Az opera temploma

2014. augusztus 14.

Operák a XV. Świdnicai Bach-fesztiválon – a Don Giovanni és a Dido és Aeneas előadásairól BÓKA GÁBOR számol be

Wioletta Chodowicz (Donna Elvira) és Jan Tomasz Adamus (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Wioletta Chodowicz (Donna Elvira) és Jan Tomasz Adamus (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Eddig csak az ulica Świdnickát ismertem Wrocławban (itt található a város operaháza, melynek produkcióiról már többször volt alkalmam beszámolni) – július végén–augusztus elején azonban megtudhattam azt is, hová vezet ez a bizonyos utca. Nem hiszem, hogy a magyar turisták körében különösebben ismerősebben csengene az Alsó-Szilézia vajdaságban, Wrocławtól mintegy 40 km-re délnyugatra fekvő, nagyjából 60 000-es lakosú Świdnica neve; a régizene elkötelezett hívei azonban az elmúlt másfél évtizedben sokat tettek azért, hogy a helyzet megváltozzon. 2000-ben, a zeneszerző halálának 250. évfordulóján Bach-fesztivált alapítottak a városban (a névadás okairól lásd tegnapi interjúnkat az eseménysorozat egyik megálmodójával, a most is fellépő Jan Tomasz Adamusszal), melyen azonban közel sem csak Johann Sebastian művei kerülnek terítékre: a kínálat nem csupán komponisták, de műfajok tekintetében is igen változatos. Így lehetséges, hogy – hangozzék ez bármily furcsán is egy Bach-fesztivál esetében – jelen sorok írója elsősorban két operaelőadás kedvéért látogatott a hajdani kereskedővárosba.

A fesztivál másfél hete alatt szinte minden kapualjban felcsendült valamilyen muzsika: abban a négy napban, amit Świdnicában töltöttem, sor került billentyűs maratonra (egyazon előadó három templomban adott minikoncertet különböző billentyűs hangszereken); hallhattunk fúvós kamarazenét a város főterének legpatinásabb éttermében (Rynek 43), pontosabban annak udvarán; és a Schubertiáda keretében tartott dalest sem maradhatott el. Az események gerincét alkotó hangversenyekre a hajdani városfal határain kívül fekvő, az UNESCO Világörökség-listáján is szereplő Béke-templomban került sor. Ez a lenyűgöző műemlék a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békének köszönheti nevét és létrejöttét, melynek eredményeképpen a protestánsok (jelen esetben az evangélikusok) nagyobbrészt katolikusok lakta vidékeken is építhettek templomot, de csak a városfalakon kívül, kizárólag fából, torony nélkül; az építkezés pedig nem tarthatott tovább egy naptári évnél. A świdnicai evangélikus közösség eleget tett a szigorú feltételeknek, s az így felépült fatemplom – melynek társa a közeli Jawor városában áll – némi képzavarral élve a XVII. század közepe óta a város ékköve: nem csak lenyűgöző belső díszítése és hatalmas méretei révén nagyszerű közösségi tér, de anyaga miatt, talán mondani sem kell, kiváló akusztikával is bír. S mint megtapasztalhattam, ez nem csupán az egyházi zene előadása során érvényesül, de az operamuzsika esetében is.

Krystian Krzeszowiak (Don Ottavio) és Jan Tomasz Adamus (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Krystian Krzeszowiak (Don Ottavio) és Jan Tomasz Adamus (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Opera templomban? – kaphatjuk fel a fejünket. Ez a párosítás okkal kelt meglepetést, noha láttunk már rá példát, hogy a műfaj szakrális térbe költözött: bő egy éve volt alkalmam beszámolni a Wrocławi Opera vándorló Tosca-produkciójáról, melynek első felvonása „eredeti” helyszínen, a Mária Magdolna-templomban került színre. De példáért nem is kell ilyen messzire mennünk: a Zsidó Nyári Fesztivál operaprodukciói minden alkalommal a Dohány utcai zsinagóga falai között csendülnek fel, hol jobban, hol kevésbé alkalmazkodva az őket befogadó környezethez (tavaly Rossini Mózesét hallhattuk ott). A Świdnicában augusztus 1-jén elhangzott Don Giovanni – kritikám első tárgya – azonban témájánál fogva par excellence nem templomi opera: az érzéki zsenialitás megtestesítője, aki bukásában is mintegy megdicsőül, ugyan hogyan is kerülhetne Mária-szobrok társaságába? Másrészt van abban valami hátborzongató, amikor a kormányzó síron túli hangjai a szószékből mennydörögnek a temetői jelenetben – ez a koncertszerű előadás keretei között is rendkívül hatásos teátrális eszköz. Ilyesmivel egyébként nem sokszor éltek a templom közepén felállított pódiumot ritkán elhagyó énekesek: a karmesteri-zenekari teljesítmény és a vokális produkciók döntő része önmagában szavatolta az előadás izzó drámaiságát – azon ritka esetek egyike volt ez, amikor nem hiányoltuk a színpadot, hiába vagyunk tudatában a Mozart operájában rejlő gazdag rendezői lehetőségeknek.

A szereplők közül elsőként a Donna Elvirát megszemélyesítő Wioletta Chodowicz nevét kell kiemelnünk: gyönyörű drámai szoprán hang birtokosa, s rendkívül szuggesztív módon tolmácsolja szólamát. Sikerét azonban nem bízza kizárólag hangszépségére és meggyőző erejére: legalább ekkora súlyt fektet a zenei formálásra is – mindez arra utal, hogy nem pusztán ösztönös, de legalább ennyire tudatos művésszel állunk szemben. Jolanta Kowalska Pawlikowska első megszólalásakor ijedelmet keltett hamisságával, ez azonban csak pillanatnyi megingásnak bizonyult: a későbbiekben izgalmas, fűszeres hangszíne és rajzos dallamformálása jóvoltából ideálisan pajkos Zerlinának bizonyult.

Zerlina és Don Giovanni: Jolanta Kowalska Pawlikowska és Sebastian Szumski (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Zerlina és Don Giovanni: Jolanta Kowalska Pawlikowska és Sebastian Szumski (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Hasonlóan jó tapasztalatokat szereztünk Krystian Krzeszowiak Don Ottavióját hallgatva: tenorja valamivel talán vastagabb a megszokottnál, azonban kellően rugalmas, így meggyőző főlénnyel lesz úrrá a szólam buktatóin. Ottavio szerepét az tudja igazán átélni, akinek van kulcsa a lírához: Krystian Krzeszowiak esetében e téren nem emelhettünk kifogást, ugyanakkor mindvégig tartózkodott attól, hogy érzelgősséggé változzon a szerep XVIII. századi értelemben vett szentimentalizmusa – magyarán szólva ennek az Ottaviónak volt férfias tartása. Erre a címszerepben fellépő Sebastian Szumski esetében sem lehetett panasz, mégis úgy éreztük, hogy szerepformálásának egésze, ha csekély mértékben is, de halványabb volt az eddig említett kollégáiénál. Talán azért, mert bármily elegánsan is élt szép, meleg színű lírai baritonjának adottságaival, vokális produkciója mögül egyelőre hiányzott a személyiség valódi súlya, Don Giovanni sötét, démonikus énje. Másrészt ennek a Don Giovanninak volt fiatalos lendülete és humora (utóbbi gyakran elsikkad a monumentalizáló előadási hagyomány jóvoltából), s ezt a lírai pillanatokban is meg tudta csillogtatni – gondolok itt arra, hogy a Szerenádot a közönség első soraiban ülő hölgy elé térdelve énekelte.

Don Giovanni: az előadók (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Don Giovanni: az előadók (fotó: Tomasz Pietrzyk)

A hajdani prágai ősbemutató hagyományához visszanyúlva ezúttal is egyazon művész alakította a kormányzót és Masettót: Jacek Ozimkowski az előbbi szerepben hangjának őserejével hatott, a parasztlegény bőrébe bújva pedig testalkatából fakadóan kivételesen hitelesen játszhatta el a balek mackót. Marzena Lubaszka Donna Annája mindvégig a kifejezésbeli intenzitás felső határán járt, ez azonban sajnos visszafelé sült el: a látványos rohamok és bántóan hangos levegővételek, melyeket egy-egy magas hang vagy kiemelten fontos frázis előtt megfigyelhettünk, még inkább leleplezték, hogy mindaz, ami ezt követően megszólalt, sajnos sem volumenben, sem kidolgozottságban nem volt mérhető a szerep kívánalmaihoz. Radosław Rzepecki Leporellóját is inkább csak korrektnek nevezném, mint emlékezetesnek: hangja csak a szólam középfekvésében szólt igazán meggyőzően, az exponált mélységek, valamint a hadaró részek megoldásával sajnos adósunk maradt.

A Capella Cracoviensis a legjobb nyugat-európai régizenei együttesekhez méltó kompakt és energikus zenekari hangzást produkált, sistergő vonósokkal, lágy és érzékeny fafúvósszólókkal. Jan Tomasz Adamus a partitúra alapos ismeretéről és igazi opera-karmesteri erényekről tett tanúbizonyságot: pusztán zenei eszközökkel varázsolt színházat a Béke-templomból – interpretációja mindégig drámai töltetű volt, sosem érte be azzal, hogy ami a keze alatt megszólal, az „csak” szép legyen.

Fabio Bonizzoni (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Fabio Bonizzoni (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Másnap, augusztus 2-án alkalmi társulás szólaltatta meg Henry Purcell Dido és Aeneasát. A mikroszkopikus méretű operához hasonló nagyságú előadógárda dukált: a Fabio Bonizzoni vezényelte fesztiválegyüttesben mindössze öt vonós és két csembalista (egyikük maga a karmester) játszott, de a kórus is mindössze nyolctagú volt – utóbbiak közül néhányan alakították az opera kisebb szerepeit. Énekes szólisták négyen léptek a pódiumra: Dido, Aeneas, Belinda és a Varázslónő megszemélyesítői. Ha a Don Giovanni szereplői esetében a lengyel operajátszás tartalékairól nyerhettünk biztató benyomásokat, úgy a Dido a nemzetközi mezőnyről szolgált biztató információkkal. A női főszerepben az előadási tradíciókkal szakítva nem alt, hanem szopránénekesnő, a katalán Maria Hinojosa lépett föl: produkciója pozitív bizonyságot tett róla, hogy Dido szólamának drámaisága nem a sötét hangszínen, hanem az előadó énekkultúráján és átélésén áll vagy bukik. Stephanie True könnyeden, fiatalosan énekelte Belindát: pontosan találta el pozícióját a darab szerephierarchiájában. Iason Marmaras – aki az internet tanúsága szerint nem csupán énekesként, de csembalistaként is elismert a maga szakterületén – esetében nehéz eldönteni, hogy valóban túlkarikírozta-e a Varázslónő szólamát (a zenén kívül bevetett teátrális eszközök ezt látszanak alátámasztani), vagy csupán attól tűnt szokatlannak, olykor túl soknak e szerepformálás, hogy – ismét csak szakítva a hagyománnyal – tenor hangon tolmácsolta a szólamot. Mindez persze csak kicsinyes kritikusi szőrszálhasogatás, mert amivel szemben elméletileg akadnak kifogásaim, az gyakorlatilag, csak úgy nagyon is tetszett. Aeneas alig-alig megírt szerepének csak kivételesen nagy énekes egyéniségek tudnak valódi súlyt adni: nem az egyébként kifogástalanul éneklő Richard Helm hibája, hogy ez most nem sikerült.

Stephanie True (háttal), Maria Hinojosa és Richard Helm (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Stephanie True (háttal), Maria Hinojosa és Richard Helm (fotó: Tomasz Pietrzyk)

Két nap – két élményt adó, teljes értékű koncertszerű operaelőadás. Ha mindehhez hozzáveszem a fesztivál egyéb eseményeinek magas színvonalát és a Świdnica és környéke nyújtotta további kulturális élményeket, akkor aligha lehet kérdés, hogy ajánlom-e a jövő évi programokat a magyar olvasók figyelmébe. Itt az ideje, hogy új játszóhelyeket fedezzünk fel!

Fotók: Tomasz Pietrzyk / Świdnicai Bach-fesztivál


Świdnicki festival Bacha – Don Giovanni (1-ego sierpnia) oraz Dido i Aeneas (2-ego sierpnia) w Kościele-Pokoju

Krytyk po raz pierwszy miał okazje do odwiedzenia festiwalu Bacha w świdnicy. I chociaż na pierwszy słuch wywołało zdziwienie, ze opera będzie przedstawiona w kościele, ale wspaniała akustyka Kościoła Pokoju szybko te wątpliwości rozdzieliła. W Don Giovanni zespół Capella Cracoviensis w porównaniu z najlepszymi zespołami zachodnimy podobnie godną i energiczną muzyką zaefektował, a jednocześnie Jan Tamas Adamus dał dowód o dokładnej znajomości partytury i był wirtuozem w dyrygowaniu. Wioletta Chodowicz (Donna Elvira) posiada wspaniały głos sopranowy i z nadzwyczajną sugestją tłumaczy arię. Jolanta Kowalska Pawlikowska z wielobarwną skalą głosu i z falująca formą pieśni idealnie pokazała sie w roli niegrzecznej Zerliny. Tenor Krystiana Krzeszowiaka (Don Ottavio) może był troche wyższy od normalnego, ale sprężysty od potrzeb, zapanowanym zwycięstwem nad pułapkami istniejącymi w arii, a ponadto stworzona postać ma męska podstawę. Sebastian Szumski (Don Giovanni) z ciepłym kolorem lirycznego barytonu i z humorem zwrócił uwagę, ale na razie brakowało mu osobistego uroku w kształtowaniu charakteru.

Podobne pozytywne wrażenia zdobyliśmy w następnym dniu na przedstawieniu Dido i Aeneas: pod dyrekcją Fabio Bonizzoni, że w wspaniałej formie występującym zespole wyróżniła sie śpiewająca ze szczególnym przeżyciem w głównej roli Maria Hinojosa, w roli młodej i bestrosnej Belindy Stephanie True, oraz w roli Czarownicy trochę przesądzający tenor Iason Marmaras.

Gábor Bóka (tłumaczył: Władysław Łokietek)

Hasonló bejegyzések