Az operajátszás három szelete

2019. február 22.

Operavizsga-fesztivál a Zeneakadémián, 2019. január 16., 18., 20. KONDOR KATA írása

Bár a modern technika korában viszonylag sok lehetőségünk van arra, hogy külföldi operaelőadásokat követhessünk, így is minden alkalomnak örülhetünk, amikor kicsit mélyebben beleláthatunk a nemzetközi operaélet fő irányvonalaiba; láthatjuk, merre haladnak a trendek, és milyen környezetben kell a mi operajátszásunknak is megállnia a helyét. Ezért is olyan fontos rendezvény az immár hagyománnyá vált Operavizsga-fesztivál, hiszen a legújszerűbb, legelőremutatóbb kezdeményezések gyakran éppen a felsőoktatási intézményekből indulnak el. Az idei évben a hazai mellett svájci és szlovén vizsgaprodukciókat láthattunk.

Jelenet a Zeneakadémia Carmen-vizsga-előadásából (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A sort a budapesti Zeneakadémia Carmen-előadása kezdte. Már a darabválasztásra is felkaphattuk a fejünket: annyi sosem hallott ritkaság, gyakran modern vagy kortárs darab után ezúttal egy abszolút az alaprepertoárba tartozó mű került színre. Mi indokolhat egy ilyen választást? – tűnődhettünk.

Vajon koncepcióváltásról van szó, és eztán a növendékeknek gyakran játszott művekben kell megmutatniuk, mi újat képesek magukból kihozni, vagy az idei évfolyam-összetétel kényszerítette ki a szokatlan választást?

Biztosat az előadás után sem tudhattunk, annyi azonban kiderült, hogy a feladat nem bizonyult túl nagynak, a fiatal művészek között akadtak nagyon ígéretes hangok, akik valóban meggyőző teljesítménnyel hívták fel magukra a figyelmet. Elsősorban a két női főszereplőt, a címszerepet éneklő Fürjes Annát (akinek impozáns hangja tavaly nyári diplomakoncertje óta sokkal simább, kiegyensúlyozottabb és szebb lett), valamint a Micaelaként a számára legotthonosabb, koloratúrrepertoáron kívül is bizonyító Estefanía Avilést kell kiemelni.

Jelenet a Zeneakadémia Carmen-vizsga-előadásából (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Aggasztóbb, hogy az énekesek dicséretével nagyjából minden pozitívat elmondtunk a produkcióról. Az elmúlt évek néha kicsit túlpörgő, túlságosan harsány és színes (sok esetben azonban érdekes és értékes) rendezései után ez a Carmen-előadás jóformán rendezés nélkül került színre. Nem tudom, Keszég László mennyit foglalkozhatott a növendékekkel, de

a végeredményre csak azért nem mondom, hogy legfeljebb egy diákszínjátszós produkciótól lenne elfogadható, mert a tapasztalatok alapján már ott is magasabbak az elvárások.

Az énekesek valami esetlen realizmussal eljátszották ugyan a cselekményt, ám legfeljebb a figurák felszínét kapirgálták. Meglepő módon hasonlóan kidolgozatlan volt Gergye Krisztián koreográfiája is: a szereplők mozdulatainak nem volt tónusa, láthatóan a csoportos jelenetekben is mindenki úgy mozgott, ahogyan éppen sikerült. Az est során a Carmen kamarazenekari változata hangzott fel, amivel önmagában nem lett volna probléma, Stephen McNeff hangszerelése jól visszaadja az eredeti mű karakterét, ám az Anima Musicae Ensemble Sándor Szabolcs vezényletével sem nyújtott sokkal igényesebb produkciót, mint amilyen a színpadi megvalósítás volt: pontatlanságok mellett elnagyolt frázisokra lehetett panaszunk, egyes motívumok pedig szinte a felismerhetetlenségig összemosódtak.

Jelenet a Zeneakadémia Carmen-vizsga-előadásából (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Egészen más stratégia alapján hozta létre vizsgaelőadását a Genfi Zeneművészeti Főiskola. A növendékek egy kevéssé ismert, és talán nem is túl kiemelkedő, de kellemes hangzású francia barokk darabot, André Campra Velencei ünnepek című művét adták elő. Az eredetileg is számos táncbetétet tartalmazó darab keresztmetszete nem őrizte meg az eredeti cselekményt (illetve inkább beszélhetünk cselekményszálakról, lévén a Campra-mű nem egyetlen, egységes történetet mesél el), de a színre állítók célja nem is az volt, hogy valamilyen egységes, drámai kifejezőerővel rendelkező operát adjanak elő.

Ám kivételesen igényes kis látványosságot hoztak létre, az Alain Christen koreografálta táncokban a legkisebb részlet is pontosan a helyén volt, és a közéjük ékelődő jeleneteken is igazán jól lehetett szórakozni.

Az előadáson az intézmény saját barokk együttese működött közre Dorota Cybulska zenei vezetésével, és a hangszeres játékosok igazán csillogó, áttetsző, kifejező muzsikát varázsoltak, az énekesek (Anthony Rivera, Cindy Favre, Zoé Vauconsant, Emily Rooke, Bastien Combe, Joseph Zeinstra és Ana Vieira Leite) és a táncosok (Alejandro Alvárez és Alain Christen) nagy fegyelemmel, mégis könnyedén játszottak, az énekesnők között pedig néhány ígéretes hangot is fel lehetett fedezni.

Jelenet a Zeneakadémia Carmen-vizsga-előadásából (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Megint csak más elvek alapján jött létre Ljubljanai Zeneakadémia produkciója, melyhez az intézmény zeneszerző szakos hallgatói írtak minioperákat.

Az öt, igen különböző történetet feldolgozó és zeneileg is erősen eltérő mű a kortárs operai törekvéseknek több jellemző tendenciáját mutatta fel:

láthattunk elvont filozófiával foglalkozó darabot (Matej Kastelic: Anatomy of Thought), majd rögtön az ellentétét, egy bájosan népies hangvételű mesefeldolgozást (Tilen Slakan: What the old man does is always right). Ezután az est legjobb produkciója, egy pszichológiai dráma, Iztok Kocen Disposable című operája következett, a haldokló prostituált történetében a zene és az érzékeny lelki elemzés szép egységet alkotott. A negyedik darab Federica lo Pint Lullaby in a room without windows című alkotása volt, míg végül egy furcsa ezoterikus dalmű, Matic Romih Gaja című darabja következett.

Jelenet a Zeneakadémia Carmen-vizsga-előadásából (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Ebben a produkcióban is az intézmény zenésznövendékei vettek részt, a hangszeres szakos hallgatókat öt fiatal karmester vezényelte. Közülük elsősorban a színészként és ütőhangszeres játékosként is bemutatkozó Ana Erčuljt, az első darab dirigensét kell kiemelni: ő azzal a fajta komplex színházi érzékkel rendelkezik, ami ehhez a műfajhoz elengedhetetlen, de a többiek, Gašper Salobir, Iztok Kocen, Črt Lasbaher és Simon Dvoršak is biztos kézben tartották a zenekart. A darabok eltérő karakteréhez minimalista eszköztár dacára is igazodó rendezések Eva Hribernik munkáját dicsérték, az énekesek közül pedig a Disposable című opera címszereplőjét, Gaja Sorč szopránt kell kiemelni, akinek kiegyenlített hangja mellett átütő erejű színészi játéka is hozzájárult, hogy ez a produkció legyen az est legjobbja. Természetesen a minioperák nem képviseltek egységes színvonalat, több közülük inkább kísérlet vagy szárnypróbálgatás volt, mintsem a nagyközönség érdeklődésére számot tartó mű, ám ezzel együtt is

figyelemre méltó lehet egy oktatási intézménynek ennyire saját erőből létrejövő előadása (a hasonló kísérletek a budapesti Zeneakadémián is igen gyümölcsözőnek bizonyultak).

A három vizsgaprodukció megtekintése után legfontosabb tanulságként az maradt meg, hogy aki szeretné továbbvinni az operaműfaj történetét, annak nem feltétlenül a járt úton érdemes elindulnia. A műfaj igen sok mindent elbír, ha valaki kreatívan viszonyul hozzá, ám a hagyománytisztelet sem elvetendő, ha a rutin elcsépeltsége helyett profizmus és igényesség társul mellé.

Fotók: Felvégi Andrea / Zeneakadémia

Hasonló bejegyzések