Baljós jelek

2016. december 9.

Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia – KONDOR KATA írása az Erkel Színház új produkciójának december 2-i és 3-i előadásairól

Lucia és Enrico: Miklósa Erika és Kálmándi Mihály (fotó: Magyar Állami Operaház)

Lucia és Enrico: Miklósa Erika és Kálmándy Mihály (fotó: Magyar Állami Operaház)

Végre! – sóhajtott fel az operarajongók jelentős része, mikor kiderült, hogy az évadban újra színre kerül a Lammermoori Lucia. Valóban régóta nélkülöztük a bel canto slágerdarabját, az Operaház közleménye szerint éppen tizenhárom éve nem játszották, a hiányt csak egy-egy koncertszerű előadás vagy közvetítés enyhítette. Nagy várakozással készültünk a produkcióra – hogy aztán a csalódás annál keserűbb legyen. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy az általam látott előadások mindenestül rosszak lettek volna, az egyik egyszerűen középszerű volt, a másik a hibái dacára is okozott örömteli pillanatokat, a probléma azonban ennél mélyebben van; a készülő produkció sem zenei, sem színházi értelemben nem került elég jó kezek közé, amin az sem változtat, ha időnként jó vagy éppen kiváló énekesek képesek voltak megmenteni az estét.

Szabó Máté rendezése meglehetősen eklektikus díszletben játszódik, egy rajzolt épületet körülvevő állványok fogják közre a játékteret, a háttérben pedig néha leereszkedik egy súlyos, vörös függöny és egy nem kevésbé impozáns kristálycsillár. Az állványzat kiválóan alkalmas arra, hogy függőlegesen tagolja a teret, a szereplők különböző szinteken helyezkednek el (habár legfölülre csak a Ravenswood-ősök szellemeit megtestesítő statiszták mennek föl), ám ezen kívül nem sikerült rájönni, miért pont ebben a környezetben zajlik a történet. A színpadi események ugyanis jóformán bárhol játszódhatnának, attól eltekintve, hogy az említett dekorációs elemek gazdagságot és pompát próbálnak sugallni (ám olyan kevéssé dominálnak a színpadképben, hogy ez nem teljesen sikerül), a háttérnek semmilyen jelentősége nincs a cselekmény szempontjából. Ráadásul néhány igen esetlen átrendezésnek is tanúi lehetünk, amikor nyílt színen, világosban hoznak be gyorsan valamilyen díszletelemet, vagy épp rohannak ki vele.

Lucia és Enrico: Kolonits Klára és Szegedi Csaba (fotó: Magyar Állami Operaház)

Lucia és Enrico: Kolonits Klára és Szegedi Csaba (fotó: Magyar Állami Operaház)

Még nagyobb problémák mutatkoznak a színészvezetés, illetve annak hiánya terén. Az énekesek egy része rendkívül esetlenül csetlik-botlik a színpadon, a karakterek többsége érdektelen vagy sablonos, a kivételek pedig annyira rendszertelenül fordulnak elő, hogy inkább tulajdonítjuk őket egy-egy művész egyéni invenciójának, mintsem a rendezői koncepció érvényesülésének. Egyes helyzetekben ráadásul a rendező egyenesen erőltetett vagy nevetséges feladatokat bíz az énekesekre. Különösen sok sebből vérzik a második felvonás, mikor Lucia az asztal alá mászik, majd ahogyan bátyja feltörli vele a padlót, de sokkal jobbat nem mondhatunk el Edgardo öngyilkosságáról sem. A már említett szellemek megjelenése is közhelyesnek hat, lényegében semmilyen módon nem járul hozzá a mű értelmezéséhez vagy a művészi élményhez, legfeljebb a darab misztikus rétegét próbálja felerősíteni.

A zenei megvalósításról sem mondhatunk el sokkal jobbakat, ami különösen kínos, tekintve hogy a főzeneigazgató, Kocsár Balázs felelt érte. Mindkét általam hallott előadáson kellemetlenül sok pontatlanság fordult elő, már a zenekarban is, de ha a színpaddal is kapcsolatban kellett lenni, még rosszabb lett a helyzet: a kórusrészek rendre elvesztették kifejezőerejüket a szétesések miatt, a karmester pedig az énekesek dolgát olyan emberpróbáló részekben sem segítette, mint amilyen például Lucia első felvonásbeli áriája. A zenekari arányok, sőt, helyenként a szólamformálás is kidolgozatlanságról árulkodott, az előjátékban például többször elveszett a fafúvósok hangja a rezek mögött, a kürtök pedig kellemetlenül nyersen szóltak.

Enrico és Raimondo: Kálmándi Mihály és Kovács István (fotó: Magyar Állami Operaház)

Enrico és Raimondo: Kálmándy Mihály és Kovács István (fotó: Magyar Állami Operaház)

Első alkalommal a második szereposztást sikerült megtekinteni, és bár tanúi lehettünk néhány értékes vokális produkciónak, összteljesítményüket tekintve az énekesek sem voltak képesek javítani az előadás mérlegén. Miklósa Erikának alaposan meggyűlt a baja első áriájával, intonációja helyenként bizonytalan volt, mélységei erőltetetten szóltak, emellett produkciójából hiányzott mindaz a finomság, nőiesség, báj, ami miatt érdemes lenne odafigyelni rá. Az őrülési jelenet valamivel jobban sikerült, s bár meglepő módon a koloratúrák nem szóltak makulátlanul, ezúttal is kiderült, hogy az énekesnő az extrém magasságokban érzi igazán otthon magát, így azokra a részletekre nem lehetett különösebb panaszunk.

Balczó Péterhez igen kevéssé illik Edgardo karaktere, ez még azokban a részletekben is feltűnő, amelyeket vokálisan jobban old meg. Egyetlen pillanatig sem lehet komolyan venni az indulatos, szenvedélyesebb megnyilvánulásait, kissé már-már mulatságosnak hatott, amikor nem túl jól megválasztott színészi eszköztárral, feltűnően eljátszotta a szükséges érzelmeket. Énekprodukciója egy fokkal jobb volt, bár a magas hangok néha határait feszegették, utolsó áriájában pedig csorbát szenvedett az olaszos dallamformálás.

Kálmándy Mihály a szokott formáját hozta, így az ő hangi teljesítménye pozitív irányba billentette a mérleget. Meleg, telt hangja szép pillanatokat okozott, csak a darab kezdetén érződött rajta némi fojtottság. Enrico figuráját az énekes a szokott szenvedélyével keltette életre, nagy kár, hogy a karakter így is egysíkú maradt. Ebben természetesen nem kizárólag ő volt a hibás, való igaz, hogy a darabnak nem a bariton-antihős a legösszetettebb szereplője, és az előadás egésze alapján az énekes valószínűleg a rendezőtől sem kapott meg minden szükséges segítséget a karakterábrázoláshoz – ez a hiányosság összességében mégis kis csorbát ejt a produkcióján.

Normanno, Enrico és Raimondo: Ujvári Gergely, Szegedi Csaba és Fried Péter (fotó: Magyar Állami Operaház)

Normanno, Enrico és Raimondo: Ujvári Gergely, Szegedi Csaba és Fried Péter (fotó: Magyar Állami Operaház)

Kovács István Raimondóként kifinomult énekkultúrájával és magával ragadó szerepformálásával is emlékezetes alakítást nyújtott. Meleg basszushangja képes érzékeny humánumot közvetíteni, ám egyszersmind feltárja ezeknek az értékeknek az ábrázolt világban való tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát is. Megyesi Zoltán szokatlan választás Arturo szerepére, de különösebb gondot így sem okoz neki a szólam, talán a mélységei nem tökéletesek. Nagy öröm azonban, hogy az ő karaktere is él, a bájvigyorral megjelenő ficsúr néhány perc alatt is képes megragadni a figyelmünket. Kun Ágnes Anna is az előadás stabil pontja, kellemesen szóló mezzoszopránjához visszafogott alakítás társult. Ismét nagy öröm volt Ujvári Gergelyt hallani, aki ezúttal is bizonyította színpadra termettségét, magával ragadóan tudott ellenszenves karaktert megformálni, szép színű tenorhangját pedig jólesik hallgatni.

Ezután sikerült meghallgatni az első szereposztást, akik jelentősen javítottak az előadás összhatásán (ismét bizonyítva, hogy az operában a legtöbb dolog az énekesen áll vagy bukik). Természetesen ebben Kolonits Klárának jutott a legnagyobb szerep, aki igen közel áll Lucia szerepének eszményi megformálásához. Hangja minden regiszterben kiegyenlítetten szólt, a magasságok még akár fekve sem okoztak neki problémát (a rendező igencsak próbára tette az énekesek különböző testhelyzetekben alkalmazható vokális képességeit). Különösen emlékezetes maradt, hogy az énekesnőnek nem csupán hangja szólt magával ragadó természetességgel a legnyaktörőbb futamokban is, hanem ezzel egy időben képes volt hitelesen megformálni a megőrülést.

Horváth István hangjához jól illik Donizetti zenei világa, s bár produkciója nem tökéletes, a pozitív momentumok dominálnak. Az első felvonásban akadt ugyan egy-két drámaibb megszólalása, amit nem sikerült teljes biztonsággal elindítania, éneke ugyanakkor a legtöbb részben örömet okoz, igényes dallamíveivel, stílusérzékével sikerült emlékezetessé tennie alakítását.

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Jelenet az előadásból (fotó: Magyar Állami Operaház)

Szegedi Csaba énekprodukciója az első felvonásban közel sem volt makulátlan, különösen a magasságai tűntek forszírozottnak, ám a második felvonásra sokat javult, és egyes kisebb szépséghibái ellenére is jól esett hallgatni. Bár a karakterrel ő sem képes csodát művelni, szerepformálásán erősen látszik, hogy megpróbálta azt érdekessé tenni: a figura durvaságával palástolja érzelmeit, néhány apró rezdüléséből kiderül, mélyebben kötődik elhunyt anyjához, sőt sokat bántott húgához is, mint ahogy azt cselekedetei mutatják.

Cseh Antal hangterjedelme az utóbbi időben igencsak beszűkült; szerencsére Raimondo szólama nagyrészt a számára elénekelhető tartományon belül mozog. Amikor viszont meghaladta ezeket a kereteket, sokszor még a mű korrekt megszólaltatása is gondot okozott neki. Szappanos Tibor vokális lehetőségei sem feleltek meg az Arturo szerepe által támasztottaknak, az énekesnek rövid kis jelenetében mindvégig meggyűlt a baja a magasságokkal – érthető, hogy színészi alakításra már nem is maradt kapacitása.

Ha babonásak lennénk, a tizenhármas számnak tulajdonítanánk, hogy ennyi év után a misztikumot sem nélkülöző operát ilyen problémás produkcióban sikerült csak kiállítani. Ám jobban tesszük, ha a valós szférában keressük az okokat: az előadásban található hiányosságok és problémás momentumok mind emberi döntések következményeként jöttek létre. Remélem, hogy a darab és az énekesek népszerűsége nem téveszti meg a döntéshozókat: ezt a Lucia-premiert nem az Operaház sikertörténetei között fogjuk számon tartani.

Fotók: Nagy Attila és Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések