Az újragondolás kényszere

2013. április 12.

Richard Wagner: Parsifal – a Magyar Állami Operaház produkciója a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, 2013. március 29., április 1. KONDOR KATA írása

Kundry és Parsifal: Yvonna Naef és Kovácsházi István

Kundry és Parsifal: Yvonna Naef és Kovácsházi István (fotó: Valuska Gábor)

Operaházunk az évad előtt még bemutató értékű produkcióként jelentette be, hogy a hagyományos nagypénteki Parsifal-előadás, habár továbbra is Mikó András régi rendezésében, de leporolva, Nina Dudek játékmester újragondolt színrevitelében lesz látható. Egyfelől értékelhető, hogy az Operaház nem hagyja teljesen tönkremenni a hosszú ideje műsoron levő produkcióit, másfelől felvetődik a kérdés: van-e értelme mesterségesen életben tartani egy előadást ahelyett, hogy újonnan mutatnánk be a darabot? Tekintsünk most el az olyan gyakorlati jellegű kérdésektől (amelyek nyilvánvalóan szerepet játszottak a döntésben), mint egy premier költséges volta, illetve attól, hogy a közönség örömét leli azokban a régi produkciókban, amelyek semmilyen módon nem zavarják meg a nyugalmát és borítják fel a világképét. Az a kérdés, hordoz-e olyan művészi értéket Mikó András rendezése, amely miatt érdemes leporolni és továbbjátszani.

Sajnos életkoromból adódóan nem láthattam az eredeti bemutatót 1983-ban, és az idők távolából nem is lehet teljes bizonyossággal véleményt mondani róla, így csak azt tudom megállapítani, milyen értéket hordozott a színrevitel az utóbbi évek Parsifal-előadásaiban. Maga a vizuális megjelenítés nem bír különösebb esztétikai többlettel: bár a Grál-jelenetben, a szertartásosságot kifejezendő, itt is megjelenik a szinte kötelező jelleggel rengeteg előadásba belerendezett szimmetria, és a teljességet kifejező kör, de nem eredményez különösebben érdekes vagy látványos színpadképet.  Értelmezés tekintetében a rendezés túl sok új vagy megvilágító erejű gondolattal nem szolgál, általában illusztrációs szerepet tölt be, ugyanakkor egy tisztességes színvonalú történetmesélést azért teljesít. És igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg a rendezés egyik legemelkedettebb pillanatát. Parsifal jelenlétének hangsúlyozása az első felvonásban a szertartás alatt természetesen nem extrém módon új gondolat, de mégis fontos kifejezése az emberi kétségbeesés és az isteni könyörületesség viszonyának: miközben az ember könyörög sorsának jobbrafordulásáért, nem tudja, hogy kérése már meghallgatást nyert, hogy valaki már rálépett arra az útra, amelyen elhozza neki az isteni kegyelmet.

Titurel és Amfortas: Kováts Kolos és Heiko Trinsinger

Titurel és Amfortas: Cserhalmi Ferenc és Heiko Trinsinger (fotó: Valuska Gábor)

Akadnak tehát értékelhető elemek a rendezésben, amelyek alapot adhatnak az újragondolásnak. További kérdéseket vetnek fel azonban ennek a fogalomnak a bizonytalan határai, hiszen érezhetően többről van szó, mint egy eredeti alkotás rekonstrukciójáról, az újragondolás valamilyen változtatás lehetőségét is magában rejti. Mennyiben térhet el a régi rendezéstől, mennyiben adhat hozzá új elemeket, változtathat az értelmezésén? Természetesen nem úgy értve ezt a kérdést, hogy valamilyen magasabb tekintély megmondhatja-e a művésznek, hogy mit tegyen, vagy ne tegyen, hanem hogy mi kell ahhoz, hogy valóban érvényes erejű művészeti alkotás jöjjön létre, és ne két gondolatmenet és eszközrendszer szerencsétlenül összefércelt kombinációja.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor)

Ezzel el is érkeztünk Nina Dudek 2013-as újragondolásának legnagyobb problémájához. Ugyan az elkészült produkció tartalmaz értékelhető elemeket (ezek közül gyakorlatibb jellegű, hogy a színpad előtt lógó áttetsző függöny megrövidítésével javultak a látási viszonyok, művészibb, hogy egyes jelenetek a mozdulatsorok kidolgozásának köszönhetően élőbbé váltak, még ha nem is mindig a legszerencsésebbre sikerültek ezek a gesztusok), a mű értelmezése szempontjából felemás helyzet állt elő. A rendező ugyanis megváltoztatta a darab befejezését: Amfortas nem meggyógyul a dárda érintésétől, hanem magába döfi azt, így a halálban érnek véget a szenvedései. Önmagában nézve ez teljesen elképzelhető és releváns értelmezés. Csakhogy az előadás nagy része nem ennek a szellemét tükrözi: ahogyan már korábban esett róla szó, hagyományos rendezésről van szó, amiben semmi nem készíti elő ezt a befejezést. Amfortas öngyilkossága az előadás semmilyen más elemével nem hozható összefüggésbe, nem illeszkedik egy jól fölépített értelmezés rendszerébe, meglepetésként, „valami érdekeset ki kell találni a végére”-elemként marad csak meg. És ezzel ismét eljutunk az újragondolás kérdéséhez: van-e értelme, hogy valaki megbontson egy rendszert – még ha kissé kopott is az –, és ahelyett, hogy egy sajátot építene fel, gondolatainak egyes elemeivel tűzdelje meg, egy egész helyett két csonka alkotást hozva létre? Az Operaház Parsifal-előadása erről nem győzött meg.

Yvonna Naef, Kovácsházi István és Eric Halfvarson

Yvonna Naef, Kovácsházi István és Eric Halfvarson (fotó: Valuska Gábor)

Szerencsére a szereplők mindezért kárpótoltak minket, és hozzájárultak, hogy igazi élményt jelentsenek az előadások. Illendőségből a méltatást kezdjük a vendégekkel. Az este legnagyobb szenzációja Eric Halfvarson volt Gurnemanz szerepében. Az amerikai basszus igazi világsztár, akit a Wagner-napok jóvoltából a budapesti operaszeretők is ismernek és kedvelnek, ám ezúttal elég későn és nem túl nagy hírveréssel került az előadásba; talán ennek is köszönhető, hogy a közönség, legalábbis számát illetően, nem tanúsított olyan érdeklődést, mint ami egy ilyen kaliberű művész számára kijárt volna. Pedig Halfvarson most sem okozott csalódást: gyönyörű, tömör basszushangja bezengi a teret, Gurnemanzában pedig alaposan kiérlelt alakításnak lehetünk tanúi, egyszerre jelenik meg a figura emberi oldala, a zsörtölődő öregúr, a királyát odaadóan szerető lovag, aki ugyanakkor képes ettől a szférától elemelkedni, és magasztos keretet adni a történéseknek (hiszen Wagner a Parsifal talán legnagyobb mondatait az ő szájába adja!).

Parsifal és a viráglányok - középen: Kovácsházi István

Parsifal és a viráglányok – középen: Kovácsházi István (fotó: Valuska Gábor)

Heiko Trinsinger személyében nagyon különböző Amfortasszal találkozhattunk, mint amilyet idehaza megszoktunk, a német bariton sokkal magába fordulóbb, elmélkedőbb figurát testesít meg. Ebből következően nem is annyira a drámai jelenetek az erősségei – habár győzi őket, különösen a jobban sikerült második előadáson –, hanem a líraibb-filozofikusabb részek, amelyeket szép hangon és intelligens alakítással teljesít.

Kundry szerepét Yvonne Naef énekelte, és ezzel együtt rögtön szögezzük le, hogy minden elismerést megérdemel, aki tisztességesen, élvezhetően szólaltatja meg a darab női főszereplőjének szólamát. Mégis többet vártunk – talán mert túl jó Kundrykat hallhattunk az utóbbi években. Az még nem lenne baj, hogy az énekesnő hangja kissé érdes, ez illik a szerephez, bár a szerelmi jelenetben lehetne simulékonyabb. Az igazi probléma az, hogy alakítása nem elég nagy formátumú. Ez a Kundry nem túl jelentős, szinte hétköznapi figura, aki nem érdemel különösebben sok figyelmet. Jelzésértékű, hogy Kundry nagy kitörése a második felvonásban mind a két előadáson szinte észrevétlen maradt.

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor)

Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a nemzetközi összehasonlításban a hazai erők is számottevő értéket képviseltek. Már tavaly is rácsodálkozhattunk Kovácsházi István remek Parsifaljára. Az énekes hangja erős és fényes, ám – ami hasonló szerepkörben mozgó tenoroknál ritka – mégis megőrizte lírai szépségét, lágyságát, hajlékonyságát. Emellett az a különleges adottsága is megvan, hogy képes hitelesen megjeleníteni Parsifal ártatlanságát, tisztaságát. Kissé furcsa ugyan, hogy ez az ártatlanság abban is megjelenik, hogy az ifjút Kundry szinte teljesen hidegen hagyja (abban a részben is, mikor éppen azt mondja, hogy vágy ébredt benne iránta), de ez nem akkora dolog, hogy levonjon teljesítménye értékéből.

Egri Sándor esetében sajnos egy alapvető félreértésről kell szólni: makacsul tartja magát hazánkban egy hiedelem, hogy Wagnert annak kell énekelnie, aki erős hanggal és megfelelő teherbírással rendelkezik. Természetesen ezek szükséges, ám nem elégséges feltételek, mert éppen a baritonista esetében tapasztalhatjuk, mennyire kevés, ha valakiről semmi más pozitívumot nem tudunk mondani. A hang csúnya és sokszor erőltetett, és a Wagnernél nélkülözhetetlen intelligens szerepformálásnak sem lehettünk tanúi.

Zárójelenet, középen Kovácsházi István

Zárójelenet, középen Kovácsházi István (fotó: Valuska Gábor)

A mellékszereplők közül elsősorban a viráglányokat kell kiemelni. Úgy tűnik, hogy az Operaház lassan talán szakít azzal a rossz szokásával, hogy a kisebb Wagner-szerepeket olyan énekesekre osztja, akikkel semmi mást nem tud kezdeni. Ezúttal a hat énekesnő, Váradi Zita, Kriszta Kinga, Simon Krisztina, Gál Gabi, Wierdl Eszter és Várhelyi Éva magas színvonalon szólaltatták meg szerepüket.

Az előadásokon az Operaház Zenekarát és Énekkarát Stefan Soltész vezényelte. Már a nyitányban feltűnő volt, mennyire gyors tempót diktál, ami bizonyos fésületlenségeket eredményezett. Talán ennek is köszönhető, hogy az első előadáson egyes részek kissé lélektelenül szólaltak meg, hiányzott belőlük az ihletettség és a kifejezőerő. A második este már jobban sikerült, a karmester szépen kiemelte a wagneri anyag összetettségét, a nagypénteki varázs pedig az egész előadás csúcspontja lett, amelyben emelkedett pillanatoknak lehettünk tanúi.

Az idei Parsifal-előadások az Operaház egészének helyzetéről adhattak képet: zeneileg igényes a produkció, helyenként egészen kiemelkedő énekesi teljesítményekkel, ugyanakkor a rendezés – és így a gondolatiság – tekintetében súlyos hiányérzetünk maradt. Ezen a régi előadás megmentésére irányuló erőltetett próbálkozás, a kényszerű újragondolás sem segített.

Fotók: Valuska Gábor / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Hasonló bejegyzések