Több évtizedes szünet után kerül újra színpadra Budapesten Goldmark Károly operája, a Sába királynője. A margitszigeti előadásra hangolódva BÓKA GÁBOR írt ismertetőt a csaknem elfelejtett műről és szerzőjéről
Goldmark Károly (1830–1915) személyisége és művészi egyénisége híven reprezentálja a 19. század nagy kérdését: hiába a nemzeti iskolák léte, közel sem biztos, hogy mindenki szabályosan besorolható egyikbe vagy másikba. Goldmark esetében már nemzeti hovatartozásának megállapítása sem egyszerű – ő maga így írt erről élete alkonyán papírra vetett emlékezéseiben: „Magyar újságok nem csak a szülőföldhöz való jogomat, de a szülőföld iránti érzéseimet is gyakran kétségbe vonták, mert nem beszélek magyarul, és ilyen sokáig az országon kívül élek. Nos, hatvanhét éve élek Bécsben, német művelődési forrásokból képeztem magam a tudományban és a művészetben, és ebben az értelemben a németekhez is számítom magam. Szeretem is beérésem és kialakulásom e második otthonát, amelynek mindazt köszönhetem, ami vagyok és amit jelentek. De mindez nem oltotta ki a szülőföld iránt érzett erős, mélyen gyökerező érzelmeimet. Kiszáradt, elcsontosodott szívnek kell lennie annak, amelynek a rög, amelyen bölcsője állt és boldog gyermekkorának emlékei nem drágák. Ebben az értelemben megőriztem szülőhazámhoz való hűségemet.”
A keszthelyi születésű, gyermekkorát különböző nyugat-magyarországi falvakban és Sopronban leélő, majd Bécsbe került Goldmark, mint maga is utal rá, német anyanyelvű volt; annak oka tehát, hogy muzsikusi karrierje kezdetén inkább Bécs, mintsem Pest-Buda irányába tájékozódott, nem csak a két város kulturális kínálatának eltérő színvonalában, de a leendő komponista nyelvi-kulturális hátterében is keresendő. Tovább árnyalja a képet, hogy Goldmark zsidó családba született, s noha emlékezéseiből tudjuk, hogy egyik első zenei élményét a katolikus templomból kiszűrődő hangok jelentették egy vasárnap délben, családi és vallási háttere mégis döntően befolyásolta zenei stílusának kialakulásában – a keleties kolorit, az orientalizmus nem csak hangszeres művei jelentős részének jellemzője, de első, világsikert hozó operájának, a Sába királynőjének is különös ismertető jegye.
Goldmark fantáziáját éppen ez irányú érdeklődése miatt ragadta meg a Sába királynője témája: a bibliai történet nem csak egy általános keleties stílus, de sokfajta keleti gyökerű és/vagy ihletésű zene megszólaltatását tette lehetővé számára – hiszen, mint arra ő maga hívja fel a figyelmet, más zenét igényel a bevonulási induló, Asztarót csábító éneke vagy a jeruzsálemi templomban játszódó jelenet áhítata és magasztossága. A téma kidolgozása – a neves német librettista, Salomon Hermann Mosenthal és a zeneszerző közös munkája – tálcán kínálta a lehetőséget Goldmarknak, hogy a kor igényeinek megfelelő látványos, monumentális, szemet és fület gyönyörködtető nagyoperában gondolkodjon; a saját maga támasztotta kihívásnak pedig Goldmark – annak ellenére, hogy ez volt első operája, a zeneszerzés mesterségét jórészt autodidaktaként sajátította el, színházi tapasztalatai pedig jórészt a zenekari hegedülésre korlátozódtak – pazarul megfelelt. Az 1875-ös ősbemutatón – melyre a bécsi opera néhány éve megnyílt épületében került sor – hatalmas sikert aratott a Sába királynője, csattanós választ adva azoknak a színházvezetőknek és hivatalnokoknak, akik hosszú éveken át hagyták a fiókban pihenni a darabot. Csupán az keseríthette meg Goldmark szájízét, hogy a várakozás évei során bemutatták Verdi Aidáját – a keleties hangvétel operaszínpadi megvalósításának elsősége így Verdi, és nem az ő nevéhez fűződött. (Érdekességképpen említsük meg, hogy a Sába királynője bemutatójához a végső lökést az egyik részlet, a bevonulási induló előadása jelentette egy jótékonysági koncerten, melynek végén a szintén fellépő Liszt Ferenc nyilvánosan gratulált a zeneszerzőnek.)
Az opera cselekménye
I. felvonás: Salamon király jeruzsálemi palotájában az idegen országból jövő uralkodó, Sába királynője érkezésére készülődnek. Vele együtt érkezik majd haza Asszád is, a király kegyence, akit a királynő méltó fogadására küldött előre Salamon. Asszád menyasszonya nem más, mint Szulamit, a jeruzsálemi templom főpapjának lánya, aki kimondhatatlan boldogsággal és odaadással várja vissza vőlegényét. Mikor azonban Asszád belép és bejelenti a királynő érkezését, a hozzálépő Szulamittól szinte megretten. A belépő király érzékeli a pillanat feszültségét; mindenkit kiküld a trónteremből, és megkéri Asszádot, mesélje el, mi történt vele küldetése során. Asszád bevallja, hogy Libanonban – ahol találkozott a királynővel, akit azonban nem láthatott színről színre, mert ő csak Salamon előtt lebbenti fel fátylát – az éj csendjében, egy csermely partján titokzatos, csodaszép nőt látott, aki egészen elbűvölte őt. A király azt tanácsolja neki, hogy felejtse el a kalandot, és térjen vissza Szulamithoz. Trombitaszó jelzi a királynő közeledtét, aki díszes kísérete élén vonul be. Salamon előtt felfedi arcát – és Asszád felismeri benne libanoni csábítóját. Kiáltását döbbent csend és elutasítás fogadja, a királynő pedig megtagadja őt – nem ismeri, mondja az udvar népének. Salamon szelíden emlékezteti Asszádot holnapi esküvőjére, és vendége kíséretében elvonul az ünnepi lakomára.
II. felvonás: Sába királynője Salamon palotájának kertjében bolyong; az ünnepség zaja kihallatszik a kertbe. Valóban ő csábította el Asszádot Libanonban, szerelme ráadásul nem múlt el; most féltékenység emészti Asszád másnapi esküvője miatt. Asztarót, a királynő rabnője érkezik, és hozza a hírt: Asszád egyedül bolyong a kertben. A királynő megparancsolja Asztarótnak, hogy énekével csalogassa ide a férfit, aki rövidesen meg is jelenik, mintegy éber álomban. Újabb találkozása a királynővel, aki most szenvedélyes szerelméről biztosítja őt, teljesen felkavarja a lelkét: szeretne elszakadni tőle, azonban képtelen rá – a királynő megöleli, megcsókolja. A hajnal első hangjaira, a templom őrének hívására azonban a királynő eltűnik – Asszádot pedig szinte öntudatlanul találják meg a forrás mellett – még most is a királynőt keresi. A következő jelenet a jeruzsálemi templomban játszódik. A főpap végzi az esküvői szertartást, Salamon király áldását adja a fiatalok házasságára. Váratlanul megjelenik azonban a királynő: álságos indokként Szulamitnak hozott nászajándékot. Asszád eldobja a kezében tartott jegygyűrűt, és a királynőhöz rohan: leborul előtte, megcsókolja ruhája szegélyét. Sába királynője azonban újból megtagadja őt. A nyilvánvaló szentségtörés ellenére, a király és a főpap jóindulatából folytatódik a szertartás: felemelik a templom függönyét, és láthatóvá válik a frigyláda. A szertartás csúcspontján azonban a királynő halkan ismét Asszádot hívja, aki őrjöngve rohan hozzá: megtagadja Istent is. A leviták lefogják, mielőtt azonban elvinnék, Salamon közbelép: ő maga kíván Asszád bírája lenni.
III. felvonás: Hatalmas balettbetét emeli az udvari ünnepségek pompáját. A királynő unatkozik. Salamon a kedvében szeretne járni, a királynő pedig ezt kihasználva egyetlen apró szívességet kér tőle: Asszád életét. Salamon nem akarja ezt neki megadni, az újabb és újabb kérésre csak hallgat. A királynő feldúltan távozik. Szulamit érkezik: ő és a kíséretében lévő lányok gyászdalt énekelnek Asszád felett, akit halálra ítéltek. Könyörögnek a királyhoz, hogy kegyelmezzen Asszádnak, mentse meg életét. Salamon válaszul közli velük látomását: a sivatag szélén egy pálmafa alatt lel majd békét Asszád és Szulamit.
IV. felvonás: Asszád a Salamon által megjövendölt helyre érkezik, és összeesik a fáradtságtól. Még egyszer, utoljára megjelenik Sába királynője, hogy magához hívja, de Asszádot a megpróbáltatások lelkileg megerősítették: ellenáll, és elutasítja a királynőt. Távozása után hatalmas vihar kavarja fel a sivatag homokját. Az érkező Szulamit már csak a férfi utolsó pillanatainak lehet tanúja: Asszád megváltásért könyörög, és utolsó szavával is Szulamitot hívja.
A szakirodalom a Sába királynőjét általában bibliai keretbe illesztett látványos nagyoperaként jellemzi, melyben a jól énekelhető szerepeken és a látványosságon van a hangsúly. Olasz és francia hatást emlegetnek – ami az opera zenedramaturgiáját, a jelenetek zenei felépítését figyelembe véve igaz is; Asszád és Salamon bizonyos jeleneteiben a zenekar fokozott előtérbe állítása és az énekbeszéd szerepének megnövekedése ugyanakkor egyértelmű Wagner-hatást mutat. Mindehhez Goldmark sajátos dallamformáló készsége szolgáltatja az egyéni ízt: Asszád „Magische Töne” („Csábító hangok”) kezdetű áriája hajdan a legnépszerűbb tenoráriák közé tartozott; a mágikus hang-élményt Asszád maga is mágikus hangokká változtatja ebben a másfél perces gyöngyszemben.
Ritkábban esik szó arról, hogy a Sába királynője számos ponton mutat érintkezést Mozart Varázsfuvolájával. Nem csak a keleti helyszín miatt; elsősorban jó és rossz, sötétség és világosság szembenállásának párhuzama ragadhatja meg a képzeletünket, ahol is a sötétség az ellenőrizhetetlen, kusza, ártó szenvedélyek világa, míg a napfény a világ rendezettségét szimbolizálja. Az előbbi világ képviselője Sába királynője, az utóbbié a főpap és Salamon király; a főszereplő, Asszád – a magyar opera történetének egyik legizgalmasabban, legsokrétűbben megírt karaktere – e két világ között vergődik; ellenállhatatlanul vonzza a királynő által képviselt érzékiség, ugyanakkor nem tud mit kezdeni a sötétség, az éjszaka által felkorbácsolt irányíthatatlan szenvedélyekkel. Visszavágyik a rendezett nappali világba, ám gyenge ahhoz, hogy megtegye az elhatározó lépést; csak az utolsó pillanatban, halála előtt válik elég erőssé ahhoz, hogy nemet mondjon a királynőnek, és végleg Szulamit felé forduljon.
Ez a szembeállítás azért tűnhet különösnek, mert az opera keletkezésekor – a zenetörténeti romantika korában – éppen az éjszaka, a sötétség számított pozitív értéknek: Wagner Trisztán és Izoldájában az éjszaka az a napszak, amikor az egymásnak rendelt, boldogtalan szerelmesek egymáséi lehetnek, s megélhetik véges, ám annál intenzívebb boldogságukat – a napfény a szerelmi álmok végét is jelenti. Az éjszaka pedig ebben az összefüggésben a halál előhírnöke is: azé a halálé, mely az egyetlen lehetséges út, hogy az egymástól elválasztott szerelmesek végleg egyesülhessenek. Goldmark ezzel szemben nem az általa annyira csodált Wagner, hanem Mozart útját követi az értékválasztásban – és mindezt egészen előremutatóan egészíti ki a döntésre képtelen, meghasonlott ember lélekrajzával.
Éppen ebben rejlik a Sába királynője valóban előremutató, modern volta: Asszád meghasonlottsága folytán kitaszítottá, kirekesztetté is válik – egyszerre fordul el tőle a társadalom és az őt folyamatosan csábító királynő, aki az emberek előtt nem meri vállalni szerelmét. Pedig Asszád bűne voltaképpen nem több annál, hogy szembenéz az őt szétszaggató érzésekkel és ki is meri mondani azokat – mindössze ettől válik mássá, nemkívánatos személlyé. Aligha kell bizonygatnunk, hogy Goldmark számára – aki a magyaroknak német, a németeknek magyar volt, zsidósága miatt pedig mindkét hazájában távolságtartással viseltettek iránta bizonyos zenei körök (mint az önéletírás tanúsítja, még az őt leginkább elismerő Johannes Brahms is) – milyen mélyen személyes probléma lehetett a kitaszítottság kérdésköre – olyannyira, hogy első és legfontosabb operájának központi motívumává tette.
A Sába királynője bemutatásától a második világháború előestéjéig folyamatosan szerepelt Bécs és Budapest operaházainak műsorán, de minden jelentős operaszínpadra eljutott – a New York-i Metropolitanben például egyike volt a legnépszerűbb műveknek a 19. század végén. A nácizmus és az antiszemita műsorpolitika 1938-ban aztán mind Ausztria, mind Magyarország színpadairól leparancsolta a Sábát; a háborút követően Budapesten még visszatérhetett ugyan a repertoárra, de a hatvanas évek vége óta itt is hiányzik a műsorról. Szórványos előadások és az 1981-ben rögzített lemezfelvétel ellenére is azt mondhatjuk, hogy a Sába királynője nem csak jelentőségéhez mérten, de abszolút értelemben is a repertoár leginkább méltatlanul elfelejtett művei közé tartozik.