Az opera múltja és jövője

2014. szeptember 9.

Nemzetközi konferencia az Erkel Színházban. KONDOR KATA beszámolója

Az Erkel Színház főhomlokzata (fotó: Vermes Tibor)

Az Erkel Színház főhomlokzata (fotó: Vermes Tibor)

„O Freiheit! Kehrst du zurück? 1989-2014” címmel rendezett konferenciát a Magyar Állami Operaház az Erkel Színházban, melyen Európa számos országának operaigazgatói vettek részt. Az egész napos eseményen olyan kérdésekről esett szó, mint az 1989-es események hatása az operajátszásra, a műfaj és az előadói gyakorlat nemzetközivé válása és a kultúraszolgáltató intézmények felelőssége a jövő Európájának létrejöttében.

A konferencia elnöki tisztségét betöltő Marton Éva köszöntője után Ókovács Szilveszter tartotta meg nyitóbeszédét. A főigazgató először a magyar kultúra értékeiről beszélt, majd a hallgatóság elé tárta, hogy a Magyar Állami Operaháznak a nyugat-európai intézményeknél kisebb költségvetésből kellene hasonló színvonalat produkálnia. Elmondása szerint azért is különleges a helyzetük, mert míg más országok általában több operaházzal is rendelkeznek, Magyarországon ők az egyetlen, teljesen ennek a műfajnak szentelt intézmény – az Erkel Színházzal együtt, amelyben megnyitása óta 300 ezer látogató fordult meg.

Az első előadást Walter Kobéra, a Neue Oper Wien művészi igazgatója tartotta. Elmondása szerint, bár a bécsiek hajlamosak magukra mint Európa zenei központjára tekinteni, sokáig hiány mutatkozott az 1945 után íródott operákat illetően, ezeket a műveket ritkán játszották a városban. A ’89 utáni politikai változás lendülete azonban a művészetre is kihatott, így alakult meg intézményük, amely modern művek előadását, illetve klasszikusok modern megközelítését tűzte ki célul. Az igazgató büszkén emelte ki, hogy Eötvös Péter Paradise Reloaded című darabját is ők mutatták be. Ugyanakkor a Neue Opernek nincs saját színháza, hanem mindig az adott darabhoz keresnek megfelelő teret, ahogyan ez történt Lachenmann A kis gyufaáruslány című operája esetében, amelyet a Gasometer egyik csarnokában játszottak. De akadt példa a fordítottjára is, akkor egy különleges épülethez, a bécsi Semperdepothoz kerestek megfelelő darabot, ahol aztán többek között Bernstein Miséjének kamaraverzióját adták elő.

Első hozzászólásként Anger Ferenc kérdezte meg, hogyan találja meg az intézmény azt a speciális rétegközönséget, amely nyitott az efféle előadásokra. Válaszul Walter Kobéra elmondta, idő kérdése a dolog, ki kell várni, amíg az emberek érdeklődni kezdenek a produkciók iránt, és hangsúlyozta a bevezető beszélgetések és a közönség felkészítése egyéb módjainak fontosságát. Peter Spuhler, a karlsruhei színház főigazgatója hozzátette, ők is számos olyan darabot játszanak, melyek szokatlan feladat elé állítják az operaszeretőket, például olyan, máig aktuális témákkal kapcsolatban, mint az atombomba, a holokauszt vagy Raoul Wallenberg tevékenysége (ez utóbbit egyébként Budapest figyelmébe ajánlotta). Hosszantartó közönségnevelő munkájuk, többek között iskolákkal való együttműködésük azonban elérte, hogy már olyanok is járnak hozzájuk, akik soha operába be nem tették a lábukat, csak színházba jártak, mert azt érezték korszerűnek, az operarajongók pedig ráébredtek, sokkal több mű létezik, mint a leggyakrabban játszott néhány.

Marton Éva a kérdés kapcsán az elmúlt években a Zeneakadémián elindult kezdeményezésre hivatkozott, amely az opera- és a zeneszerzés szakot összekapcsolva kortárs műveket biztosított a fiatal énekeseknek a vizsgaelőadásaikra, és hozzátette, ezek a darabok sokszor érdekesebbek, mint azok, amelyeknél az elődök már kijelöltek egy előadói utat. Ókovács Szilveszter hozzátette, hogy a korszakok között valóban nincs szembenállás, mindegyik a maga módján érdekes, így a jövőben ők is több kortárs darabot szándékoznak bemutatni a Magyar Állami Operaházban, például Aribert Reimann Lear király vagy Thomas Adès A vihar című alkotásait.

A konferencia résztvevői (fotó: Máthé Zoltán / MTI)

A konferencia résztvevői (fotó: Máthé Zoltán / MTI)

A következő előadó, Zsoldos Dávid a digitális kornak az operajátszásra gyakorolt hatásáról, illetve az operának a közönséghez való eljutásáról beszélt. Mivel a mai korban a világ jó része digitális, és felnőtt egy generáció, amely számára természetes, hogy a legtöbb dologhoz az interneten jut hozzá, ezzel az opera műfajának is lépést kell tartania. Ráadásul az interneten töltött idő megoszlásában nagy rész jut az online hallgatott zenéknek, nézett videóknak, különösen népszerűek a streaming-szolgáltatások. Az előadó kiemelte, hogy az operaházak mint közfeladatot ellátó intézmények azzal a nagy előnnyel rendelkeznek a kulturális piac egyéb szereplőihez képest, hogy nem csak azonnali bevételt, megtérülést hozó megoldásokban gondolkodhatnak, bár ha az emberek ma már mindent online vásárolnak, miért ne vehetnének operát is? Végezetül kiemelt néhány példát népszerű internetes opera- illetve koncertközvetítésekről: a Bécsi Állami Operáét, a Berlini Filharmonikusokét, a Bajor Állami Operáét és a Medici Tv-t.

Walter Kobéra hozzászólásában felhívta a figyelmet a jogvédett művek problémájára, mivel ezeknek az előadói jogait megszerezni akár az eredeti ár négyszeresébe is kerülhet, ha közvetíteni is akarják az előadást. Zsoldos Dávid szerint ez valóban probléma, ám a jogtulajdonosoknak idővel meg kell változtatniuk a hozzáállásukat, mivel leggyakrabban még a lemezeladások virágkorából származó elveket követnek. Klaus Billand, a Neue Merker újságírója hozzátette, az internetes közvetítések anyagi problémáira a szponzorálás lehet a megoldás, mivel ezek az előadások nagy tömegeket érhetnek el, így a szponzor is érdekelt lehet az együttműködésben.

Anger Ferenc, a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója előadásában a magyarországi operajátszásnak az elmúlt huszonöt évben végbement változásairól beszélt. Míg az egykor virágzó vidéki operajátszó központok ’89 után éltek a szabadság adta lehetőségekkel, és szélesebb repertoár kialakítására, illetve modernebb színházi irányzatok befogadására törekedtek, mára ez a tendencia megtorpant, és ezek az intézmények súlyos problémákkal küzdenek. Az előadásszám lecsökkent, számos téren utánpótláshiány mutatkozik, és az egész országra jellemző túlzott centralizáltság itt is érezteti hatását. Ókovács Szilveszter kiegészítette, hogy a Magyar Állami Operaháznak is jelentős átalakuláson kellett keresztülmennie az elmúlt években, hogy bizonyos régi struktúrákat felszámoljon, például egy modern foglalkoztatási szervezet kialakításának érdekében.

A következő előadást Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tartotta. Bevezetőjében kiemelte Kolozsvár jelentős operatörténeti múltját, majd operaházuk 1948-as megalapítására térve felidézte, hogy az intézmény eredetileg népoperának lett tervezve, és Kodály Háry Jánosával nyílt meg. A lakosság összetételének változása, különösen az értelmiség elvándorlása miatt a népszerű repertoár kialakítása mindig is fontos volt, így hamar gyökeret vert az intézményben az operett műfaja is, mára pedig a musical. ’89 előtt a cenzúra okozott komoly problémákat (egy idő után már bizonyos román műveket sem lehetett játszani, ideológiai alapon), mára szerencsére ez megszűnt, viszont a még a magyarországi viszonylatokhoz képest is kicsi költségvetés jelent gondot, amiből egy teljes operaházat, zenekart, kórust, szólistákat, balettegyüttest, műszakot, műhelyeket kell fenntartani. Ugyanakkor bizonyos hiánypótló tevékenységet így is igyekszik betölteni az operaház, mutatnak be kortárs darabokat is, illetve előadták Erkel összes operáját.

Bátor Tamás valamennyi elhangzott előadáshoz hozzászólva megjegyezte, hogy problémásnak érzi, hogy Béccsel szemben Budapestnek nincs több operaháza, így minden igényt a Magyar Állami Operaháznak és az Erkel Színháznak kell kiszolgálnia, míg ha létrejönne egy alternatív intézmény, akkor bizonyos feladatokat, például kortárs vagy kísérletező előadások bemutatását az láthatná el. Emellett szintén kiemelte a jogdíjak problémáját, amely akár bemutatók elmaradásához is vezethet.

A konferencia második részét Ronan Allaire, az Avignoni Opera főigazgatójának előadása nyitotta. Az elmúlt huszonöt év változásait ő több szempontból is megközelítette: egyfelől végbement egy ízlésbeli-művészeti változás, ami miatt az intézmény megválik régi jelmezeitől, díszleteitől, hiszen már nem lesz szüksége rá. Másfelől az operaház mára sokkal nemzetközibb lett, mind a művészek, mind a repertoár, de még a közönség tekintetében is. A repertoár változásáról számos adatot közölt, melyekhez a Milánói Egyetem munkatársának, Paola Dubininek a kutatására hivatkozott. Avignon ugyanakkor szerencsés helyzetben van, mert színházi fesztiválján a mai kor művészeti irányzataiba is betekintést lehet nyerni. A főigazgató szerint fontos tendencia, hogy miközben a díszletek és a jelmezek egyre puritánabbak lesznek, a technika vívmányainak alkalmazása fontos szerepet játszik az előadásokban. Ez egyfelől költségkímélő megoldás, ugyanakkor teret ad a kísérletezésnek is. Ugyanakkor fontosnak tartja a műfajok közötti átjárást is, és ezzel együtt a művészi nyitottságot mint modern kulturális jellemzőt.

Walter Kobéra és Bátor Tamás (fotó: Máthé Zoltán / MTI)

Walter Kobéra és Bátor Tamás (fotó: Máthé Zoltán / MTI)

A következő előadást Solymosi Tamás balettigazgató tartotta. Ő is elsősorban a ’89 utáni nyitással foglalkozott; míg korábban egy jellegzetes keleti blokkbeli repertoárt játszottak, és csak a ritka külföldi utak során sikerült más darabokat megismerni, most akár az interneten is megismerhetünk balettprodukciókat. A közönség és az együttes összetétele is nemzetközibbé vált, ma a Magyar Nemzeti Balett táncosainak 25%-a külföldi. Ugyanakkor a finanszírozást illetően kiemelte, a mai gyerekek a lenyűgöző látványvilágú filmeken felnőve a színpadon is gazdag díszleteket várnak, és ehhez alkalmazkodni kell. A magyar közönség elsősorban a pazar kiállítású klasszikus balettelőadásokat szereti, ám ettől még a kísérletezésnek is helyet kell hagyni.

Első hozzászólóként Aviel Cahn, az antwerpeni Flamand Opera igazgatója megemlítette, hogy náluk a kortárs tánc sokkal népszerűbb, mint a klasszikus, és inkább utóbbinak a létjogosultságát kell bizonygatni. A konferencián jobbára csak ekkor szóba kerülő balett kérdése hosszabb diskurzust generált, megjegyzést fűzött hozzá például a Szlovén Nemzeti Színház főigazgatója, Peter Sotošek Štular is, aki elmondta, hogy náluk Ljubljanában a balettelőadások az operánál is népszerűbbek, és remekül meg tudják nyerni a gyerekeket a színházba járás számára. Ronan Allaire a klasszikus alapokra épülő, modern stílusú előadások fontosságát hangsúlyozta, mire Aviel Cahn hozzátette, hogy a számos különböző irányzatnak meg kell férnie egymás mellett. Ókovács Szilveszter azt a problémát vetette fel, hogy a balett nem jelenik meg a tömegmédiában, így sokak szemében olyan, mintha nem is létezne, ugyanakkor a klasszikus táncosok képzettsége olyan érték, amit nem lehet egy lapon emlegetni a rövidebb idő alatt kitanított modern táncosokéval.

A harmadik témakört Aviel Cahn, a Flamand Opera igazgatója indította. Ő is történeti bevezetővel kezdett, az opera társadalmi-kulturális szerepéből kiindulva azt a problémát tárta fel, hogy a műfaj mára muzeálissá vált, amelyről sokan nem érzik, hogy bármit is mondana a mának, vagy azonosulni tudnának a problémáival. Szerinte az operaházakra az a fontos feladat vár, hogy ne hagyják a műfajt historikus kódexszé válni, hanem mutassák meg a társadalomban betöltött releváns szerepét. Az igazgató annak a radikális véleménynek is hangot adott, hogy az intézményvezetőknek nem azzal kell törődniük, mit szeretne a saját, idős közönségük látni, hanem hogy milyen módon tudják a következő generációt megnyerni. Néhány példát is említett a saját operaházuk életéből, Saint-Saëns Sámson és Deliláját egy izraeli és egy palesztin rendező együtt állította színpadra, és a bemutató körül más módon is sokat foglalkoztak a tolerancia kérdéseivel, aminek hatására azok is érdeklődni kezdtek az előadás iránt, akik sose néztek korábban operát. De hasonló sikert aratott Mundruczó Kornél egy rendezése, amely a menekültléttel foglalkozott. Mindezek hatására közönségük átlagéletkora tíz évvel csökkent, és egyre többen kíváncsiak az operára, amely „kihívás és élvezet”.

Első hozzászólóként Marton Éva a gyerekek megnyerésének fontosságát hangsúlyozta: még fogékony korban kell a kicsikkel megszerettetni a művészetet. Válaszul Aviel Cahn elmondta, nekik is fontosak a gyerekek, tanárok számára továbbképző programokat is tartanak. Walter Kobéra a Bécsi Állami Operának az operabál másnapján tartott gyermekprogramját említette. Klaus Billand kérdésfelvetése nyomán a rendezések felé kanyarodott a téma, de rövid vita után a résztvevők arra jutottak, hogy természetes módon mindig is vannak jobban és rosszabbul sikerült produkciók, ám az útkeresésekre szükség van, amivel kapcsolatban egy igazgató annyit tehet, hogy támogatja a felkért művészeket, illetve elegendőt beszélget vele a koncepcióról.

Utolsóként Káel Csaba előadása hangzott el opera és kommunikáció kapcsolatáról. Elsőnek a Művészetek Palotáját mutatta be mint a rendszerváltozás gyümölcsét, és kiemelte az intézmény szerepét a művészetek találkozásában, akár olyan értelemben is, hogy a számukra kedves műfajra bejövő fiatalok kedvet kapnak más művészeti ágakat megismerni. Operajátszás tekintetében a félig szcenírozott előadások, így a Wagner-napok sikerét említette. Az igazgató fontos eredménynek tartotta, hogy a közszolgálati televízió számos előadásukat közvetíti, és szerencsés lenne, ha más országok televíziói is sugároznának kultúrát. Problémának látja ugyanis, hogy az emberek nem ismerik eléggé az énekeseket, szükség volna rá, hogy népszerűbbek, sőt, a gyerekek számára példaképek lehessenek.

Az utolsó gondolat kapcsán Ókovács Szilveszter a modern idők megváltozó ingerküszöbét említette: talán ma már nem elég a népszerűséghez, ha valaki „csak” jól énekel. A másik problémának azt látja, hogy a szórakoztató és a klasszikus műzene szétválásával az úgynevezett komolyzene a közönség nagy része számára megérthetetlenné vált. Ez okozza többek között azt is, hogy kevés új művet játszanak, és a hosszú 19. század alkotásait kell mindig újdonságként bemutatni, ami okozhat egyfajta művészi eredményt gátló görcsösséget a színpadra állítókban. Káel Csaba hozzátette, hogy a popzene elüzletiesedése jelentős problémát okoz a zenei élet egészének, ám a kortárs műveket a megértést segítő rendezés közelebb tudja hozni az emberekhez, ahogyan az Eötvös Péter Lilithje esetében is történt.

A konferencián elhangzó kérdésfelvetések túlmutattak az aktuális témán – mi változott a műfajt illetően az elmúlt huszonöt évben. A nemzetközi párbeszéd és együttműködés azonban fontos terep arra, hogy a művészeti intézmények valóban élni tudjanak a szabad világ lehetőségeivel, de megfeleljenek kihívásainak is.

Fotók: Máthé Zoltán / MTI, ill. VermesTibor

Hasonló bejegyzések