Giuseppe Verdi: A kalóz – magyarországi bemutató a Művészetek Palotájában, 2013. április 25. BÓKA GÁBOR kritikája
A Stiffelio operaházi előadása után rövid idővel újabb fontos pillanathoz érkezett a hazai Verdi-év: ezúttal valódi magyarországi bemutatóra, A kalóz koncertszerű megszólaltatására került sor a Művészetek Palotájában. Noha tálcán kínálná magát a két korai Verdi-mű előadásának összehasonlítása, a két produkció értékelése mégsem lehetséges ugyanazon koordinátarendszerben: míg a Stiffelio esetében elsősorban annak örülhettünk, hogy végre hallhattuk a művet Budapesten is, addig A kalóz kapcsán nem csak külsődleges, de az interpretáció lényegét érintően is fontos eseményről kell beszélnünk. Verdi e talán legismeretlenebb operája nem csupán elhangzott, de meg is szólalt – olyan tekintélyt parancsoló módon, mely egy csapásra zárójelbe tette az elmúlt bő másfél évszázad vitáit a darab értékével kapcsolatban.
Ám ha zárójelbe is tette, néhány pillanatra érdemes felnyitnunk e zárójelet, hiszen a Nemzeti Filharmonikusok nevével fémjelzett koncertszerű bemutató, mint minden érdemleges interpretáció, nem csupán érzéki élménnyel szolgált, de egyben gondolatébresztőnek is bizonyult – s mi más körül is foroghattak volna e gondolatok, mint a mellőzöttség okán? Ha fellapozzuk azt a keveset, amit magyar nyelven írtak e darabról, azt tapasztaljuk, hogy szinte minden értékelés ezt a kérdést tárgyalja – igaz, a válaszok meglehetősen eltérőek. A közelmúltban megjelent előzetes ismertetők, majd a már napvilágot látott kritikák egyértelműen a darab zenéjének előremutató jellegét hangsúlyozzák: azt, hogy mily sok vonásában előlegezi meg Verdi későbbi kompozícióit – miközben cselekménye (Byron költeménye ide vagy oda) meglehetősen bugyuta. Julian Budden magyar nyelven is elérhető Verdi-monográfiája viszont nem annyira a későbbi művekkel való hasonlóságokat, mintsem A kalóz önmagában való érdekességét emeli ki, mikor az opera egyedi jellegzetességeit veszi számba. Jelen sorok írója számára inkább az volt feltűnő a koncert során, hogy Verdi e műve nem csupán formailag konvencionálisabb néhány korábbi operájánál (főképp a Macbethet kell itt megemlítenünk, még 1847-es eredeti változatában is), de a zenei anyag: a dallamok, a hangszerelés is sokkal szorosabban kötődik a belcanto-iskola Bellini és Donizetti nevével fémjelzett hagyományaihoz, mint az életmű bármely korábbi darabja akár már a Nabuccótól kezdődően. Mindez kétségkívül A kalóz eredetisége ellenében ható vonás; ugyanakkor egyet kell értenünk Fodor Gézával, aki egy DVD-recenziójában a darab koncentráltságának, intenzitásának fokozatos felívelésére hívja fel a figyelmet – a III. felvonás más minőségi szinten kezdődik, mint a megelőző kettő, s ezt lényegében mindvégig tartani tudja. És hát a részletek kidolgozása! Belcanto-vonások ide vagy oda, Verdi akkor sem válik kisebb mesterévé szakmájának, ha éppen kevesebb egyéni invenciót visz egy darabjába: a „gályarabság éveinek” e talán halványabb termése is olyan végtelenül profin megírt munka, mely kellő involváltsággal előadva képes fellelkesíteni a közönséget.
Akik jelen voltak a szóban forgó előadáson, tanúsíthatják, hogy a lelkesítés sikerült: A kalóz tomboló sikert aratott, s ez valóban jó siker volt, nem a minden előadás végén megszokott lagymatag vastaps. A műre való rácsodálkozás mellett kézenfekvő lenne ezt a kiváló énekesgárdára fogni, s kétségtelen, hogy a közönség jelentős része valószínűleg a négy szólista miatt fog szép emlékeket őrizni a koncertről. Nincs miért vitatkozni a tényekkel, hogy közülük kettő kiváló, egy jó, egy pedig elfogadható teljesítményt nyújtott, ami, ismerve a mai hazai viszonyokat, kifejezetten jó átlagnak mondható. Még ennél is fontosabbnak érzem azonban a produkció sikere szempontjából a betanulás megalapozottságát, mely kétségkívül a karmester, Carlo Montanaro érdeme. Nem először halljuk őt a Nemzeti Filharmonikusok élén: korábban A Nyugat lányát, illetve Verdi Requiemjét is vezényelte az együttessel – míg az előbbit minden szempontból autentikusan és magával ragadóan, addig az utóbbi esetében az autentikusság mellett hiányolnunk kellett a transzcendencia iránti fogékonyságot. A kalóz tematikájánál és zenei anyagánál fogva olyan darab, melyben újfent kibontakozhattak Montanaro erényei: az olasz operazene anyanyelvi szintű ismerete, a zenekari színek pontos kikeverése, a hangerőviszonyok alapos kidolgozása – és rejtve maradtak művészetének már említett határai, mivel e dimenziók magában az operában sincsenek jelen. A Nemzeti Filharmonikusok játéka nem csupán a rájuk szabott feladat világszínvonalú teljesítése okán volt élményszerű, de azért is, mert minden megszólalásukból sugárzott a lelkesedés. Hasonlóan jókat mondhatunk a Nemzeti Énekkar közreműködéséről is (karigazgató: Antal Mátyás), akik mind a vegyes kari, mind a külön-külön férfi- és női kari részletekben kiemelkedőt nyújtottak.
A szólisták értékelésekor a címszerepet, Corradót megformáló Luciano Ganci nevét kell elsőként említenünk: olyan minőségű spinto tenorhang az övé, melynek párját ma mindhiába keresnénk itthon – hallgatása önmagában is élmény a fülnek. Persze mindez kevés volna, ha nem társulna hozzá megfelelő kultúra, ám Ganciban ez is megvan: tanítani való, ahogy a dallamokat formálja, ahogy a csúcshangokat nem megfújja, hanem a dallamvezetés, a zenei építkezés szükségszerűségeként elhelyezi egy-egy szakasz végén. A kiemelkedő teljesítményt méltán fogadta hatalmas ováció. Fodor Beatrix alakította Medorát, a kalóz szerencsétlen sorsú szerelmesét. Az énekesnő az utóbbi időben egymástól nagyon különböző karakterű szerepeket vállal, melyeknek sajnos nem mindig tud kellő színvonalon megfelelni (ennek Szilágyi Erzsébetje kapcsán korábban is hangot adtam). Nagy kár, mert mostani fellépése is azt bizonyította: Fodor Beatrix kiemelkedően értékes művész, akire fokozottan kellene vigyázni, s a mostanihoz hasonlóan neki való szerepekre felkérni. Medoraként nem csupán hangbéli képességeit csillogtatta meg (néhány magas hangjának lebegése, reméljük, nem a túlerőltetés okozta sérülés, hanem pillanatnyi, alig észlelhető indiszpozíció), de arra is példát mutatott, hogyan lehet, sőt kell pusztán vokális eszközökkel is teljes értékű szerepformálást nyújtani: a darab fináléjában szinte minden hangjából sugárzott a mélyen átélt fájdalom.
Éppen ezt, a szereppel való azonosulást hiányoltam Borsos Edith vokális szempontból amúgy jó színvonalú Gulnarájából. A darab talán legsokrétűbb figurája, akit a viszonzatlan szerelem és a szabadságvágy egyszerre tesz gyilkossá, biztos, hogy elmélyültebb megformálást kíván annál a majdnem mindvégig mosolygós, néha kicsit operettes ízű leányka-alaknál, akit Borsos Edith a Müpa pódiumára varázsolt; még akkor sem tudtuk kellően hitelesnek érezni, amikor valóban komoly szeretett volna lenni. Éneklésére azonban néhány problémásabb koloratúrafutamot leszámítva nem lehetett panasz: szép hang, biztos magasságok, megbízható stílusismeret jellemezte e más szempontból sajnos tévútra siklott produkciót. Éppen fordított volt a helyzet a Szeidet éneklő Marzio Giossival: az ő esetében a karakter nagyon is pontos volt, a meglehetősen szürke, fókuszálatlan, lebegő bariton azonban nem volt adekvát eszköz arra, hogy az énekes mindazt hitelesen megjelenítse, ami feltételezhetően szándékában állt. Mindez azonban csak apró szépségpötty az alapvetően sikeres magyarországi bemutató arculatán, mely remélhetőleg hosszú időre a magyar közönség emlékezetébe véste Verdi e korai művét is – alighanem akadunk páran, akik A Karib-tenger kalózai helyett inkább a Verdi kalózaival történő újabb találkozás lehetőségét várjuk izgatottan.