Bándi János születésnapjára

2013. augusztus 8.

Személyes élményeink – ÁDÁM TÜNDE, FÜLÖP KÁROLY és VÉTEK GÁBOR írása

Bándi János (Fotó: Szilágyi Gábor)

Bándi János (Fotó: Szilágyi Gábor)

Otellóként láttam először színpadon. Meghatározó emlék, melyből egyszersmind az is következik, hogy a „lírai tenor Bándi Jánosalakja nekem már csak visszafelé, felvételekről, illetve mások elbeszéléseiből állhatott össze. Nincs statisztikám, de valószínűleg Otello szerepében láttam legtöbbször. Számos partner, sok előadás, de nem volt közte két egyforma. Azt hiszem, nem kevés szerepe volt abban, hogy Verdi kései operája közelebb kerüljön hozzám – azóta tudom, leginkább az tartott tőle távol, hogy a címszereplő sorsán keresztül egyetlen este olyan mélységeket járhatunk meg az emberi lélek rejtelmeiben, hogy az már megviseli a nézőt: sokat vesz ki belőlünk, de ha jól csinálják a színpadon állók, többek is leszünk általa. Minden Bándi-Otellót minden egyes alkalommal ilyen utazásként éltem meg, és sosem bántam meg.

A mór mellé kívánkozik azonban másik emblematikussá vált szerepe, amelyre bátran tekinthetünk úgy, mint pályája csúcsára – és nem tévedhetünk nagyot: természetesen Hermann szerepéről van szó. A 2003-as Pikk dáma-premier estéjén még talán ő maga sem gondolta, hogy gyakorlatilag a teljes szérián át egymaga alakítja majd a kártyákkal viaskodó tiszt – lélektanilag Otellónál nem kevésbé bonyolult – figuráját. Mind a Csajkovszkij-darab, mind az alakítás magával ragadott: nem egyszer és nem csak én tértem vissza abban a júniusban a Néva partjára fagyoskodni…

Rossini Hamupipőkéjében, Takács Klára partnereként (fotó: Mezey Béla)

Rossini Hamupipőkéjében, Takács Klára partnereként (fotó: Mezey Béla)

Ám ha már emblematikus szerepek, nem maradhat ki a harmadik: Canio. Bajazzókat annyiszor néztünk, ahányszor műsoron volt: nem csupán a darab iránti vonzalom, hanem a színpadilag és szereposztásilag is önmagát eladni képes produkció okán. Nagy titkot nem árulok el azzal, hogy a Bajazzók-előadások motorja is Bándi János volt: miközben a szerep mutat rokonságot Otellóéval, árnyalataiban mégis különbözik, és épp ezen árnyalatokért szerettem ezt az alakítást (a múlt idő csupán a darab repertoárról való hiányzásának szól). Persze, az előadás csúcspontja a Kacagj, Bajazzó, ám legjobban mégis azt a részt szeretem a fináléban, ahol Nedda szemére veti, mi mindent tett érte, és a nő mégsem képes szeretni: „No! Pagliaccio non son…” Aki ebbe a néhány sorba Canio minden fájdalmát, dühét, kétségbeesését belesűríteni képes – nos, az igazán nagy művész.

Sorolhatnám sokáig, hisz gyakorlatilag mindenben láttam, amiben az utóbbi évtizedben lehetett: Turandot, A trubadúr, Aida, a másik szláv kedvencünk, a Jenůfa, no és a Wagnerek: A walkür és a Tannhäuser – de nem is sorolom tovább, valamit úgyis kihagynék.

Sok szerep, de megszámlálhatatlanul sok élmény és szép emlék. A pálya végi összegzéssel még bőven ráérünk, addig is kívánunk boldog születésnapot és még sok szép feladatot, előadást. Az ünnepeltnek és magunknak is.


Bándi Jánossal kapcsolatos legelső emlékem – egy fotó. Illetve néhány nem túl jó minőségű előadáskép az Operaház 103. évadát összefoglaló évkönyvből. Bizony, abban az időben, amikor én operába kezdtem járni, ilyen kiadvány is volt. S ezt – nem tudom, mitől indíttatva – rögtön az első operalátogatásom alkalmával a műsorfüzet mellé meg is vettük, talán azért, hogy ismerkedjem kicsit a repertoárral és a művészekkel. Nos, a későbbiekben nem egy ezek közül az előadások vagy operák közül vált életem legszebb, meghatározó színházi élményévé, s éppen a most ünnepelt Bándi János főszereplésével.

Siegmund A walkürben (fotó: Mezey Béla)

Siegmund A walkürben (fotó: Mezey Béla)

Az első fotón minden szereplő nagyon gyanús arcot vág. Középen katonai álruhában Almaviva gróf megszemélyesítője: Bándi János. Élénken figyeli, amint a mókásan szervezkedő Figaro, Csurja Tamás a fülébe duruzsol valamit. Az alatta lévő képen menthetetlenül csíkos grófi öltözetben láthatjuk Bándit a borbély székében, egy másikon az erkély alatt szerelmesen reménykedő fiatalemberként. Ebben, az 1986-87-es évadban két vígoperai bemutatkozása is volt: A sevillai borbély Almavivájaként és a Szöktetés Belmontéjának szerepében. Lírai tenor korából kevesebb az emlékem, noha A sevillai borbélyban láttam természetesen, majd egy Traviatában is sikerült kifognom Szűcs Márta partnereként, Győriványi Ráth György legelső operaházi, pontosabban Erkel színházi vezényletével. Még korábbi időszakából szívesen nézem meg újra és újra a sok tekintetben előd Karizs Béla címszereplésével, továbbá a kitűnő Melis György és Begányi Ferenc közreműködésével rögzített Kékszakállt, Offenbach operettjét, aminek nyitójelenetében Sudlik Máriával olyan vérbő (vagy inkább tejbő) komédiázást láthatunk, amin sokadszor is kacagni kell. Szintén fontos tévéfelvétel a Don Pasquale-előadás Ernestója: Bándi a lírai szólam tragikus vonásait is megható szépséggel szólaltatja meg. A színházi előadás nyomán lemezfelvétel is készült, partnerei Gregor József, Kalmár Magda és Gáti István. Tévéből magnókazettára rögzítettem, tehát a Falstaff Fentonja is megvan, de a tévéfilmen Bándi János sajnos csak a hangját kölcsönzi a figurához.

Az Aida Radameseként (fotó: Mezey Béla)

Az Aida Radameseként (fotó: Mezey Béla)

Azonban ha Bándi Jánosról kérdeznek, nekem is, mint gondolom, legtöbbünknek a szenvedélyes, hősi karakterek megszólaltatója jut eszembe. Megannyi vezető tenorszerep a Turandot-, Aida– és Trubadúr-szériákban, nehéz sorsú hősök ihletett alakítója a verista repertoárban: Henri A köpenyben, a Jenůfa Lacája vagy a Parasztbecsület-Bajazzók főszerepei.  A magyar nyelvű operaéneklés kitartó propagálója, repertoárján folyamatosan szerepelnek magyar művek: A vajda tornya, Dózsa György és a Bánk bán, melynek ősváltozatát lemezen is rögzítette. Wagner-szerepekben is a könnyebbektől jutott el egészen a fajsúlyosakig: Erikként láttam A bolygó hollandiban, majd A walkür és a Tannhäuser főszerepei következtek, utóbbiból kiemelkedően magas színvonalú szériát énekelt 2009-ben.

A Bándi Jánoshoz kötődő számtalan színházi élményem közül legnagyobb hatású emlékként őrzöm a már említett Bajazzókat, melynek szívszorítóan szép részlete az Intermezzo, ami alatt partnerével, Csonka Zsuzsával egymás arcát festik fehérre, s készülnek az utolsó, nagy komédiára. Megítélésem szerint legjobb szerepe az Otello, amiben a féltékenységtől józan ítélőképességét vesztő mór végigjárja a kínok összes stációját a gyilkosságig, majd a megvilágosodás fájdalma lesz úrrá rajta, s önkezével vet véget életének. Bándi fölényesen bírja a nehéz szólamot, a szerepre átlényegül, és minden este kicsit másképp játssza a figurát, sohasem egyformán. Erőteljes, szenvedélyektől átitatott előadás, mindig megrendítő. Óriási előadásai voltak többek között Lukács Gyöngyivel, Sümegi Eszterrel – s az általam legtöbbször látott felállásban: Tokody Ilonával.

A pikk dáma Herrmannjaként Maria Gavrilovával (fotó: Mezey Béla)

A pikk dáma Herrmannjaként Maria Gavrilovával (fotó: Mezey Béla)

A végére hagytam Csajkovszkij Pikk dámáját. A 2003-ban Jurij Szimonov vezényletével bemutatott opera mutatja legkomplexebben Bándi János művészetének értékeit, s a kritikák szerint is ennek Hermann szerepe jelenti a művész pályájának csúcspontját. A szenvedélytől egyre őrültebb fickó megformálása döbbenetes, a Néva-parti jelenetben Liza megalázása átütő erejű, a kártyajelenet hátborzongatóan hiteles, annyira, hogy a néző el is gondolkodik: valóban csak a figura őrült? Mindezek mellett a Maria Gavrilovával, később Bátori Évával énekelt második felvonásbeli duettjének lírai részében megszólaló csodálatos pianói az Operaház történetének legszebb, ihletett pillanatai közé tartoznak.

Egy interjú kapcsán volt szerencsém személyesen is megismerni Bándi Jánost; közvetlen, jó humorú ember. Segítőkészségét mutatja, hogy a motorok, a motorozás iránti szeretete, valamint a Parasztbecsület – később kirendezett – nyitójelenete ihlette motoros fotót nagy türelemmel – persze kis bohóckodással, pózolással készítettük el az interjú mellé. Amikor pedig az operaházi művészbüfében egy Melinda nevű lány mutatkozott be neki, rögtön rázendített Bánk románcára: „Melinda! Te égi név…”

Isten éltesse Bándi Jánost, sok boldogságot, sikert és jó egészséget kívánok! Nekünk – nézőknek pedig – még sok szép előadást tőle!


Operaházunk egyik vezető hőstenorjának, Bándi Jánosnak születésnapja alkalmából a művésszel kapcsolatos személyes élményeim felidézéséhez pályája legelejére kell visszatérnem, amely, mint sokak számára ismert, a lírai tenor hangfajban indult. A nyolcvanas évek elején íródott zenei recenziók között szemezgetve ma már megmosolyogtatónak tűnik, hogy operavizsga-előadását értékelve valamelyik kritikusa egyértelműen a Mozart-operákat jósolta meg Bándi János jövőbeli karrierjének súlypontjaként, mintegy óvván a fiatal tenoristát a romantikus repertoár fokozottabb hangi erőnlétet igénylő szerepeitől. Ám való igaz, hogy ez a besorolás akkori sikeresen alakított szerepei tükrében reálisnak tűnhetett, s ez az Országos Színháztörténeti Múzeum Színházi Adattárában tallózva is tetten érhető.

Otello Lukács Gyöngyivel (fotó: Mezey Béla)

Otello Lukács Gyöngyivel (fotó: Mezey Béla)

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy karrierje e korai szakaszában több operett tenorszerepében is bemutatkozott. E szerepkörben számomra legemlékezetesebb alakítását az Erkel Színházban 1981-ben felújításra kerülő Kékszakáll című Offenbach-operettben Daphnis, a pásztor, majd Saphir herceg szerepében nyújtotta, ahol természetes kedvességgel és ízléses komikus érzékkel alakította az ifjú szerelmest. A műfajhoz kötődő további alakításai közül említésre méltó Schubert–Berté Három a kislány című operettjének televíziós felvétele is, ahol az érzékeny, introvertált, s a szerelem felvállalásában gátlásokkal küzdő zeneszerzőt ábrázolta megejtő hitelességgel.

Lírai tenor korszakából számomra egyik legkedvesebb alakítása Ernesto megszemélyesítése a Don Pasquale c. Donizetti-opera teljes felvételén, e szerepformálás legjellemzőbb vonása a későbbi hőstenori szerepkörben is díszévé váló csillogó hangszín volt, amelyet Bándi János kulturált előadói eleganciával ötvözött.

Hőstenori alakításaira áttérve maradandó élményeim közé sorolom Otello-alakítását Verdi kései művében, amelyről köztudott, hogy a legjelentősebb olasz hőstenorok karrierjének csúcspontját képviseli: e szerepben híven jelenítette meg a jagói ármánnyal sebezhető egyszerű lélek és a temperamentumos hős alkata között feszülő ellentétet.

Wagner-rajongóként azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Bándi János Operaházunk közelmúltbeli Wagner-előadásain is jelentős részt vállalt. Elsősorban kirobbanó sikerű Siegmund-alakítását említeném, ahol mintegy saját védjegyeként is tekinthető intenzív szerepátélése volt alakításának legfőbb vonása, különösen a Todesverkündigung-jelenetben; s a masszív középregiszternek köszönhetően a vokális adottságok is ideálisan alkalmazkodtak a szerep követelményeihez.

Canio a Bajazzókban (fotó: Éder Vera)

Canio a Bajazzókban (fotó: Éder Vera)

Tannhäuser megszemélyesítőjeként is a tőle megszokott drámai intenzitással tolmácsolta a Sängerkrieger szerepét, fokozottan érvényes ez a dráma egyik csúcspontjaként is értelmezhető Római elbeszélésre, megfelelő hangsúlyt helyezve a figura bensőséges lelki vonásaira is, amelyeket gondos hangi kultúrával és kontemplatív elmélyültséggel jelenített meg.

Bándi János általam látott színpadi alakításai közül a kongenialitás legmagasabb fokát Hermann szerepében érte el Csajkovszkij A pikk dáma című operájában: alakítása minden jegyében (akár az idiomatikus előadásmód félretételével is) a figura kényszeres-megszállott szenvedélybetegségének tükrözésével ért el átütő hatást, s az örök vesztes és tragikus kívülálló részvétet keltő és sebezhető figurájából kiindulva vált egyszerre gyilkossá, öngyilkossá és tragikus hőssé, ügyelvén arra, hogy intenzív szerepformálása sohase váljon modorossá.

Dózsa György (fotó: Mezey Béla)

Dózsa György (fotó: Mezey Béla)

Végül pedig operafelvételei között tallózva jelentős állomásnak tekinthető az Erkel-évforduló nyomán megjelentetett Bánk bán-ősváltozat CD-kiadása is: e felvételen Bándi János a címszerepet alakítva Simándy József emelkedettségének és Joviczky József vulkanikus erejének arányos kombinációjával ábrázolta a tragikus hőst.

E rövid összegzés zárszavaként örömömre szolgál, hogy a születésnapos művész a Magyar Állami Operaház 2013-14-es évadjában is fellép majd legjelentősebb szerepeiben, így Bánk bán és Otello megszemélyesítőjeként is: ezek az alkalmak talán a legjobb lehetőséget adják rajongóinak és tisztelőinek, hogy művészete iránt tisztelettel adózzanak.

Fotók: Éder Vera, Mezey Béla, Szilágyi Gábor

Hasonló bejegyzések