Az ellopott álom

Operettszínházi esték VIII.: Cigányszerelem, 2011. október 22. FÜLÖP KÁROLY beszámolója

Zórika és Józsi: Fischl Mónika és Dolhai Attila

Látványos, temperamentumos, sok szépséggel bíró és üzenetében is találó előadás az Operettszínház friss produkciója, a Lehár Ferenc operettjéből színre vitt Cigányszerelem. Pár nappal a premier után ültünk be az előadásra. Remekül, de nem felhőtlenül szórakoztunk, s ez nem a prológust követő intenzív viharjelenetnek köszönhető elsősorban, hanem a szövegkönyv, valamint a cselekmény átírásának. Zórika álmát elrabolták tőlünk, de kaptunk helyette színházi nyitóképet féltékeny primadonnával. Nem biztos, hogy megérte a cserét, stílszerűen fogalmazva: a dramaturgiai újítás nyomán a babonás–varázslatos cselekmény kissé cigányútra ment.

Béres Attila rendező már a sajtótájékoztatón is hangsúlyozta, hogy a darab címéből ő elsősorban nem a cigány szóra, hanem az utótagra, vagyis a szerelemre helyezi a hangsúlyt. Ez a hitvallás némileg ellentmond a magyar nyelv intonációs törvényének, miszerint általában a szavak első szótagja a főhangsúlyos, s nyilván Lehárnak is fontos lehetett, hogy éppen „cigány” szerelemről írjon darabot, de sebaj, kapjon szabad kezet a rendező, ha ez az elképzelése. Béres Attila úgy fogalmazott, hogy egy erdélyi földbirtokos lánya, Zórika megéli a perzselő, nagy szerelmet egy muzsikus cigánylegénnyel, s közben ez a szerelem elemészti, csalódik kedvesében, s végül amellett találja meg a szerelmet, akit mindaddig visszautasított. Hozzámegy hűségesen kitartó vőlegényéhez, s mellette éli le életét boldogságban. A Marosvásárhelyen született rendező személyes élményeit is színpadra viszi szülőföldjéről: „Főként az ottani emberek lelkét és a világhoz való viszonyát rendeztem bele az előadásba. A zenei alapanyag csak segített: Lehár Ferenc muzsikája operai igényű, de rengeteg népi motívumot is használ a Cigányszerelemben. A mostani rendezésben változott az alapkoncepció, és teljesen új a nyitókép is. Nagyon fontosnak tartom, hogy már az első pillanatban megismerjük, kik játszanak a darabban, és milyen emberek… Azokat a hasonlóságokat és különbségeket szeretném megmutatni, amik összekötnek, s nem szétválasztanak minket, amiktől mindannyian többek vagyunk.”

Ilona és Józsi: Frankó Tünde és Dolhai Attila

Az előadás szórólapján ezt olvashatjuk: „A Cigányszerelemben három különböző kultúra, három egymással összebékíthetetlen világ találkozik és ütközik egy romantikus szerelmi történetbe ágyazva. Mint minden remekmű, Lehár operettje is túlmutat önmagán: a szabadságvágy, a boldogságkeresés örök témáját kiszélesíti azzal a történelmi tapasztalattal, hogy mennyire sérülékeny és egyben milyen magától értetődő is lehet a különböző etnikumok békés egymás mellett élése.” Béres Attila elsősorban tehát a perzselő nagy szerelmet akarta bemutatni színpadán, ám úgy éreztem az előadás végén, hogy pont ezzel maradt adósunk rendezése. Az egymással éppen lecsengő vagy fellángoló szerelemben élő figurák kerülgetik egymást a színpadon, szólószámaikban tündökölnek, s közben a nagy találkozások, katartikus szerelmes jelenetek, dúló „csókos ütközetek” elmaradnak. Attól még, hogy sokszor elénekli valaki, hogy „Vad cigánylegény vagyok”, még nem lesz az. Józsi attól, hogy úrimód ki van öltöztetve: kalappal, sállal, fess öltönyben, ahogy kell – még csak kívülálló lesz, de nem különleges. Attól, hogy egy színházi társulat tagjaként húzza a nótát a primadonnának, pont az önmaga útját járó, mindig továbbálló muzsikuslegény imázsától foszttatik meg. A színház a színházban típusú nyitókép a darab romantikáját csorbítja: Körösházy Ilona földbirtokosnőből – aki maga is szemet vet a vad cigányfiúra – most vidéki színésznő, primadonna lesz, aki hangsúlyozottan a muzsikus fiú párja, s éppen most szakítófélben vannak. Megváltozik tehát az alapkoncepció: az eredeti szerelmeseket egymással összeboronáló nagyasszony féltékeny fúriává válik, s önös érdekből választja szét a szerelmeseket, Zórikát és Józsit. Hol marad belőle a nemesi elegancia: magához láncolná a cigánylegényt? Elmarad Zórika álma is: az eredeti darab szerint Nagyboldogasszony éjszakáján, eljegyzése előtt Zórika iszik a Cserna vizéből, s megálmodja a jövőt. Álmában a cigánytáborba követi kedvesét, aki csapodár legény, minden lánynak csapja a szelet, de együtt élni csak hegedűjével akar. Zórika csalódik tehát, álmából felébredve boldogan adja kezét vőlegényének, Gábornak. Béres Attila mostani rendezése kiiktatja az álom-motívumot: Zórika valóban elszökik a menyegzőről a cigánytáborba, s csalódását a valóságban éli meg. A végkifejlet persze marad.

Ilona: Frankó Tünde

A látványvilágában impozáns előadás a 2009-es szegedi produkció kőszínházi adaptációja. Daróczi Sándor forgószínpados nyírfaerdeje jól funkciónál, a gyors jelenetváltoztatásokat lehetővé teszi. A színpad nem zsúfolt, a Dragoján-birtok fa verandája, a cigánytábor szekerei ideális, jól kihasználható játékteret teremtenek, Velich Rita színpompás jelmezei fantáziadúsak, szemet gyönyörködtetőek és változatosak, a tömegjelenetekben élénk ecsetvonásokkal színezik a pasztell színpadi teret. Szabó Mónika sodró lendületű előadást vezényelt, ami a fergeteges slágerszámban végződik: Messze a nagy erdő… Mulat mindenki, a darab nagy közös magyar–cigány tánccal ér véget, sírva vigad a primadonna, boldogok a szerelmesek, mulat és tapsol a néző. A második felvonás nyitóképe, a fergeteges cigánytánc énekkarnak, zenekarnak, szólista szereplőknek, valamint a táncosoknak remek összmunkáját dicséri. És persze felvonul a jelmezarzenál, a világítástechnika… Lenyűgöző tablókép!

A rendezés erőssége a nagy finálék mellett a szubrett–táncoskomikus-páros sziporkázó jeleneteiben, valamint kisebb karakterek kibontásában figyelhető meg. Talán épp ezeket viszi magával leginkább a néző, nem elsősorban a főszereplők közti nagy szenvedélyeket. Peller Anna és Csonka András remekül összeillő párost alakítanak a pipogya Tivadar és a nem is épp szelíden erőszakos Jolán szerepében. Táncos jeleneteik is szórakoztatóak, alaposan kidolgozottak. Emlékezetes karaktert formál Berta, az aggszűz francia nevelőnő alakjában Lehoczky Zsuzsa, a színház legendás színésznője. A cigányoktól rettegve téved el az erdőben, s hamarosan a vajda, azaz Verebes István karjaiban találja magát. Verebes önmagát alakítja, ettől válik humorossá valamennyi jelenete. Az idős hölgyet is sikeresen megnyugtatja – az előadás voltaképpen kulcsmondatával: „Cigány vagyok én, nem gazember!” Ugyancsak emlékezetes marad Csengeri Ottília cigányjósnője – és spárgája. Az előadás humoros rétegei tehát rendben, a viccesen tálalt jelenetek, mint például Ilona megérkezése a Dragoján-birtokra, Berta járműves kalandjai vagy Jolán színésznői törekvései remek szórakozást nyújtanak a közönségnek.

Jolán és Tivadar: Peller Anna és Csonka András

A főszereplők közül kiemelkedik Frankó Tünde, akinek a ceremóniamester szerepe jut. Primadonnát kell alakítania, s ő vérbeli primadonna. Hangilag is majdnem tökéletesen valósítja meg Ilona szólamát, talán csak a Ha-ha-duett mélyebb fekvéseiben hallottam hangját erőtlennek, egyebekben magasan megfelel a szerep támasztotta követelményeknek. A Zórikát alakító Fischl Mónika esete már problémásabb. A máskor, például a Pompadourban kiváló művésznő most érezhetően küzd a szereppel. Zórika rendkívül nehéz szólama mintha az egyébként operaénekesi kvalitásokkal is rendelkező énekesnő vokális határait feszegetné: a kiénekelt magas hangok olykor elkarcsúsodnak, élessé válnak, a szólam megformálása a szöveg érthetőségének kárára megy. Fischl Mónika dekoratív jelenség a színpadon, s bár igyekszik a kis leányka figuráját megteremteni, szépsége asszonyosabbnak hat, mint Zórika szerepe kívánná. Érdemes lenne Fischl Mónikára osztani Ilona szerepét, ott igazi, vérbeli primadonnát alakíthatna, s talán temperamentumához is jobban illene. Nagy kérdés persze, hogy akkor ki énekelje Zórikát, mert a szólam már-már operai felkészültséget igényel. Dolhai Attilának, Józsi alakítójának van hangja. Nem is kicsi, nem is épp operett-tenor, de összességében megbízhatóan elénekli a muzsikus cigányfiú szólamát. Az sem baj, ha musicalesként kicsit ki is lóg az operettesek sorából, ez tán még erősíti is a már említett kívülálló-imázst. A probléma inkább az, hogy a figura kevésbé kidolgozott, mint a mellékszereplőké, s a nagy szerelmes találkozások kimaradnak, illetve nem elég emlékezetesek. Érdemes lenne még összefogni a rendezővel, és egy igazi, vad cigánylegényt összehozni… Egy igazi művészlelket, aki falja az életet, de együtt élni csak a hangszerével tud…

Zórika és Gábor: Fischl Mónika és Boncsér Gergely

Zórika párja tehát Gábor lesz, akit Boncsér Gergely alakított. Mivel az előadásban Józsi cigány túlságosan jólfésült, nem különösebben feltűnő a kontraszt közte és az epekedő vőlegény között. Boncsér Gergely mindenesetre hitelesen hozza a figurát, vokálisan is igen szép teljesítményt nyújt, elhisszük neki, és drukkolunk, amikor ismert számában reménykedve könyörög kedvesének: „Zórika, Zórika, jöjj vissza már…” Az énekes egyébként az évad legígéretesebb ifjú művészének adható Marsallbotot vehette át október 24-én, Kálmán Imre zeneszerző születésnapján (egyben Lehár Ferenc halálának évfordulóján), a Magyar Operett Napja alkalmából.

A Cigányszerelmet október 20-a óta játssza az Operettszínház Béres Attila jó szándékú, de nem maradéktalanul megvalósult elképzelésében, látványos és lendületes előadásban, két szereposztásban. A főbb szerepekben Frankó Tündét, Kalocsai Zsuzsát (Ilona), Dolhai Attilát, Vadász Dánielt (Józsi, cigányprímás), Fischl Mónikát, Lukács Anitát (Zórika), Boncsér Gergelyt és Vadász Zsoltot (Gábor, Zórika vőlegénye) láthatjuk. További szerepekben: Faragó András/ Benkóczy Zoltán, Lehoczky Zsuzsa/ Szulák Andrea, Peller Anna/ Szendy Szilvi/ Kékkovács Mara, Csonka András/ Kerényi Miklós Máté, Verebes István, Marik Péter, Csengeri Ottília, Magasházy István.

Fotók: Budapesti Operettszínház