Azután a zene…

2016. április 26.

Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – a Szegedi Nemzeti Színház előadása az Erkel Színházban, 2016. április 5. KONDOR KATA írása

Papageno: Szélpál Szilveszter (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Papageno: Szélpál Szilveszter (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Óriási érdeklődés övezte Alföldi Róbert Varázsfuvola-rendezését, mikor a tavalyi Armel Operafesztivál közönségdíjas produkciója – a Thália Színházban tartott bemutató után – ismét Budapestre látogatott, ezúttal a Primavera keretein belül. A nézőtéren a színházi és operaélet jeles képviselői is helyet foglaltak; kétségünk sem lehetett afelől, hogy a hazai kulturális élet egyik meghatározó produkcióján vagyunk jelen, amiről sokat fognak beszélni – akár pozitív, akár negatív felhanggal. Természetesen érthető, hogy a jeles rendező, aki a zenés műfajok hazai és nemzetközi interpretációtörténetébe is beírta a nevét, munkáival fokozott figyelmet tud generálni, ugyanakkor egy megosztó tevékenységgel bíró alkotó művét hajlamosabbak vagyunk előzetes elvárásainktól befolyásolva értékelni. Pedig ez A varázsfuvola nagyon is ellentmondásos érzéseket kelthetett, így érzésem szerint az egekig magasztaló vagy a sárba tipró bírálat éppen lényegi kérdéseket hagyhat megválaszolatlanul.

Az előadást megtekintve ugyanis az operaműfaj legalapvetőbb problémájával szembesülhettünk: zene és színház viszonyával. Színházi előadásról lévén szó, milyen engedményeket tehet a muzsika a drámai kifejezőerő érdekében, és ugyanakkor tradicionálisan zenei műfajként az opera milyen előjogokat kell, hogy biztosítson a zene számára, melyeket se művészi, se praktikus szempontok nem írhatnak felül? A szereplők kiválasztása során ugyanis a máskor oly kiváló szólistákat felvonultató Szegedi Nemzeti Színház mintha teljesen háttérbe szorította volna az énekléssel kapcsolatos szempontokat, a fellépők skálája így a nem teljesen tetszetős produkciót nyújtó művésztől a szólamát még megszólaltatni is képtelenig terjedt.

A legnagyobb problémát a Sarastrót éneklő Altorjay Tamás jelentette, hiszen a főpapnak nem csupán megjelenését, kisugárzását tekintve kell mély benyomást tennie a hallgatóra, de nem árt, ha zenei produkciója is hasonlóan erős. Mit ér a tekintélyes, erő és rendíthetetlenség érzését keltő kiállás, ha az előadó legfeljebb kellemetlenül küszködve tudja megszólaltatni híres áriáit, a mélységeknél pedig már a hangok pontos eléneklése is gondot okoz? Pedig az Operaház több szereposztásos bemutatóinál is rendre szembesülhetünk vele: Sarastro szerepére korántsem könnyű énekest találni, kellő körültekintés nélkül pedig még nehezebb, hiszen a más szerepekben kiváló basszusok sem mind alkalmasak rá.

Tamino: Hanczár György (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Tamino: Hanczár György (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Az Éj Királynője szerepében változás történt a nyári bemutatóhoz képest: ezúttal Érdi Gabriellát hallgathattuk meg. Bár hajlamosak vagyunk úgy gondolni a két slágeráriára, mint amit csak kiválóan vagy csapnivalóan lehet előadni, ezúttal nem így történt. Noha a szólamformálás hagyott némi kívánnivalót maga után, korrekt és – különösen az előadás egészének zenei színvonalához képest – hallgatható produkció jött létre.

A fiatal szerelmeseket két, a Simándy-versenyen frissen díjazott művész, Hanczár György és Kovács Éva szólaltatta meg. Bár egyikük sem nyújtott főszerepekre predesztináló teljesítményt, néhány szép pillanatot elkönyvelhettünk nekik. A nagydíjas tenorista jó stílusérzékkel időnként egészen magával ragadó frázisokat énekelt, egyedül erőltetett magasságai rontották az összképet. Mivel a versenyen éppen magas C-ivel tűnt ki, furcsa, hogy pont a felső regiszterével akadtak problémái, ám remélhetjük, hogy a fiatal művész képes lesz kiaknázni a hangjában rejlő lehetőségeket.

Pamina és Papageno: Kovács Éva és Szélpál Szilveszter (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Pamina és Papageno: Kovács Éva és Szélpál Szilveszter (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Kovács Éva kissé könnyű, néha fémesen csengő hanggal rendelkezik. A szólam egyszerűbb részleteiben kellemes, kiegyenlített hangszínt produkál, ám a kompakt hangzás az első nehezebb fordulatig tart csupán, ott szopránja kiürül, és olykor bántóan éles lesz. Kár érte: esetében is érezhetjük, hogy a megformált karakter, sőt, a művész egész habitusa nagyszerűen illeszkedik a produkcióba, ám legfeljebb a szem, és nem a fül számára.

Az egyetlen olyan főszereplő, akinek személyéért érdemes volt kompromisszumokat kötni, a Papagenót éneklő Szélpál Szilveszter volt. Nem mintha maradéktalanul elégedettek lehettünk volna vokális produkciójával, ám a hibák vagy nem voltak jelentősek, vagy inkább a széphangzásnak ártottak egy kevéssé, mintsem a tiszta, korrekt, igényes szólamformálásnak. Ugyanakkor a fiatal bariton mind színészi, mind hangi szempontból kidolgozott és komplex karaktert jelenített meg, minden megnyilvánulása pontosan a helyén volt.

Pamina (Kovács Éva) és a három fiú (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Pamina (Kovács Éva) és a három fiú (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

A kisebb szereplők vegyes teljesítményt nyújtottak. Pozitív előjellel kell kiemelni a Monostatost éneklő Kiss Tivadart, aki élénk színészi játéka mellett ezúttal is kitűnt megbízható, kiegyenlített hangjával. A három hölgy (Somogyvári Tímea Zita, Dobrotka Szilvia és Laczák Boglárka) sokszor extrém körülmények közötti helytállása is elismerést érdemel – még ha nem is énekeltek mindig hibátlanul.

A Szegedi Szimfonikus Zenekart és a Szegedi Nemzeti Színház Énekkarát Gyüdi Sándor vezényelte, és az ő produkciójuk is az előadás egészének színvonalához idomult. Bár a zenekar a nyitányt követően számottevő hibát nem követett el, muzsikálásuk nem volt eléggé mozarti: hiányzott belőle mindaz a letisztultság, áttekinthetőség, ami a nagy zeneszerző alkotásait összetéveszthetetlenné teszi. A kórus kissé egyenetlenül szólt, ám a darab második felében már szépen összefogott, expresszív tuttikat is hallhattunk tőlük.

Pamina és Tamino: Kovács Éva és Hanczár György (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Pamina és Tamino: Kovács Éva és Hanczár György (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Szokatlan módon a zenei megformálás méltatásával kezdtük kritikánkat, ezzel is érzékeltetve: szokatlan operaelőadáson jártunk, ahol eltolódtak zene és színház hangsúlyai. De milyen is volt az a rendezés, amelynek érdekében ilyen jelentős zenei áldozatokat kellett/volt érdemes meghozni? Annyi bizonyos, hogy nagyon alaposan kidolgozott, mondhatnánk prózai színházi igényű alkotásról van szó (nem térhetünk ki most a prózai és a zenés színház közötti technikai különbségek okaira – a kérdés messzebbre vezet, mint elsőre hinnénk). Az énekesek színészi játéka eleven, kifejező volt, és ahogyan már szó esett róla, az egyes szerepeket külsőre és kiállásra is a szerepekhez illő előadók alakították.

A rendezői koncepció a cselekményt egy elmegyógyintézetbe helyezte. Ez még önmagában se túl eredeti, se különleges megoldásnak nem tekinthető, ám mint eszközt a mögötte álló gondolatok lehetnek képesek igazolni. Ezúttal A varázsfuvolában megjelenő többszintű világábrázolás és a valóság megkérdőjeleződése indokolta a választást, ami jól működő, következetesen felépített alternatív történetet eredményezett. A főszereplő szerelmesek riadt bizonytalansága, Papageno excentricitása mind értelmezhető az őrültekháza keretében, és a cselekményen végrehajtott változtatások, például a madarász és Monostatos első találkozása (ahol utóbbi egyáltalán nem rémül meg) is illeszkedtek a zenéhez és a szöveghez. Ugyanakkor mindezzel együtt is megmaradt az az érzésem, hogy bár színvonalas, de nem revelatív erejű interpretációban részesültünk, a produkció nem késztetett a mű érdemi újragondolására, és újabb jelentésrétegeit sem tárta fel.

Zárójelenet (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Zárójelenet (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Míg a koncepcióval annak alaposan végiggondolt, jól funkcionáló volta miatt nem lehetett problémánk, a kérdés továbbra is fennáll: megérte-e számos zenei szépséget feláldozni az egész produkció kifejezőerejének oltárán? A probléma nem ítélhető meg objektívan, az előadásnak óriási sikere volt, az üzenet és a színészi játék erőssége nyilvánvalóan sokakat kárpótolt a muzsikáért. A magam részéről azonban épp olyan csalódott voltam, mintha fordítva történt volna, és a kiváló zenei megvalósítás igyekezett volna legyűrni a nem elég igényes rendezést. Ahogy az nem egyszer történik.

Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel Operafesztivál

Hasonló bejegyzések