Az opera jelene és jövője

2016. március 1.

Operavizsga-fesztivál a Zeneakadémián. A januári eseménysorozatról KONDOR KATA írását olvashatják

Vizsgaelőadást méltatni nem mindennapi kritikusi feladat. Nem csupán abban az értelemben, hogy évente alig néhányszor nyílik alkalom még tanulói státuszban lévő ifjú művészek produkcióiról értekezni; egy ilyen írásnak eltérő szempontokat is figyelembe kell vennie. Bár az a helyes, ha a növendékek valós, életszerű előadói helyzetben találják magukat, az est összeállításában nem elégséges szempont a nézők művészi élménye. Fontos, hogy a fiatalok megmutathassák, mi rejlik bennük, újszerű és gyümölcsöző tapasztalatokat szerezzenek a művészi pályáról. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy ugyan valamennyi énekes képességei, teljesítménye folyamatos változásban van, az egyetemisták – legalábbis szerencsés esetben – egy sokkal gyorsabb és intenzívebb fejlődési fázist élnek meg, így minden más esetnél jobban szem előtt kell tartanunk: értékítéleteink csak a pillanatnyi teljesítménynek szólnak, s talán már másnap érvényüket vesztik. Ennek szellemében következzenek észrevételeink a Zeneakadémia Operavizsga-fesztiváljának három produkciójáról.

Jelenet a Jolanta cipője című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Jelenet a Jolanta cipője című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A hazai produkció bizonyult a legkonzervatívabbnak. Egyfelől ez volt az egyetlen, amelyben nem szólalt meg kortárs mű (habár az elmúlt években többször is mutattak be számukra íródott darabot az operaszakosok). Ezzel összefüggésben ez volt az egyetlen produkció, amely elejétől végéig követte a klasszikus cselekményt elmesélő operai hagyományt, még akkor is, ha ez a cselekmény nem, vagy nem teljesen egyezett meg az eredeti operákéval. Csajkovszkij A cárnő cipellője és Jolanta című művei modern környezetben, egymással összekapcsolva kerültek színre. A vígoperai megvalósításnak elméletileg hálás közeget kellene teremtenie a vizsgázók számára, ám igazán hatásosan komédiázni közel sem egyszerű feladat, nem merül ki a kissé erőltetett bohóckodásban. Ráadásul annak, aki rendszeresen követi a zeneakadémisták Almási-Tóth András rendezte előadásait, kínos déjà vu-élményben lehetett része: tényleg minden alkalommal a retró–tévésorozat–abszurd humor hármasból kell legalább egynek, de inkább többnek szerepelnie a produkcióban? Tényleg jót tesz a fiatal művészeknek, ha csak egyféle zsánerben próbálhatják ki magukat? Ráadásul az egész előadás annyira erőltetett, művi, hogy egy-két valóban mulatságos pillanattól eltekintve inkább fájdalmas, mint örömteli pillanatokat okoz. Éles kontrasztban állt a humorosnak szánt részekkel Jolanta és Vakula/Vaudemont szerelmi jelenete, ami letisztult eszköztárával, érzékeny lírájával az est csúcspontja lett. Meglehet, hogy a rendezőnek érdemesebb volna a vizsgákon, de talán egész pályáján inkább ezt a vonulatot erősítenie.

Jelenet a Jolanta cipője című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Jelenet a Jolanta cipője című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A fiatal művészek váltakozó teljesítményt nyújtottak, és ugyan egyiküket sem lehetne még komolyabb szerepben az Operaház színpadára dobni, többen jelentősen előrehaladtak a művésszé válás folyamatában. Hármójukat emelném ki, akik igen ígéretesen szerepeltek; a többieknek adjunk még lehetőséget a továbbfejlődésre, mielőtt értékelnénk őket. A Vakulát éneklő Ódor Botond, bár az igen hosszú és bonyolult szerep végére a fáradtság jeleit mutatta, ezúttal is tanúságot tett színpadra termettségéről. Az általa megformált figura kellően komplex, nem csupán eljátssza-elénekli, de kellő mélységet is ad neki, és művészi igényű szerepformálást valósít meg. A legjobb hangi produkciót Lusine Sahakyan nyújtotta: úgy tűnik, az énekesnő jó irányba halad a fiatalon nehezen kezelhető, drámai hangjával, s csak remélni tudjuk, hogy a jövőben is szép vokális alakításokat nyújt majd. Brassói-Jőrös Andrea elsősorban muzikalitásával, igényes szólamformálásával tűnt ki a szereplőgárdából. Ő is igen sokat fejlődött az elmúlt évhez képest, és talán az egész előadásban nála került leginkább összhangba az ének és a színészi játék.

Jelenet a Opera Makers című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Jelenet a Opera Makers című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Be kell vallanom, a három este közül a londoni Guildhall School produkciója tetszett leginkább. Itt néha elfelejthettük, hogy vizsgafesztiválon vagyunk, és felszabadultan örülhettünk az érdekes és több esetben értékes kortárs műveknek, és a jó pár ígéretes énekes-növendéknek. Az első két darab Laurence Osborn műve volt, mindkettő elég távol attól, amit ma Magyarországon operának hiszünk. A Dolphinistics című darab egy (ál)tudományos prezentáció a delfinek kommunikációjáról, roppant kacagtatóan, ám mégis olyan komoly kérdéseket érintve, mint a nyelv mibenléte vagy a kölcsönös megértés lehetetlensége. A Narkissus and The Reflektions viszont igen nehezen rekonstruálható történetet mesél el a környezete által istenített Narkissusról és követőinek a halála után is megmaradó érzéseiről.

A legjobb darab – és a legjobban sikerült produkció – Evan Kassof Greenland című operája volt. A II. világháború alatt Grönlandon ragadt háromfős német forgatócsoport belső feszültségeit és vívódásait bemutató mű nem csupán érdekes zenei világgal rendelkezik, dramaturgiája is kiváló: az aprólékos lélekábrázolás, a fokozatosan adagolt feszültség és a végső drámai fordulat mind hozzájárultak ahhoz az érzéshez, hogy ezt az operát szívesen néznénk újra. Az utolsó kortárs produkció, Oliver Leith Isabella című műve, szintén hozott váratlan fordulatot, ám a mű többi része inkább ragaszkodik a műfaji hagyományokhoz, és bár a darab így is élvezhető, érzésem szerint a szerzőnek nem sikerült kellően eredeti módon továbbvinnie a tradíciót. Végezetül a Figaro házassága zárójelenete csendült fel, ami igen bölcs döntésnek bizonyult, hiszen a művészeknek pályájuk során feltehetően többször kell majd a klasszikus repertoár darabjait megszólaltatniuk, mint kortárs műveket. Azonnal ki is derült, hogy ez a mű nem ugyanazokat a kihívásokat támasztja az előadókkal szemben, mint a korábbiak, és akadtak, akik a más operákban nyújtott jó produkciójuk után itt gyengébben szerepeltek.

Jelenet a Jolanta cipője című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Jelenet a Jolanta cipője című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Az énekesek összességében igen kedvező benyomást tettek. A Dolphinistics tudósának nadrágszerepében Jennifer Witton ügyesen birkózott meg a szédítő sebességű szólammal, és élénk színpadi játéka is emlékezetes volt. Később, az Isabella Rosájának szerepében, a főhősnő kedveseként nem tudtam teljes bizonyossággal eldönteni róla, vajon szándékosan mutatkozik-e ennyire taszítónak. Amennyiben így volt, az nem csak a színészi tehetségéről árulkodik, de elismerésre méltó szakmai alázatról is. A Narkissus and The Reflektions című darabban elsőre Nicola Said szédítő magasságai és bravúros koloratúrkészsége tűnt ki. Később Katarzyna Balejko sűrű, gazdag mezzója és Narkissusként Bianca Andrew rövid, ám igazán síron túli megszólalása is hozzájárult az élményhez.

A Greenlandben nem csak a mű, de több előadó is egészen kiválónak bizonyult. Elizabeth Karani szép, kiművelt szopránhanggal rendelkezik, emellett vérfagyasztóan jelenítette meg a fanatikus, a művészetéért mindent és mindenkit feláldozni kész rendezőnőt. A vele szembeforduló tiszt megformálása során feltűnt Elgan Thomas ígéretes, fényes tenorhangja, és esetében is dicsérnünk kell a remekül eltalált karakterábrázolást. Az Isabella hősnőjének szerepében Bethan Langford érzékeny alakításával, hajlékony hangjával és kifinomult muzikalitásával egészen emlékezeteset alkotott; hasonlóan kedvező benyomást keltett később Cherubino rövid jelenetében. Isabella bátyját és később Figarót Milan Siljanov énekelte, gyönyörű, bársonyos, sötét basszushangon.

Jelenet a Satyricon című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Jelenet a Satyricon című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A Berlini Művészeti Egyetem produkciója bizonyult a leginkább ellentmondásosnak és zavarba ejtőnek. Bruno Maderna Satyriconját adták elő a növendékek, tehát ismét kortárs mű szerepelt a programban, ráadásul igényes és gondolatgazdag megvalósításban. Az előadás foglalkozott a színház mibenlétével, megkísérelte újradefiniálni előadás és közönség viszonyát, szokatlan és modern szituációba helyezte mind az előadókat, mind a hallgatóságot. Talán mondani se kell, milyen fontos, hogy a fiatal énekesek – maguk is színpadra készülve – megismerkedjenek a kortárs színház eszköztárával, problémakörével, akár a közönséggel kapcsolatos, korántsem problémamentes viszonyával és a befogadás eszközeivel. Ilyen szempontból tehát pedagógiailag nagyon hasznosnak tartom a darabválasztást és a kivitelezést is.

Ugyanakkor problémásnak érzem, hogy sikerült egy olyan előadást létrehozni, ami nem hogy a legkisebb örömöt sem kelti a hallgatóságban, hanem a zavart nem értésen kívül semmilyen érzelmet vagy gondolatot sem vált ki belőlük. Az opera tetszőlegesen sorba illeszthető jelenetekből áll, amelyek jelentős része nem tartalmaz érzékelhető formai szabályszerűséget vagy tartalmi közölnivalót, ráadásul az előadás alkotói szemlátomást annyira igyekeztek fenntartani a zavart és a bizonytalanságot, hogy még az opera és az eredeti mű ismerete sem könnyítette meg érdemben a befogadást.

Jelenet a Satyricon című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Jelenet a Satyricon című előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Mindezen nehezítő körülmények között a fiatal énekeseknek igen kevés lehetőségük nyílt, hogy jobban megmutassák képességeiket (hiszen a nézők jellemzően nem ővelük foglalkoztak). Néhányukat mégis ki kell emelni. Az első jelenetben kristálytisztán és könnyedén szólt Mengqi Zhang szopránja. Hyelim Jo is okozott örömteli pillanatokat testesebb hangjával, ő ráadásul képes fizikai adottságait is kedvezően felhasználni a kifejezés érdekében. A férfi énekesek közül Semjon Bulinski hatásos fellépését érdemes megemlíteni.

Három nagyon különböző előadást láthattunk a három főváros művészképző intézményeinek jóvoltából, a fiatal énekesek és az őket segítő zenészek előadásában (utóbbiakat ezúttal nevesítsük is: az Óbudai Danubia Zenekar Kovács László vezényletével, a színlapon tagonként, ám egészében meg nem nevezett kamarazenekar Dominic Wheeler pálcája alatt, és az Universität der Künste Berlin hallgatóiból alakult kamarazenekar Errico Fresis dirigálásával). Ez a sokszínűség azonban – még ha nem is járt együtt egyenletesen magas színvonallal – örvendetes: megmutatja, hogy a klasszikus, cselekménymesélős előadás éppúgy hozzátartozik az opera műfajához, mint a modern kísérletek. És éppen ezért is szeretjük.

Fotók: Felvégi Andrea / Zeneakadémia

Hasonló bejegyzések