Bad Boys

2012. február 10.

Bryn Terfel árialemezéről. ÁDÁM TÜNDE lemezkritikája

Bryn Terfel: Bad Boys

A lemez legfőbb erénye, hogy a stúdiókörülmények előnyeit ötvözi az élő előadás erényeivel, vagyis Terfel lemezen pont úgy szól, mintha közönség előtt állna – és voltaképpen ott is áll, csak a közönsége a fotelban ül a lemezjátszó mellett. Továbbá lemezen és élőben is egyformán igényes: nem fordulhat elő, hogy a kórusrész hiányzik az áriából, ahogyan a budapesti koncerten is jelen volt a MÁO Énekkara: a Dulcamara-áriában csakúgy, mint a Te Deumban. (NB: megérdemelték ők is, mi is, hogy a Tosca első fináléját végre ne a színfalak mögül, jól-rosszul erősítve, hanem a közönséggel szemben állva énekelhessék el.)

A lemezen a Svéd Rádió Ének- és Zenekara működik közre Paul Daniel vezényletével.

Ha a lemez számait sorolom fel, tulajdonképpen sorolhatnék hangszíneket, hangütéseket is, mert a Rosszfiúk-témakör legkevésbé sem válik egyhangúvá, mi több: maga Terfel válik többhangúvá. Minden figurához más és közben mégis ugyanaz a hang társul: ez volna az énekművészet lényege. Dulcamara és Don Basilio könnyed, világos tónussal szólal meg – hiszen nem olyan rosszfiúk ők, mint a többiek. Kaspar már sötét, vészjósló és kemény, hasonlóan Jagóhoz, és a két Mefisztóban is megcsillan a kegyetlenség.

Sportin Life dalát bármikor meg merném mutatni az operaműfaj iránt kevésbé elkötelezett zenehallgatóknak is, ahogyan a Kurt Weill-, Sondheim- és Sullivan-részleteket is, hiszen itt nem operai hangvételt hallunk, magától értetődő a stílusismeret és annak alkalmazása. Alighanem ezek a sokszínű lemez legjobban sikerült részletei. Sokszínű, hiszen Mozarttól Gershwinig és négy különböző nyelven szólnak hozzánk a felvételek, melyek legalább annyira különböznek egymástól, mint amennyire hasonlítanak a lemez címének értelmében.

Mintha a lemez és a nemrég hallott koncert szerkesztése is a kontrasztokra épülne: élőben a két félidő a komolyabb és a könnyedebb számokra oszlott fel, kivéve talán a második részbe átcsúszott Credót. A lemezen pedig egymás után sorakoznak az olyan számok, mint a Te Deum és a Credo közé beékelt Dulcamara-, vagy a Barnaba-ária után következő Rágalomária.

A lemez erénye egyben a hátránya is lehetne: a sokszínűség azzal járhat, hogy minden karakter, minden ária nem fekszik egyformán jól az előadónak. Terfel esetében a két Verdi-részletet érezzük talán vokálisan kevésbé sikerültnek, ám kifejezésben ezek sem maradnak el a többitől. A koncerten sem a Credo volt a legmeggyőzőbb, és a Te Deumban is elfedte néhol a zenekar Terfelt, ám ott kárpótolt minket az Énekkar végre jól hallható teljesítménye.

Kézenfekvő zárószámot választ a lemezre a művész: a Don Giovanni-finálé önmagában egyesíti az egész lemez tematikáját, egyetlen részletben mutat fel három hangot és karaktert, lehetőséget ad az énekesnek, hogy lemezen kipróbálja, amit élőben sosem tehet meg: egyszerre legyen Don Giovanni, Leporello és a Kormányzó. A próba több mint meggyőző: egy igazán szerethető lemez méltó fináléja ez.

Bryn Terfel: Bad Boys
Bryn Terfel – ének
Swedish Radio Choir & Swedish Radio Symphony Orchestra
Karmester: Paul Daniel
Kiadó: Deutche Grammophon (2010)
Értékelés: 10/10

Hasonló bejegyzések