Avantgárd köszöntő

2016. február 15.

„Na, persze ki az utolsó, akinek befut a születésnapi cikke? Én. Ezzel tulajdonképpen le is képeztem azt a néhány évet, amelyet az Opera-Világnál töltöttem: folyamatos versenyfutás az idővel.” – CSEPELYI ADRIENN születésnapi írása

Senkinek nem kívánom a pályakezdő újságíró nyomasztó első éveit, amikor ezer önéletrajzot küldözget az űrhajós szaklaptól a Kutyák és Lovak magazinig, de sehonnan se kap választ. Épp ezért döbbentem meg, amikor az Opera-Világ szerkesztői szinte azonnal visszaírtak jelentkezésem után, és napokon belül feladatokkal láttak el. Kerestem, hol a hiba, de később sem sikerült rájönnöm: vélhetően „csupán” annyi, hogy oly sokakkal ellentétben emberszámba veszik azokat, akiknek azelőtt nem volt lehetőségük bizonyítani.

Az Opera-Világnak köszönhetem, hogy nem adtam fel.

Az Oslói Opera előtt

Az Oslói Opera előtt

Pedig türelem, az kellett hozzám: mivel az újságírás mellett volt „rendes” munkám is, éjjel gyártottam a kritikákat, és persze folyamatos csúszásban voltam. Meglehet, a nyelvezetem jóval profánabb volt az addig megszokottnál – mégsem akartak betörni. Sőt, egy idő után átmentünk avantgárdba: írtunk naplót, fiktív leveleket zeneszerzőknek, meg négykezes kritikát is. (Örkény és Déry büszke lenne ránk!)

És persze az élmények – színpadiak és azon kívüliek. A borzalmas Anyegin, ahol úgy vártuk Bretz Gábort a végén, mint a megváltót. A Robert Wilson-féle Kátya Kabanova, amit tátott szájjal néztem végig. A bécsi Staatsoper előtt töltött délutánok az állójegyekért – komolyan, hány olyan megszállott van rajtunk kívül, aki déltől ötig álldogál, hogy aztán végigállhassa a Tannhäusert? Mi mentünk, ha tudtunk, mert kemények voltunk. (Vagyunk.) A külföldi fesztiválok a csehül meg lengyelül feliratozott kortárs darabokkal, a sok-sok átautózott óra (amelyek során kiderült, hogy beszélek álmomban, pontosabban káromkodom, mint egy kocsis), csodálatos és borzalmas operalemezek és előadások sokasága. Áztunk, fáztunk, gyűjtöttük az autogramokat és az élményeket.

Patricia Petibonnal

Patricia Petibonnal

Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy Renée Fleminggel koccintok, a Luzerni Fesztiválon látnak vendégül, és nem győzöm a rangos újságok cikkfelkéréseit teljesíteni: hol Patricia Petibonnal cseréltünk eszmét kedvenc illatainkról, hol Juan Diego Flórez vezényelte nekem laptopról legújabb szerzeményét.

Az Opera-Világ nélkül talán még ma is egy holdkórosnak tartanának, aki váltig állítja, hogy lehet úgy írni erről a sokat próbált műfajról, hogy az a fiatalabb generációk számára is érdekes legyen. Egész életemben hálás leszek ennek a szerkesztőségnek azért, mert ha holdkórosnak is hittek az elején, vállalták, hogy fogják a kezem, amíg nincs biztos talaj a lábam alatt.

Hasonló bejegyzések