Az Opera Studio Bánk bán-felvételéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája
A Magyar Állami Operaház első saját kiadású lemezeként beharangozott Bánk bán-felvételről sok szó esett a sajtóban – megjelenése előtt. Olvashattunk előkészületeiről, láthattuk, amint Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár 1500 példányt vett át, hogy továbbítsa a közoktatási intézményeknek – ehhez képest meglepő a hallgatás, ami a létrejött produktum minőségét övezi. Magam csupán egy internetes kritikát, egy igen szűkszavú, nyomtatásban megjelent recenziót és egy, a témával foglalkozó rádióműsort tudok felidézni emlékeimben kutatva.
Pedig a felvétel megérdemelné a kitüntetett figyelmet. Először is: nem olyan gyakori dolog 2011 Magyarországán, hogy hazai előadóművészekkel teljes operafelvételek lássanak napvilágot – függetlenül tehát az előállítás kívülről kérdésesnek tűnő hátterétől, a végeredmény mindenképp figyelmet érdemel. Másodszor: a rögzített mű nem akármi, hanem „nemzeti operánk” (bármit is jelentsen e kifejezés), a Bánk bán eredeti változatának első felvétele. Minden zavaró körülménytől függetlenül: az a tény, hogy ez a lemez elkészült, önmagában is jelentős kulturális tett. Harmadszor: a felvétel, noha nem minden tekintetben nevezhető tökéletesnek, éppen elég értékes mozzanatot tartalmaz ahhoz, hogy méltó legyen a közönség és a kritika érdeklődésére.
Mindenekelőtt: a felvételen nem csak a zenei anyag, de Egressy Béni librettója is eredeti formájában hangzik fel. Ezt fontos hangsúlyozni, mivel az ős-Bánk mostani felvétele nem előzmény nélküli: 1993-ban már megjelent egy, a mostani műalakhoz közeli állapotot rögzítő kiadvány az Alpha Line stúdió gondozásában, ám ez a kiadó eltűnése (?) és a terjesztés akadályoztatása miatt a szélesebb közönség számára jószerivel ismeretlen. Az Alpha Line-felvétel azonban két lényeges ponton különbözött a mostanitól. Egyrészt noha dramaturgiájában, a jelenetek felépítését illetően teljesen visszatért Erkel és Egressy eredeti koncepciójához, javítandónak vélte Egressy sokszor valóban kényes prozódiájú szövegét. Ennek eredményeként az énekelt szöveg, ahol lehetett, megőrizte Nádasdy Kálmán átköltését, az eredetiből visszaállított részekben pedig a felvételt karmesterként is jegyző Oberfrank Géza készített új verseket. A másik, talán kevésbé szembetűnő eltérés: 1993-ban még nem állt rendelkezésre a minden lehetséges forrást egybevető, nyomtatott kritikai kiadás. A felvétel zenei anyagának előkészítésekor nem vették figyelembe, hogy Erkel az ősbemutató után többször is végzett művén finomjavításokat (melyek elsősorban a hangszerelést érintették) – egy az egyben a szerzői kéziratban olvasható változatott rögzítették. A 2011-es felvétel viszont a Dolinszky Miklós által felügyelt kritikai kiadáson alapul, vagyis mind szövegében, mind zenei anyagát tekintve a szerzői ultima manus-verzió felvételének tekinthető (ezért is megtévesztő némileg a lemezborítón olvasható 1860-as dátum).
A filológiai pontosság persze nem alakul automatikusan művészi hitelességgé. A leginkább kottahű olvasat sem lesz több egyszerű leckefelmondásnál, ha nem áll mögötte művészi aranyfedezet, ha előadóinak nincs mondanivalója a Bánk bánról. Az 1993-as felvétel egyik tanulsága éppen az volt, hogy az eredeti műalak felsőbbrendűsége ellenére mint interpretáció nem múlta felül, nem érvénytelenítette a korábbi, Simándy József vagy Joviczky József nevéhez kötődő előadásokat. Csaknem két évtizeddel később hasonló tapasztalattal jár az új lemez meghallgatása: a felvétel minden értéke, magas színvonala ellenére sem lépi át a nagyság küszöbét. Ám ezzel együtt is döntő érv az eredeti változat mellett, és fontos, bár a valóságot megszépítő kordokumentum arról, hogyan is játsszák a Bánk bánt az új évezred második évtizedének Budapestjén.
Héja Domonkos betanítása és vezénylése a tavalyi félszcenírozott előadások egyik legfőbb értéke volt: a Magyar Állami Operaház Zenekara hosszú idő után először tudta elhitetni a Bánk bán kapcsán, hogy minőségi zenét tolmácsol, s a széphangzás erénye mellett az előadás pregnáns ritmikája, sodró lendülete, folyamatossága, ugyanakkor a szélsőségektől tartózkodó volta is mind a pozitív összképet erősítette. Ugyanezen betanítást lemezre rögzítve azonban már más viszonyítási rendszerben kell hallgatnunk: a szoba magányában nem a többnyire lehangoló repertoár-előadások, hanem Komor Vilmos és Ferencsik János felvételei jelentik a mércét. Csak így és ehhez képest jogos leírni, hogy Héja Domonkos interpretációja hajszálnyival ugyan, de elmarad ezektől. Nem szakmailag (megkockáztatom, a zenekari anyag mindkét említett felvételnél pontosabban hangzik el), inkább érzületileg. A Bánk bán azért válhatott nemzeti operává a köztudatban, mert csúcspontjain himnikus magaslatokba képes emelkedni: az első felvonás fináléjának lassú részében, Bánk áriájában, a Bánk–Tiborc-kettősben vagy Bánk és Melinda kettősében az addig is kiváló zene önmagához képest is felszárnyal, mintegy transzcendenssé válik – Erkel, a jó zeneszerző itt valóban nagy muzsikát ír. Nos, ezek a nagy pillanatok még nem szólalnak meg a maguk teljességében Héja pálcája alatt. Jellemző, hogy ahol a zene nagysága könnyebben levezethető a formából, ott a dirigens inkább elemében van: a Tisza-parti jelenet karmesteri szempontból is a felvétel legszebb része. Ám ismét le kell szögeznünk: hiányérzetünk csak a nagy elődökkel való összehasonlítás fényében igazságos – a mai magyar valóságot nézve ez a Bánk bán-vezénylés alighanem csúcsteljesítmény.
A szereposztás várakozáson felül jó, bár egy általános jelenségre érdemes felhívni a figyelmet: a régi lemezekkel ellentétben immáron nem reprezentatív személyiségek éneklik a főszerepeket. Nem szeretnék névsorolvasást tartani a régi nagy Erkel-előadókból, de tudható (felvételek bizonyítják), hogy legjobbjaik nem csupán szerepeket játszottak, de egyben eszményeket is képviseltek a színpadon és a mikrofonok előtt. Ennek, úgy tűnik, vége: ma nem a nemzeti függetlenség és a házastársi hűség eszményített hősét halljuk, hanem egy Bánk bán nevű, számos pozitív tulajdonsággal rendelkező szereplőt. Tekinthetjük ezt veszteségnek, én azonban úgy gondolom, a jelenség új szempontból világítja meg a darabot: nagyobb hangsúly esik a magánéleti drámára, s a szereplők mint karakterek egyszerre összetettebbek, érdekesebbek, mivel problematikusabbak lesznek, mint korábban. Mindez aligha független attól, hogy az eredeti műalakból jórészt teljesen hiányzik a Nádasdy ráaggatta nacionalista máz.
Mindezek ismeretében nem bírálat, hanem tényszerű leírás, hogy Bándi János előadásában a Hazám, hazám… nem kinyilatkoztatás, hanem személyes, bensőséges vallomás; Bánk itt nem biztos abban, hogy jól dönt-e, ha hazáját előbbre helyezi személyes boldogságánál, csak kellő meghatottsággal elgondolkodik rajta. A művész sokszor megcsodált, mély és őszinte emberábrázoló készsége most is nagyszerűen eltalált pillanatok sorával örvendeztet meg minket, melyekhez képest eltörpülnek azok, ahol a kényes fekvésű szólamot Bándi csak kicsit fojtott hangadással tudja abszolválni. Ez az alakítás méltán foglal helyet a lemezen is megörökített Bánk-megformálások pantheonjában.
Kertesi Ingridé a felvételen hallható legkifinomultabb énektechnika: belcanto-hősnőként értelmezi és szólaltatja meg Melindát – tanítani valóan. Már az 1993-as felvételen is figyelmet keltett szerepformálása, most azonban az élő előadások során megérlelt, nagy formátumú alakítással szembesülhetünk; a legtörékenyebb, leginkább szánalomra méltó Melindával, akivel akár élőben, akár felvételen találkoztam. Más alakításokban a bukás tragikumát, felségességét csodálja az ember – Kertesi Ingriddel együtt érez.
Kiváló Kálmándi Mihály nem túlhajtott, de kellő indulati töltettel rendelkező Peturja, valamint Perencz Béla inkább szemrehányó, mintsem Bánkkal együtt érző Tiborca – ők ketten a napokban lezajlott operaházi előadásoknak is erősségei voltak. S méltóképp csatlakozik hozzájuk Szegedi Csaba Biberachja: felvételen időtlen idők óta nem szembesültünk azzal, hogy valaki gondol valamit erről a figuráról.
Fekete Attila Ottója mint karakter telitalálat, éneklését azonban, mint oly sokszor, e felvételen is erőltetettnek érzem, főképp a magas regiszterben. Nővérét, Gertrúdot Lukács Gyöngyi alakítja: presztízse alapján a felvétel legjobbjai között kellene említenünk, teljesítménye azonban nem elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy ezt jó szívvel megtehessük. Mind a személyiség formátuma, mind a hangi adottságok megvolnának hozzá, hogy Lukács Gyöngyi jelentős Gertrúddá válhasson, ám a szólam, miképp az élő előadáson, most is kifog az énekesnőn: a duett záró szakaszában sem a tempót nem tudja követni, sem a magasságokat nem győzi. Ha pillanatnyi indiszpozícióról van szó, kivételes balszerencse, hogy épp így sikerült megörökíteni az alakítást. Busa Tamás énekli Endre királyt: hangja fakón szól, áriáját pedig sem a lassú, sem a gyors részben nem tudja vokálisan megoldani – így odavész a figura jelentősége, ráadásul a második finálé is unalomba fullad. Pedig az Operaház Énekkara igazán mindent megtesz, hogy lángra lobbantsa e gyújtó hangvételű strettát.
A kiadvány gyermekbetegségei (pl. a nem létező oldalszámokra hivatkozó kísérőfüzet) és technikai hibái (fülhallgatóval hallgatva a felvétel néha torzít) ellenére értékes, a választott műalak miatt pedig egyenesen fontos. Ha más nem érzi kötelességének, úgy az Operaháznak kellene magára vállalnia a feladatot, hogy hangfelvételen is elérhetővé tegye a magyar operairodalom mindeddig kiadatlan remekműveit.
Erkel: Bánk bán
Bándi János, Kertesi Ingrid, Lukács Gyöngyi, Kálmándi Mihály, Perencz Béla – ének
A Magyar Állami Operaház Énekkara
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Héja Domonkos
Kiadja: Opera Studio
Értékelés: 10/8