Gioachino Rossini: Mózes – koncertszerű előadás a Zsidó Nyári Fesztiválon, 2013. szeptember 1. MONA DÁNIEL kritikája
A Zsidó Nyári Fesztivál nagyot vállalt idén: 2013. szeptember 1-jén a Dohány utcai zsinagógában került előadásra Rossini Mózes című operája. Az est egyik érdekessége, hogy Magyarországon majd két évszázad után első ízben hangzott fel élőben a mű korábbi, három felvonásos nápolyi változata. Az előadás további pikantériája – merészen minimalista és buktatókat rejtegető megoldása – a szöveg fordításának fel nem tüntetése. Egy opera sokféleképp tudja kifejezni mondandóját. Kifejezheti például színrevitellel. A közönségnek való vizuális segítség az egyik legkézenfekvőbb megoldás. Ilyenkor – ha nem is értjük a szöveget, vagy nem is tudjuk, miről szól a darab – képet kaphatunk a szereplők egymáshoz való viszonyáról, a történés főbb vonalairól. Ám a Zsinagóga mindössze egy koncertszerű előadásnak tud otthont adni. Ilyen esetekben a hallgató dolgát a szöveg kivetítése könnyítheti meg. De mi történik akkor, ha nem kapjuk meg a várt fordítást? (S arról már ne is beszéljünk, hogy az olaszul tudó hallgatókat teljesen megzavarhatta néhány – dramaturgiailag jelentős – recitativo kihagyása. Más kérdés, hogy minek a sok recitativo, ha úgysem értjük…) Nyolc ember kiáll a színpadra, majd kvázi mozdulatlanul, idegen nyelven énekel. Azok a látogatók, akik nem ismerik töviről hegyire Rossini darabját, aligha kaphattak mást, mint szép olasz zenét. Vagy mégsem?
Rossini hatalmas vizsga elé állíttatott. Képes-e zenéje minden segédeszköz nélkül megjeleníteni, amit kell/amit szeretne? Volt-e az itáliai mester az ún. programzene módszereinek olyan szintű birtokában, hogy pusztán a hangokkal elmeséljen egy történetet? Persze az igazság az, hogy ezzel a vállalkozással nem csak Rossinit állították próbatétel elé, hanem az előadókat is. Egy narratív zene minőségi tolmácsolásához kiváló muzsikosokra van szükség. Elég, ha csak egyetlen porszem kerül a gépezetbe, a kizárólag a fülére hagyatkozó közönség máris elveszítheti a fonalat. A tét és a kockázat tehát nagy; az eredmény vegyes…
Pál Tamás karmester munkája példaértékű volt. Tekintélyt parancsoló magabiztossággal, minden teátrális gesztust mellőzve, az első hegedűtől az üstdobig minden zenészre odafigyelve igazgatta az előadást. A jobb oldali karzaton helyet foglaló Vaszy Viktor Kórus is megkapta a dirigens már-már atyai figyelmét. Pál Tamás tökéletesen egyesítette a fizikailag távol eső zenekar és kórus hangzását. A kar hangja mint égi szó terítette be a zsinagógát; egyszerűen, finoman simult rá a zenekar többnyire erőteljes hangzására.
A Szegedi Szimfonikus Zenekar az opera bevezetésében, illetve zárószakaszában bizonyult a legmeggyőzőbbnek. A Mózes legelső pillanataiban megszólaló csoda egyszerre dicséri Rossinit és az együttest. A fúvósok (elsősorban az oboa) hangzása letisztult és mennyei volt; méltó kezdete egy szakrális témájú műnek. A precíz, gondosan kiemelt szólambelépések kitűnően tolmácsolták Rossini professzionális hangszerelési technikáját. Mélyen expresszív, lélekemelő, szívbemarkoló pillanatokat éltünk meg. Minden hangszín hozzátett az addigi hangzásvilághoz, kiegészítette, továbbfejlesztette azt. A Szegedi Szimfonikusok az opera további részében biztos kíséretet nyújtottak. Az említett varázslatos szakaszok miatt különösen fájt, mikor egy-egy belépés vagy némely intonáció pontatlanul sikerült. A koncertszerű előadás hátránya a zenekari árokba megálmodott együttes színpadon való elhelyezése. Kevésbé ideális hangzásarány esetén (erős zenekar, mély lágéban halkabban éneklő szólista) az énekesek gyakran nem tudtak érvényesülni az indulatokat és fájdalmakat hevesen prezentáló zenekarral szemben. Szerencsére az igazán fontos pillanatokban Rossini nem engedte, hogy efféle földhözragadt problémák akadályozzák vokális zenéjének kiteljesedését; áriáit úgy írta meg, hogy a zenekarnak esélye se legyen az énekművészek elnyomására. A zenekar tehát megtette a magáét kifejezés terén: éreztük a villámot, beleborzongtunk a fájdalmat, bosszút megjelenítő frázisokba.
Most az énekeseken a sor. Az est egyik vendégművésze Izraelből az egyiptomi főpap szerepét megformáló Yotam Cohen volt. Szólamából adódóan csekély mennyiségű, de magas minőségű énekével nem befolyásolta az előadás végkimenetelét. A másik izraeli vendég, a fáraó feleségét alakító Ira Bertman második felvonásbeli áriájával hamar a közönség kedvencévé vált. Határozott, mégis érzékeny hangjainak, valamint kétségbeesetten indulatos, ugyanakkor anyáskodó énekstílusának szűnni nem akaró taps lett a jutalma. Ira Bertman volt aznap este az a szólista, akinek mindig sikerült érzékeltetnie, miről énekel.
Bretz Gábor (fáraó) teljesítménye okozta számomra a legnagyobb fejtörést. Néhol túlzóan harsány, csaknem beszédszerűen kiugró hangjai megakasztották a zene áramlását. Máskor épp ez a szélsőségesen karakteres orgánum volt az, mely hatalmas fáraóvá tette. Tetszett is, meg nem is. Egy rendezésben minden bizonnyal lenyűgöző alakítás lett volna, de ezúttal nem éreztem elég egyértelműnek, világosnak.
Fodor Beatrix (Elcia) kitűnően hozta a szerelmes zsidó lány figuráját, aminek keretei közt Elcia gyakorlatilag végig meg is marad. A darab végén azonban – ahol ki kellett volna mozdulnia ebből a lelki világból – nem tudta átadni egyre összetettebbé váló érzéseit. Hangi minősége megkérdőjelezhetetlen: tartalomtól függetlenül, mindig szívfacsaróan muzsikált. A szerelmes pár másik felét, Osiridét alakító Horváth Istvánnak lett volna a legnagyobb szüksége a fordításra, vagy a színpadra. Tenorjával semminemű technikai gond nem akadt, csak épp megszólalásai közt nem éreztem érzelmi töltöttség-különbséget. S ez csak még feltűnőbb lett, mikor Balczó Péter is szóhoz/hanghoz jutott…
A Mózes testvére, Aronne szerepét éneklő Balczó Péter lett számomra Ira Bertman férfi megfelelője, a tartalmat egyértelműen és kifejezően megéneklő verseny másik győztese. Erős és fényes tenorja szeretetteljes és fenyegető is tudott lenni. Kálnay Zsófia (Amenofi) pedig, ha már párosítottam a szereplőket, Yotam Cohen párja. Kevés szerepét alaposan kihasználta: maradandó, emlékezetes teljesítményt nyújtott. Ártatlan és kristálytiszta hangja a közönséget is magával ragadta.
A párosítások vonalán továbbhaladva, a címszereplőt éneklő Rácz István Bretz Gáborhoz hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Eleinte örültem: végre egy erőteljes, ellentmondást nem tűrő hangorkán. Később zavarni kezdett a sok manír, a temérdek hangpiszok és erőszakos hangsúly. Ahogy a többiek hamar kinőtték magukat, Rácz sajnos nem tudta a darab végéig megőrizni tekintélyét, képtelen voltam végig vele menni, Mózesével azonosulni.
Talán túl nagy volt a kockázat… Mégis azt mondom, azokért a pillanatokért, amiket a zenekar teremtett, azokért a művészekért, akik át tudták adni Rossini zenéjének tökéletességét, megérte.
Fotók: Vajda Tamás / Zsidó Nyári Fesztivál