Asszimiláció

2014. szeptember 23.

Verdi Otellója az Angol Nemzeti Operában, 2014. szeptember 13. KŐRY ÁGNES londoni beszámolója

Otello és Jago: Stuart Skelton és Jonathan Summers (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Otello és Jago: Stuart Skelton és Jonathan Summers (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Az Angol Nemzeti Opera (ENO) Verdi Otellójával nyitotta 2014-15-ös szezonját. Kiváló énekesek léptek fel a három főszerepben, de ugyanakkor a kisebb szerepekben is. A zenekar és kórus szintén jó formában volt; a trombitásokat külön dicséret érdemli (a harmadik felvonás ötödik jelenetében).

A premier után néhány nappal a zenei élmény bizonyul maradandóbbnak. A nagyszerű ausztrál tenor, Stuart Skelton most énekelte először Otello szerepét, de uralta a vokális nehézségeket, mint ahogy a Parsifal és a Peter Grimes címszerepeit is elsajátította két korábbi ENO-produkcióban. Skelton hangja erős, biztonságos, átható és legfőképpen természetes; úgy énekel, mintha az ehhez hasonló tenorszerepek megszólaltatása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szinészi képességeit viszont valószínűleg korlátozta az Otello jelenlegi színrevitele. A rendező, David Alden, aki először harminc évvel ezelött dolgozott az Angol Nemzeti Operában, Otellót főként Verdi szenvedélyes olasz tenoristájának tekinti, de olyan embernek is, aki belső életében pszichológiai problémákkal küzd. Otello ebben a rendezésben nem fekete – Alden szerint egy asszimilált muzulmán, aki áttért a keresztény hitre –, és az opera kezdetén még csak nem is hős. Otello az aldeni koncepció szerint nem kívülálló egyén; beleolvad a tömegbe (amíg meg nem szólal Skelton lenyügőző hangja).

Az amerikai szoprán, Leah Crocetto már többször fellépett Desdemonaként különböző produkciókban, de meglepő módon inkább egy kiváló szopránra, mint Desdemonára emlékeztetett. Az egész előadás alatt még véletlenül sem azonosult szerepével. Igaz, nem lehet könnyű hálószobáról, ágybamenetelről és a legszebb ágyneműről énekelni, mialatt az énekes (vagyis Desdemona) egy nagyméretű, nyilvános és üres területen a csupasz földön ül. Ennek ellenére Crocetto megrendítően szépen énekelte Desdemona Ave Mariáját.

Desdemona és Otello: Leah Crocetto és Stuart Skelton (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Desdemona és Otello: Leah Crocetto és Stuart Skelton (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Az ausztrál bariton, Jonathan Summers, a világ számos operaszínpadának veteránja, Jago szerepét olyan keserűséggel, félelmetesen és fenyegetően alakította, ahogy azt Shakespeare és Boito (Verdi operájának szövegkönyvírója) megálmodhatta. Ez a karakter volt a legsikeresebb Alden produkciójában, tehát Jago nyilvánvalóan mindenkit manipulált környezetében, továbbá a dráma végén a színpad oldaláról nézte Desdemona meggyilkolását és Otello halálát. Summers vokális képességei kiválóak, de ezt mindvégig a dráma szolgálatába állítja; ugyanakkor Verdi frázisait sokszínűen árnyalva tolmácsolja.

A kisebb szerepekben fellépő angol szólisták, például Allan Clayton Cassióként, magas színvonalon énekeltek. Időnként hiányoltam az árnyaltabb, pontosabban körülhatárolt zenei előadásmódot (mint például a nyitó viharjelenetben), de a zenei anyag általában precízen és lendülettel szólt. A karmester, Edward Gardner, az ENO főzeneigazgatójaként nyolcadik és egyben utolsó évében, biztos kézzel irányított; tolmácsolása inkább a nagy formákra, mint a lírai árnyalatokra koncentrált.

Otello: Stuart Skelton (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Otello: Stuart Skelton (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

A díszletek, jelmezek és a világítás ízlésesek voltak, de többnyire a szürke árnyalataiban pompáztak. Egy keresztény közösség kolostori környezetét láthattuk, habár időnként Jago szabadtéri tüzet varázsolt (talán a pokolból?)

Konklúzió a premierelőadás alapján? A rendezés csalódást okozhat, de az énekeseket – elsősorban Skeltont és Summerst – muszáj meghallgatni.

Fotók: Alastair Muir / English National Opera


Otello, English National Opera, 13th April 2014

by Agnes Kory

At the opening night of its 2014-15 season, English National Opera presented Verdi’s Otello with fine singers in the three main parts but also in the lesser roles. The orchestra and chorus were also on fine form; the trumpets particularly distinguished themselves (in Scene 5, Act III).

It is the musical excellence, which – one week later – lingers on in the memory. Making his role-debut as Otello, the fine Australian tenor Stuart Skelton nailed this difficult role, as he also mastered Parsifal and Peter Grimes for previous ENO productions. Skelton’s voice is as assured, penetrating and bright as it is natural. One does not remember that this is a difficult tenor part; it sounds just easy as if singing tenor parts were part of every-day life. However, Skelton’s dramatic abilities may have been hindered by the production. Stage director David Alden, marking his 30th year working with the English National Opera, sees Otello primarily as Verdi’s passionate Italian tenor but also as a man struggling with psychological problems in his inner life. Otello in this production is not black – according to Alden’s explanation in the programme notes, here he is an assimilated Muslim who converted to Christianity – and not particularly heroic at the beginning of the opera. Indeed, the Otello of this concept is not an outsider; he blends in with the crowd (until we hear Skelton’s superb voice).

Cassio: Allan Clayton (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

Cassio: Allan Clayton (fotó: Alastair Muir / English National Opera)

American soprano Leah Crocetto has already performed the role of Desdemona in other productions, so it is surprising that she reminded one of an excellent soprano (which she is!) rather than of Desdemona. At no point did she seem to identify with the character. On the other hand, it is hard to sing about going to bed in one’s best bed linen in the bed chamber when the room is actually a huge, empty public space where Desdemona sits on the bare floor. In spite of this surrounding, Crocetto gave a sublime rendering of Desdemona’s Ave Maria. The Australian baritone Jonathan Summers, a veteran of the operatic stage, furnished the role of Iago with all the warped bitterness and menace which Shakespeare and Verdi’s librettist Boito indicated. His character fared best in Alden’s production, clearly manipulating all around him and ultimately watching from the side of the stage Desdemona’s murder and Otello’s demise. Summers’s vocal abilities are exemplary, always in the service of the drama but also interpreting Verdi’s phrases with great variety of nuances.

The British soloists in the smaller parts, such as Allan Clayton as Cassio, also produced fine singing. Occasionally I missed musical diction both in the chorus and orchestra, for instance in the opening storm scene, but on the whole the music was delivered with precision and élan. Conductor Edward Gardner, in his eighth and last year as ENO’s music director, kept the momentum with secure hands all way through; his interpretation favoured large shapes rather than lyrical nuances.

Costumes, scenery and lighting were tasteful but – by and large – on the grey side. We watched a Christian community in cloister-like surrounding, with an open fire lit by Iago (as if from Hell?) from time to time.

Final verdict (based on the opening night’s performance)? The production may slightly disappoint but will not offend. The singing, especially by Skelton and Summers, is a must to hear. Don’t miss it!

Photos by (c) ENO / Alastair Muir

Hasonló bejegyzések