Bánk bán „szorongattatások idején”

2011. szeptember 12.

Erkel Ferenc: Bánk bán – Magyar Állami Operaház, 2011. szeptember 8. NÉMETH ZSOMBOR kritikája

Bánk bán: Bándi János (fotó: Vermes Tibor)

A tavalyi Erkel Ferenc-emlékév egyik fontos eseménye volt a szerző magnum opusának, a Bánk Bánnak „restaurálása”, azaz ősszövegének kritikai kiadása és az 1861-es ősbemutató szerinti színrevitele. Az előadásra – szégyenszemre – elsőként nem a Magyar Állami Operaház, hanem a debreceni Csokonai Színház vállalkozott. A 2010-2011-es évadról szóló első tájékoztatók szerint még Cesare Lievi állította volna színpadra a Bánk bánt az új, Dolinszky Miklós által közreadott kritikai kiadás alapján a budapesti teátrumban. Nem sokkal később azonban az opera akkori vezetősége közölte, hogy nem az eredeti, Egressy Béni-féle szöveggel kerül felújításra a darab, hanem Térey János átdolgozásában – ám Kovalik Balázs menesztése után az éppen aktuális igazgató, Vass Lajos törölte a bemutatót. Az ős-Bánk bánt az Operaházban végül 2010. november 6-án és 7-én adták elő, de csak félig szcenírozott változatban.

Az Operaháznak tehát a 2011/12-es évadra is maradt törlesztenivalója az Erkel-évből. Ilyen előzmények után jött létre a mostani produkció, amely egyrészt az eredeti szöveget veszi alapul, de dramaturgiailag részben saját szájíze szerint; másrészt mindehhez látványnak a 2002-es Káel Csaba-rendezést használja fel. A látottak és hallottak alapján azt kell, hogy mondjam: az alkotók célja alighanem egy XXI. század eleji Bánk bán létrehozása volt az eredeti anyagból kiindulva – ez a szándék hasonlít az 1930-as évek Operaházának vezetőiéhez, akik szintén egy, a kor igényeinek megfelelő változatot szerettek volna létrehozni nemzeti operánkból. De az eszközök teljesen mások a 2010-es évek első felében, mint az 1930-as évek végén, elsősorban azért, mert manapság a műalkotásokhoz való viszonyunk is különbözik a korábbitól. A korszellem a tiszta forrásból való táplálkozást kultiválja, így egy Rékai–Nádasdy–Oláh mértékű beavatkozás ma már elképzelhetetlen – kivéve akkor, ha szándékos átdolgozásról, ne adj’ Isten provokációról van szó.

Biberach: Geiger Lajos (fotó: Vermes Tibor)

Noha erről majd az utókor dönt, talán megkockáztathatjuk: a XXI. század első évtizedének végéről, második évtizedének elejéről szóló történetírások főbb kulcsszavai egyfelől a szorongattatás, válság, megszorítás, takarékosság, másfelől a feszesség, praktikusság, felhasználóbarátság lesznek majd egykor. A 2011. szeptember 8-án látott és hallott Bánk bán, amennyiben tekinthető a kor Budapestjének (vagy Magyarországának) lenyomataként, ezt erősíti. A szóban forgó változat ugyanis alapvető eszközének a húzást tekinti: így eshetett meg, hogy az előadás az átlagos időtartamhoz képest majd fél órával rövidebb volt, pedig a szüneteken nem spóroltak. A szabdalások helyenként részben az eredeti mű esetlenségei, részben a jelenlegi előadógárda gyenge pontjai miatt abszolút indokoltnak tűntek, ugyanakkor az ollózás helyenként igen meglepő eredményre vezetett – az első felvonás kétrészes fináléjából például kivágták a gyors részt (strettát), ami olyan, mintha egy szonátaformájú darabból egyszerűen kihagynánk a melléktémát. Emellett néhány jelenetátrendezésben (pl. a második felvonás inkább az 1939-es változathoz közelített) ki is merült az átalakítás, amely a zenét szerencsére egyáltalán nem, vagy csak alig észrevehető mértékben érintette. A karcsúsítás nem feltétlenül vált hátrányára a darabnak, bár kétségtelen, hogy ügyesebben, kicsit nagyobb hozzáértéssel is meg lehetett volna csinálni.

Gertrúd királyné: Marton Éva (fotó: Vermes Tibor)

Valószínűleg azért is szedtek elő egy korábbi rendezést, mert a díszlettel biztosra akartak menni. A színpadkép a cselekmény korához illett, és próbált ténylegesen csak díszletként funkcionálni: nem volt szándékában befolyásolni a nézők befogadását, nem akarta különösebben interpretálni a művet. Persze ha realista rendezésben gondolkodunk, nem biztos, hogy üdvözítő, ha az első felvonás színváltozásait a díszlet elforgatásával oldjuk meg. Ehhez hasonlóan Ottónak sem lett volna nagy kunszt egy rendesebb ruhát kitalálni, mert fülbevalójával finoman szólva sem nézett ki túl ízlésesen – azt a benyomást keltette, hogy mindenféle használt göncöket aggattak rá. A szereplők néhány kivételtől eltekintve rendkívül érthetően énekeltek, amit nagy örömmel fogadtam; jó lett volna azonban, ha ezt a rendezés is segíti, és a szereplőknek nem kellett volna olykor hátulról, nagy távolságból énekelnie, mert ez esetünkben épp az érthetőség ellenében hatott.

Melinda és Petur bán: Vígh Ibolya és Kálmándi Mihály (fotó: Vermes Tibor)

A produkciót elsősorban a férfi szereplők, különösen Bánk (Bándi János), Petur (Kálmándi Mihály), Biberach (Geiger Lajos) és Tiborc (Perencz Béla) teljesítménye „adta el”. A pontos és biztos szereptudás mellett mindegyikük rendkívüli érzékenységgel formálta a hangokat és színészi játékával teljesen élethűvé tette karakterét – ehhez jelentősen hozzájárult a már említett szövegérthetőség, amit ez a négyes valósított meg legjobban. A többi férfi szereplő a színészi játék és átélés tekintetében ugyan nem maradt el az említettektől, de a hangjuk nem volt olyan átütő ezen az estén. A két női szereplőről sajnos nem lehet ilyen pozitívan nyilatkozni. A Melindát alakító Vígh Ibolya ezúttal talán nem volt csúcsformában: színészi szempontokból ő is megfelelt, viszont sokszor hamisan és kissé kontroll nélkül énekelt, bár kétségtelen, hogy a megjeleníteni kívánt karakter (ami ezúttal inkább kislányos, mint asszonyos akart lenni) „átjött” a nézőknek, hangját ugyanis én is igen kifejezőnek találtam, minden hibájával együtt. Marton Éva Gertrúdja viszont minden tekintetben csalódás volt számomra. Aki jelen volt, tudja, mire gondolok – részletezni viszont nem szeretném a hallottakat, mert nagy tisztelője vagyok a művésznő korábbi munkásságának, és távol áll tőlem, hogy képességeit és nagyságát megkérdőjelezzem. Mégis úgy gondolom, ezúttal inkább csak rosszul sikerült karikatúrája volt (régi) önmagának.

Tiborc: Perencz Béla (fotó: Vermes Tibor)

A zenekari kíséret meglepő módon igen rendben volt. Az Operaház Zenekaráról nem vagyok túlságosan jó véleménnyel, mivel sokszor hallottam őket rossz állapotban – pontosabban úgy hozta a sors, hogy eddig még nem hallottam őket elfogadható szinten játszani. Szerencsére ezúttal más volt a helyzet, dacára annak, hogy a produkciót betanító és a premiert vezénylő Héja Domonkos a bemutató utáni három előadását lemondta. Helyét Köteles Géza vette át, egészen pompás teljesítményt nyújtva. A zenekarban minden a helyén volt, az arányok megfeleltek, az intonációs pontatlanságok is ritkaságszámba mentek (ami egy operaelőadás esetében dicséretnek számít); bármennyire is akartam, nem találtam rajtuk fogást. Ha már a műsorlapon a szereplők alatt közvetlenül fel volt tüntetve a viola d’amore-on játszó Inhoff Anita neve, a rend kedvéért itt is kiemelném: a szólót rendkívül érzékenyen és a hangszer tökéletlenségeit meghazudtoló technikai fölénnyel adta elő. A kórusok szintén feszesen és átütően, pontatlanságoktól mentesen szólaltak meg (ez a résztvevőkön kívül Szabó Sipos Máté karigazgató munkáját is dicséri), ahogy az első felvonás magyar tánca is tetszett, amelyet a Magyar Állami Népi Együttesből verbuvált tagok adtak elő.

Melinda és Ottó: Vígh Ibolya és Pataki Potyók Dániel (fotó: Vermes Tibor)

Összességében az előadás messze volt a tökéletestől, mégis azt gondolom, hogy elfogadható egésszé állt össze. Az általam leírt kifogások egy-két „ordító” hibát leszámítva valószínűleg a kevésbé hozzáértők vagy finnyásak számára fel sem tűnnek. Ha megpróbálom az élményt egy laikus szemszögéből értékelni, akkor azt mondhatnám, egy kissé visszafogott, karcsúsított Bánk bánt láttam (amit Haydn Nelson-miséjének eredeti címéből kölcsönözve hívhatnánk Bánk bán „in angustiis”-nak, reflektálva a kihagyásokra és a MÁO jelenlegi helyzetére). Ez a Bánk bán viszont, cserébe a néha rosszul sikerült húzásokért, a kor igényeihez igazodva pörgős, alapvetően látványos és kiválóan előadott, egyszóval rendkívül hatásos volt, ráadásul rólunk és nekünk szólt. Ez a változat aligha lesz olyan időtálló, mint amit 1939-ben bemutattak. Az Urtext-kiadás előnye éppen az, hogy segítségével pontosan ismerhető az eredeti, amihez mindenki saját ízlése és vérmérséklete szerint nyúlhat – ez, ha jól csinálják, nem bűn. 2011. szeptember 8-án nem követtek el olyan súlyos bűncselekményt a darabbal szemben, hogy bárkit is szabadságvesztésre kelljen ítélni miatta.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések