Az és mégsem az

Rufus Wainwright: Prima Donna – a Pannon Filharmonikusok produkciója az Armel Operafesztiválon. KONDOR KATA írása a június 28-i Thália színházi előadásról 

Különös egybeesés, hogy miként idén, úgy a tavalyi évad végén is egy, a művészet mibenlétét firtató alkotást láthattunk az Armel Operafesztiválon. Ám míg Hans Werner Henze Elégia ifjú szerelmesekért című operája a költészetből kiindulva tett általánosabb kijelentéseket, Rufus Wainwright Prima Donnája sokkal erősebben kapcsolódik saját műfajához. Már amennyiben operának tekinthetjük, mert bár első ránézésre egyértelműen megfelel a műfaj támasztotta követelményeknek, témája, történeti helyzete és más vonásai is kérdésessé teszik mibenlétét. Az ősbemutatót megelőzően egy interjúban a szerző az opera műfajához intézett szerelmi dalnak nevezte művét; önreflexív vonásai alapján pedig akár metaoperának is nevezhetnénk.

Prima Donna: Farkasréti Mária és Raffay Soma (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

A darabban bizonytalanná válnak a valóság és az opera határai. A főhősnő egykori traumájában és hangja elvesztésében döntő szerepe volt, hogy a színpadon boldog beteljesülést ígérő szerelem az életben csalódással végződött.

Ezt a pillanatnyi boldogságot próbálja a nő visszaidézni a régi felvétel újrahallgatása és az egykori partnerre feltűnően hasonlító újságíróval előadott szerelmi kettős segítségével, hogy így túllépjen saját művészi korlátain.

Ám az események önmagukat ismétlik: egy, a Pillangókisasszonyra történő utalás jelzi ezt, mikor a sztárénekesnő hatása alá került fiatalember mégis inkább menyasszonya társaságát választja.

Farkasréti Mária és Ódor Botond (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Mind a zene, mind a cselekmény tele van hasonló utalásokkal, melyek jórészt természetesen operákra vonatkoznak. Ugyanakkor nem mehetünk el egy másik, nem operai párhuzam mellett sem (melyet maga a szerző is elismert lapunknak adott interjújában). A Sunset Boulevardra gondolunk – a kiöregedő díva történetéről könnyedén eszünkbe juthat Webber musicalje. Az opera nem csak olyan fontos cselekményelemekben emlékeztet rá, mint a fiatal fiú iránti vonzalom, aki azonban inkább egy korban hozzáillő nőt választ, de az olyan mellékszál, mint a művésznő egykori nagyságát féltőn óvó, gyengéd érzelmeket tápláló komornyik, is a párhuzamot erősíti. Ám Régine Saint-Laurent története nem végződik egyértelmű tragédiával, az énekesnő a csalódás után képes átértékelni a világról alkotott nézeteit.

Je Ni Kim, Farkasréti Mária és Sólyom-Nagy Máté (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Az opera szinte tobzódik az operairodalom legszebb dallamaiban, bőségesen bukkannak fel utalások. A nagymennyiségű idézet ellenére is

túlzás lenne azonban azt állítanunk, hogy a mű zenéje csupán mozaikszerűen egymás mellé illesztett kész anyagokból áll:

helyenként igen ötletes saját megoldásokkal is találkozhatunk, például a tűzijátékot megjelenítő részben. A megidézett művek egy része Franciaországhoz köthető (itt játszódik az egyébként francia nyelvű opera), legyen szó akár a komponista származásáról (Bizet) vagy a cselekmény helyszínéről (például Puccini A köpeny című operájának esetében). Párizs az a hely, „ahol szabad a szerelem” – énekli szépséges, ám erősen ironikus áriájában a vidékről származó szobalány, Marie, aki az énekesnő egykori, fiatal és naiv énjét is megjeleníti (a köztük lévő kapcsolatra utalhat a névválasztás is: mindketten egy-egy operasztár keresztnevét viselik). A tíz évvel korábban a városba érkező Régine sem ismerte fel, hogy Párizsban minden csak tűzijáték: a szerelem gyorsan fellángol, de ragyogása ellenére is hamar ellobban, ugyanúgy, ahogyan a művészi siker is.

Farkasréti Mária és Je Ni Kim (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Két okból is nehéz megítélni a Prima Donna bármely előadását. Az egyik a megrészegítő, egészen érzéki gyönyört nyújtó muzsika, amely a Pannon Filharmonikusok és Vajda Gergely interpretációjában különösen magával ragadóan szólt.

Ez a zene jelentősen tompítja az ember minden egyéb iránti érzékenységét, és olyan erős, szinte fizikai hatást tesz, hogy nehéz bármi másra figyelnünk.

Míg az első ok elaltatja az értékítéletünket, a másik inkább relativizálja azt. A darab egyik központi témája az ideál elérhetetlensége: a tökéletesség az egymást tükröző művészi és magánéleti dimenzióból egyaránt hiányzik, legfeljebb az illúziójában lehet rövid ideig részesülni. Így minden fogyatkozás új értelmet nyer, jóformán koncepcióvá válik.

Farkasréti Mária és Ódor Botond (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Ennek fényében szinte szimbolikusnak tekinthetnénk, hogy a darab, és kisebb mértékben az előadás sem ér fel az eszményhez: helyenként mind a szövegkönyv, mind a dramaturgia igen esetlen. Az előbbire elsősorban a szereplők erőltetett önreflexióit hozhatnánk példának. A dramaturgia bonyolultabb kérdés;

az opera mintha két, egymást kölcsönösen kizáró műfaj között egyensúlyozna.

Egyfelől mintha konfliktusokra, személyközi interakcióra épülő, a 19. századi olasz-francia hagyomány cselekményvezetésével rendelkező művet látnánk, ám hiányzik a feszes drámai szerkezet és a nagy összecsapások, amelyek eseménydússá tennék a művet, az gyakran csap át egyetlen személy belső világára épülő, egyfajta elégikus hattyúdalba. Ez a nehezebben körülhatárolható műfaj kétségkívül jobban illene a korlátozott cselekményhez, a hangulathoz és a mondanivalóhoz, ám a szerző nem teszi le mellette egyértelműen a voksát, és nem szakad el elég radikálisan a hagyományos szerkesztésmódtól.

Rufus Wainwright és Alföldi Róbert (fotó: Kállai-Tóth Anett / Armel)

Alföldi Róbert rendező igen kevés eszközzel dolgozott, jóformán mindent a szereplők közti interakcióra bízott. Csupán néhány egyszerű bútor kelti a lepusztultság, elhagyatottság érzetét, míg az egykori dicsőségről fények árulkodnak, melyek a lakáson belül egy kisebb színpadot is kijelölnek. A szoba hátterében egy függöny szűkíti vagy tágítja a teret, konkrét és átvitt értelemben egyaránt.

A karakterek kidolgozottak és érdekesek, az énekesek remekül játszottak – különösen a női szereplők alakítása lett nagyon erős.

A vokális produkció kissé ingadozóbb volt, de senki esetében sem vált annyira problematikussá, hogy az előadás összhatását leronthatta volna. Farkasréti Mária megrázó erővel formálta meg a nagy művész tekintélyét és sebezhetőségét. A csilingelő hangú Je Ni Kim egyetlen mozdulattal vagy hanggal is képes volt összetett érzelmeket megjeleníteni. A komornyikot alakító Sólyom-Nagy Máté énekében és színészi játékában is a figura robusztusságát emelte ki. Ódor Botondra igen nagy feladatot rótt a fiatal újságíró megformálása: inkább a finom érzelmeket, apró rezdüléseket felvonultató jelenetek illettek hozzá.

Ha valaki az operaműfaj hagyományai felől közelítette meg Rufus Wainwright alkotását, talán csalódhatott: a Prima Donna – ahogy a címünkben szereplő állítás is mondja – opera, és mégsem az. Ám ha szívesen követjük figyelemmel a műfaj új útjait, megkockáztatva, hogy egy részük esetleg zsákutcának bizonyul, érdekes élménnyel gazdagodhattunk. Hiszen a jelentős művészeknek sokszor még a hibái is figyelemre méltók.

Fotók: Kállai-Tóth Anett / Armel