogalmazni a Nádor-teremben látottak és hallottak esztétikai alapállását, úgy azt mondhatnánk: „a művet, csakis magát a művet”. Ezzel szemben a február 26-i Mozart-maraton keretében, a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában lezajlott előadáson időnként végtelenül elveszettnek érezhette magát az a néző és hallgató, aki nem képes egyszerre legalább öt-hat irodalmi, zenei, filmes, olykor bulvár utalásrendszer dekódolására. Philipp György rendező amolyan fékezhetetlen agyvelejű nyuszi módjára szórja az ötleteket: a darab három szereplőjét a szimmetria kedvéért négyre egészíti ki, színpadra léptetve Colas női párját a willendorfi Vénusz – avagy a Fellini Amarcordjából ismert trafikosnő? – hasonmásának képében. Az öregek olykor jelképesen, olykor tevőlegesen is báboznak a fiatalokkal: az élet dolgaiba való beavatás szertartását látjuk a színpadon, vagyis a produkció a legkevésbé sem kelti egy klasszikus gyermekelőadás benyomását. Kérdés persze, hogy valóban gyermekdarab-e a Bastien? A librettóban és a partitúrában nyoma sincs ennek, bemutatóján sem gyermekközönség előtt hangzott el; mindössze a szerző életkora, no meg a könnyen befogadható muzsika okozhatja, hogy a ritka hazai előadások inkább a Mozart-zene finomságaiba való beavatást érzik a Bastien feladatának, semmint a felnőtté válás elősegítését. Nyilván mindenkinek vérmérsékletétől függ, hogy mennyire szereti a darabok szövetébe való ilyetén beavatkozást – magam, noha jól szórakoztam a szövegkönyv „két kicsi legóig” terjedő aktualizálásán, no meg a kifogyhatatlan mennyiségű zenei allúzión (Kalaf áriája természetesen nem maradhatott ki), elfogadom, ha valakit ez idegesít, ha valakinek ez sok – ha valaki szerint nem Mozartot hallotta megszólalni ezen a délutánon. Annál is inkább, mert az énekesek számára egy mozdulatlan pillanatot sem engedélyező rendezés következtében a zenei megvalósítás sokszor szenvedett csorbát: apróbb pontatlanságok, ha enyhén is, de rányomták a bélyegüket a máskor mindig felsőfokút nyújtó Csereklyei Andrea (Bastienne) teljesítményére, de Mikecz Kornélt (Colas) is hallottuk már meggyőzőbben énekelni – ha tehetsége felől most sem támadtak kétségeink. Varga Donát hangját kicsit merevnek éreztem Mozart-tenorszerepekhez, de meglehet, más körülmények között róla is kedvezőbb benyomásokat szerezhetnék.

Jelenet a Művészetek Palotája Bastien és Bastienne-előadásából

Csak ismételni tudom magam: a két előadás élesen mutatta meg a mai operajátszás szélsőséges irányzatait. Örök megalkuvónak tűnik-e ezek után a kritikus, ha megosztja azt a benyomását, hogy egyfajta horatiusi arany középút mindkét esetben közelebb vitte volna a produkciókat az ideálishoz – az első esetben határozottabb (egyáltalán: valamilyen) színi megformálás, a másikban valamivel nagyobb zenei biztonság, és a kotta árnyalatnyival nagyobb tisztelete? Vagy ez csak a két alapvetően élvezetes délutánt követő kötelező akadékoskodás lenne?