Az örök mozdulatlanság réseiben

Vajda Gergely: Az óriáscsecsemő – a Kolibri Színház produkciója a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában. KONDOR KATA írása a május 29-i és 31-i előadásokról

Szűk egy évvel a tavalyi bemutató után ismét színre került Vajda Gergely legújabb operája, Az óriáscsecsemő. Tavaly a produkcióból két teltházas előadást tartottak, idén háromszor láthatta a közönség a darabot, amire napokkal korábban még csak pótszékre sem lehetett jegyet kapni. Bár a Raktárszínház nézőtere nyilván nem akkora, mint az Operaházé, kortárs mű lévén így is örömteli a nagy érdeklődés, és az, hogy ez az izgalmas darab nem jutott az egyszer játszott operák sorsára. Már ennyi is elég lenne, hogy megkésve bár, de pótoljuk tavalyi adósságunkat, és írjunk a produkcióról, ám további érdeklődésre tarthat számot, hogy idén új közreműködők is beálltak az előadásba; nem csupán az Armel Operafesztivál tavalyi versenyszereplőjét kellett helyettesíteni, de a karmesteri pulpituson is felfedezhettünk egy fiatal művészt.

Jelenet Az óriáscsecsemő előadásából (fotó: Kolibri Színház)

Bár meglehet, hogy nem mindenki ismeri az operát, a darabismertetéstől most eltekintenék, a közelmúltban részletesen írtam a szerző műveiről, és nem szeretnék az önismétlés hibájába esni. Érdekes lenne azonban megvizsgálni, minek köszönhető a darab népszerűsége. Természetesen számolhatunk a szerző, az intézmény vagy a közreműködők keltette érdeklődéssel, ugyanakkor maga Az óriáscsecsemő is rendelkezik olyan sajátosságokkal, amelyeknek köszönhetően könnyen a közönség szívébe lopja magát (azt pedig külön öröm volt látni, hogy az utolsó előadáson milyen nagy számban képviseltette magát a célközönség, a tizenéves korosztály, akik közül sokan szemlátomást nagyon élvezték az előadást).

Elsőként természetesen a mű komikus vonásait kell kiemelni: a durvább, szarkasztikus, társadalomkritikus részek mellett jócskán akadnak olyan pillanatok is, amelyek a humor klasszikus értelmezésének felelnek meg, a nevetés forrása a megbocsátó együttérzés az ember gyarlóságai miatt. Miközben az idősebb generáció, az Apa és Nikodémosz cinizmusukban inkább ellenszenves figurák, az óriáscsecsemő botlásai, útkeresése, de még önzése is ismerős és megérthető; egy bizonyos kor fölött az ember némi nosztalgiával saját magát neveti ki benne, hiszen talán mégsem felejtettük el saját ifjúságunkat.

Jelenet Az óriáscsecsemő előadásából (fotó: Kolibri Színház)

A népszerűség másik okaként a zenét kell kiemelni, helyesebben a zene szinte észrevétlen hatásmechanizmusát. Első meghallgatásra valószínűleg a legtöbben nem sok konkrétumot tudnak felidézni ebből a sokszínű és gazdag muzsikából (a tapasztalatok alapján ez még zenészek esetében is így van), miközben igazi színpadi zenét hallunk, amely élesen karakterizálja a szereplőket, és a színpadi cselekmény jóformán minden részletét meghatározza. Akadnak persze olyan vonások, melyek csak többszöri meghallgatás után érvényesülnek kellőképpen – például a motivikus szerkesztésmód. Nikodémosz hegedűmotívumának a rendező, Novák János vizuális megfelelőjét is létrehozta a kivetített vörös fénysugárban, vagy szintén érdekes az óriáscsecsemőhöz társított zene, mely az első születéskor szaxofonon, a másodiknál fuvolán szólal meg – ugyanaz, és mégsem.

Jelenet Az óriáscsecsemő előadásából (fotó: Kolibri Színház)

Harmadik tényezőként ki kell emelni a remek előadást; a közérthető, de mégis érdekes rendezésről már esett szó, a bábszínészek kiválóak voltak, sokszori megnézés után is rá lehet csodálkozni, egy-egy mozdulat vagy akár hangszín mennyit ad hozzá az egészhez. A zenei megvalósítás a szerző gondosságát dicséri, ugyanakkor egyetlen előadás erejéig azt is megtapasztaltuk, mi történik, ha más kezében van a karmesteri pálca. Egy ilyen beállás persze nem a legjobb alkalom arra, hogy valakinek a képességeiről meggyőződjünk, úgy is lehetne mondani, hogy az a legszerencsésebb, ha nem történik radikális változás az előzőekhez képest. Rajna Martin ezeknek az elvárásoknak nagyrészt megfelelt, minimális volt a rendezetlenségek száma, s bár a fiatal dirigens hajlamos volt egy kicsit gyorsabb és nyugtalanabb hatásra törekedni, így is biztos kézzel vezette végig az előadást.

Jelenet Az óriáscsecsemő előadásából (fotó: Kolibri Színház)

A szereplők közül elsőként az új beállót, Molnár Annát emeljük ki, hiszen a többiekről már sok szó esett. A kortárs-specialista énekesnő igen eltérő hanggal rendelkezik a művet bemutató Agathe de Courcy-hoz képest – ez talán egy kis hátrányt jelentett neki a mű elején, az óriáscsecsemő születésének igen drámai, és nagyobbrészt a mélyebb hangtartományba írott jelenetében, később azonban művészetének finom árnyalatai az előadás nagy nyereségének bizonyultak. Tavaly fel sem tűnt, hogy ez az elsősorban a címszereplővel való viszonyában fontos alak a női lét hány stációját járja végig, hogy mennyire megérthető az ő saját nézőpontja is, és hogy a sokszor frivol karakter a férfiak lótás-futásai közepette kötődés és elszakadás váltakozásának újra és újra megújuló tragédiáját éli. Különösen emlékezetes volt az utolsó jelenet, amikor a már Anyává lett Stefánia belefúrja az arcát a szeretett férfiból megmaradt kabátba, és a művet záró, kvázi altatódalában is megindító zenei szépségeket szólaltatott meg.

Jelenet Az óriáscsecsemő előadásából (fotó: Kolibri Színház)

A többi énekesről már sok szépet elmondtak tavaly. A produkció kulcsfigurája természetesen a címszereplő, Philipp György játékosan filozofikus Óriáscsecsemője. A karakter vonásai, illetve a kis játszóhely adta közelség jóval kifinomultabb színészi eszköztárat igényel, mint egy hagyományos operaelőadás, a művész pedig valósággal lubickolt a szerepben. Most már kimondhatjuk, hogy számos apró rezzenése (legyen szó akár egy dacos ajakbiggyesztésről, egy naiv vigyorról vagy egy távolra meredő tekintetről) erősen beépült abba, amit a figuráról gondolunk, és azt hiszem, itt többről van szó, mint pusztán az első interpretáció jelentőségéről. Még mindig remek Csapó József is Nikodémoszként, aki a vásári bohózatok kisszerű és nevetséges ördögalakjától az ember belső vitapartneréig a természetfeletti Rossz ezer arcát formálta meg. Érzésem szerint a tavalyi év óta még misztikusabbá vált a karaktere, és így az előadás legizgalmasabb és -elgondolkodtatóbb jelenetei is hozzá voltak köthetőek. Ambrus Ákos szerepe valamivel hálátlanabb, a nyárspolgár apa nem különösebben szerethető vagy érdekes figura, ám nagyon jelentős funkciót tölt be, éppen taszító volta vagy jelentéktelensége szükséges ahhoz, hogy a szereplők közti viszonyrendszer működjön.

Egy jó produkció esetében a második széria az az időszak, amikorra minden beérik: már nincsenek technikai nehézségek, az előadók otthonosan érzik magukat szerepeikben, a közönség körében híre ment, hogy itt valami nagyon jót láthatnak. Most kezdődhetne az igazi sikertörténet. A nézőtér zsúfoltsága alapján érdeklődésben nincs hiány. Vajon lehetőség is lesz a folytatásra?