Ariadné Szexusban, avagy Naxosznál még megvolt

2013. május 20.

Gyorsjelentés az Operaház Ariadné-premierjéről, 2013. május 17. FÜLÖP KÁROLY írása

Ariadné: Szabóki Tünde

Ariadné: Szabóki Tünde (fotó: Vermes Tibor)

Richard Strauss Ariadné Naxoszban című operájáról Anger Ferenc rendezőnek leginkább a szex jutott eszébe. Illetve szex és halál, mivel az előjáték (!) összes, a továbbiakban már nem játszó szereplőjét kiirtja így vagy úgy. A parókakészítő bárddal a hátában végzi, a tánctanárt a zenemester fojtja meg, de már neki sincs sok hátra… Az előadás végén még az udvarmester is végez magával. A komponista keresztre feszíttetik, az ő halála azonban adekvát, a mondandót valóban erősítő momentuma az előadásnak. Nem mondom, hogy a többi teljesen öncélú, hiszen – mint a klasszikus krimikben – mindenkinek volt rá oka, de talán már túl sok. Mint ahogy sok a szex is, ami kissé a várakozás-vágyakozás zenében és librettóban megfogalmazott poétikus szépségét meglehetősen egy irányba tereli, pusztán a testiségre szűkíti. Bár szó esik az előjátékban arról, hogy a kopár sziget díszletét fel kell kicsit dobni a komédia kellékeivel, de a napozókat imitáló bábukat már a darabok összevonása előtt hosszasan pakolgatják a háttérmunkások „Naxosz szigetére”, hogy aztán Ariadné mást se lásson, mint a napfényben fürdőző férfiak pucér fenekét. Aztán látunk szexet polipkarokkal: három kalauznő is hosszasan eljátszadozik a simogató csápokkal, majd Harlekin is, csak ő kicsit másképp.

Zerbinetta: Rácz Rita

Zerbinetta: Barabás Annamária (fotó: Vermes Tibor)

Kérdezném: minek ide kalauznő, de a darab végén ez is kiderül (sőt, aki minden színpadi akcióra figyel, annak korábban is): az opera csúcspontján Bacchus egy óriási fallikus vonattal érkezik Ariadné lábai – mondjuk így – elé. Ez meglehetősen öncélú újítás a rendezőtől, a szexuális utalást az eredeti, a szövegkönyvben megnevezett járművel is megvalósíthatta volna. Mindegy, végül csak befut a Bacchus-expressz, bájos jegykezelőink is megszabadulnak a merev uniformistól, görög tunikát idéző kis ruhácskára vetkőznek. De hogy a férfiak ruhájáról is essék szó: az ún. mozgásművészeket a rendező természetesen levetkőzteti, meztelenséget imitáló testszínű ruhákba. Hisz ők is ott napoztak a parti fövenyen, a bábuk közül keltek életre, hogy a dominaként rajtuk és körülöttük lépkedő Zerbinetta erotikus játékszerévé váljanak. S ha a férfitestek szépségének izgalma még nem elegendő Zerbinettának – és a nézőnek –, akkor még ott van négy hódolója is a komédia szereplői közül: őket – nagyon helyesen – nem vetkőzteti a rendező, de azért jelmezük belesimul az erotikus vonalba; mindegyikük nadrágján egy-egy feltűnően hangsúlyos slicc-szerkezet hívja fel magára vagy a mögötte rejlőre a figyelmet. Fel is figyelnek a készséges kalauznők. Mindez persze nem előzmény nélküli: az előjátékban Zerbinetta a komponista nadrágjába gyömöszöli komédia és a tragédia álarcos szimbólumait ábrázoló lapokat, hogy meggyőzze a tiltakozó szerzőt a darabok összefésülhetőségéről.

Nos, ebben a nexusban jelenik meg az elhagyott Ariadné – pontosabban az őt megformáló primadonna – a darabbéli szigeten. Elhagyatva, megtörve, megőszülve – szépsége, hamvassága a múlté. Koszos ruhájának csillogása a hajdani fényűző pompa elvesztésének mementója. Királyi nő a porban, vágyak a kényszerű elfojtottságban.

Gurbán János (zenetanár), Megyesi Zoltán (táncmester) és Vizin Viktória (komponista) (fotó: Vermes Tibor)

Gurbán János (zenetanár), Megyesi Zoltán (táncmester) és Vizin Viktória (komponista) (fotó: Vermes Tibor)

Ha már a mű a „várakozás operája” (ahogy a rendező említi), az előadás promóciója ügyes volt, valóban várakozást keltett. Tetszett a produkció plakátja, a honlapon többször megnéztem a humoros némafilm-klipet, ami az odahagyott oldalkocsi jelenetével óhatatlanul is felidézte a klasszikus kabarétréfát: Lepsénynél még megvolt. Miután a kisfilm csak vágott változata annak, ami az Operában is látható, előzetesen sikerült is alaposan összekuszálnom a mitológiai szálakat: megkreáltam belőle Ariadné és Bacchus gyümölcsöző szerelmi történetét (egyébként több mondaváltozat szerint volt is közös gyermeke Dionüszosz-Bacchusszal), míg végül az előadás helyszínén vetített kópia már tartalmazta a pontosító momentumokat is. Nevesint abban már megjelenik a „kis Ariadné” nevű szereplő, aki egy elcsattanó atyai pofon után beindítja a szülést; s így egyértelművé válik, hogy a szarvacska a kis Minotaurosz s persze Vater Minósz fejére kerül.

Zerbinetta, Ariadné és Harlekin: Rácz Rita, Szabóki Tünde és Szegedi Csaba

Zerbinetta, Ariadné és Harlekin: Barabás Annamária, Szabóki Tünde és Szegedi Csaba (fotó: Vermes Tibor)

Minden bizonnyal megosztó produkció lesz az Operaház Ariadné-előadása. Halljuk majd, hogy förtelmes, borzasztó meg elmebeteg. És lesznek, akik zseniálisnak tartják majd. „Őrült beszéd, de van benne rendszer” – összegezném tapasztalataimat. Nem árt felfrissíteni ismereteinket a görög mondavilágból, Ariadné és Thészeusz édesbús történetéről. A tudás birtokában minden bizonnyal sikerül a színpadi kavalkádból az utalások rendszerét feltérképezni. És ekkor kiszűrhető már az is, mik a pusztán csak humoros, de nem zavaró akciók, és mik az öncélúnak látszó rendezői törekvések. Magam mindhárom típusból véltem fölfedezni jó párat.

Nimfák és komédiások

Nimfák és komédiások (fotó: Vermes Tibor)

Az előadás kulcsa a némafilm, segít rendet tenni abban a káoszban, a csiricsáré ötletparádéban, ami a színpadra került. A zsúfoltság rátelepedik az egész darabra, a figyelmet eltereli magáról a zenéről, miközben a cselekményt nagyon ügyesen kiemeli. Az ember óhatatlanul is a miérteket kérdezi, próbálja összerakni a képzettársításokat, következtetésekre jut, agyal, miközben lemegy a mű a színpadon és a zenekari árokban. A „mit láttál az Operában?” kérdésre válaszul a baltával a hátában közlekedő hentestől (valójában parókakészítő), a kerekesszékes tánctanáron, a függöny által kettétépett komponistán, a kéttucatnyi, pucér fenékkel és feltartott vörös zoknis lábbal napozó bábun, a már említett, polipkarokkal erotizáló kalauznőkön át az Ariadné testébe hatoló Bacchus-vonatig sok mindent fel tudunk sorolni. Persze biztosan meg lehet találni mindenben a történethez – mind a mítoszhoz, mind a komédiához – kapcsolódó logikát, de kérdés, hogy ekkora mértékű tobzódásban segítik-e ezek az opera megértését, szolgálják-e az opera vs. rendezés vitakörben oly sokszor hangsúlyozott zeneiség érvényre jutását, prioritását.

Ariadné és Bacchus: Szabóki Tünde és Thomas Piffka

Ariadné és Bacchus: Szabóki Tünde és Thomas Piffka (fotó: Vermes Tibor)

A némafilm-mozi után egy bécsi otthon mértéktartó, végletekig leegyszerűsített díszletfalai között kezdődik meg a keretjáték, érthetően, de az események előrehaladtával egyre több kérdést felvetve. Van min törni a fejet, az Ariadné-miliőből például vajmi kevés jelenik meg látványban – na jó, nem is az eredeti mítoszt várjuk, hanem annak az operában fiktív műként megírt interpretációját. Ennek előkészületeit egyébként az előjátékban jól exponáltan láthatjuk: a napozó bábuk színpadra hordását, a Bacchus-maszk körüli incidenst, végül a deus ex machina módjára született döntéstől megzavarodó művészeket. De miért lakik például a darabbéli darab hősnője polipban? Miért magányos, ha a Naxosz-beach hemzseg a fenekét süttető (mind férfi!) napozóktól. Hát persze, az arctalan tömeg, a testi érintés hiányát pótló puha polipkarok, értem én… Vagy érteni vélem. Közben ott tologatja szegény királylány a Thészeusztól reá hagyományozott rozsdás oldalkocsit, s várja a tűzpiros Bacchus-expresszt. Közben, amerre néz, mindenütt meztelen férfitestek, a vágy – olykor – megelevenedő tárgyai. Ariadnét önemésztő sóvárgásából a másik darab, a komédia betoppanó, bővérű Zerbinettája rázza fel, de annyira, hogy a szerelemben egyesült pár körül szárba szökkent mezei pázsitot a hátulról fenyegető haláli lények csapata sem tudja lekaszálni. (látványtervező: Zöldy Z. Gergely)

A nimfák: Váradi Zita, Wierdl Eszter, Schöck Atala

A nimfák: Váradi Zita, Wierdl Eszter, Schöck Atala (fotó: Vermes Tibor)

Elgondolkodtató azonban – bármennyire is ülnek esetleg a színpadi eszközök, akciók –, miféle kellékellátóból spájzol az Operaház. Nézzünk néhány példát, s legyen mondjuk 50-50 százalék a kreatív koncepció és az egyéb motivációk aránya: napozó emberek, strandkellékek (bábu és élő, vesd össze: Puccini Edgarja), gumipolip (sellők, krokodilok és egyéb víziszörnyek – lásd még Boccanegra, Napfogyatkozás), aktatáskás-nyakkendős alakok (itt imitált pucérsággal, a Hunyadiban öltönyben), furcsa járművek, például a kisfilmben is vetített motor oldalkocsija vagy a vonat (láttunk hasonló járgányokat a Xerxészben is), indokoltan-indokolatlanul elcsattanó pisztolyok (előkerül még a Rigolettóban, az Élektrában) vagy félelmetesen világító lények (itt a kaszás halálok, a Fidelióban többek között Jézus vagy a Hollandiban a kísértetlegénység). Hollandi-kritikámban írtam olyasfélét, hogy minden rendezői ötlet partra vetődik hétévente. Most kiterjesztem ezt a MÁO-ban használt kellékekre is.

Zerbinetta (Rácz Rita) és a komédiások

Zerbinetta (Barabás Annamária) és a komédiások (fotó: Vermes Tibor)

A hatalmas színpadi nyüzsgésben elvész a személyiség, ha azt a zeneszerző vagy a szerep alakítója nem dolgozta ki kellőképpen. Sajnos többen áldozatul esnek ennek, köztük nem egy, az Operában gyakran fellépő, jeles művész is, nevüket most nem sorolom, a színlapon olvasható. Dicséret illeti az Operaházat a javarészt ütőképes szereplőgárda kiállításáért, a szereplőket a befektetett munka igényességéért. A már többször említett némafilm szereplői, Szabóki Tünde, Gurbán János és Rácz Rita remek stílusérzékkel komédiáznak a századforduló filmvilágának jellegzetes közegében. A kisfilm maga ötletes, ügyes interpretációja a Strauss-opera többrétegűségének; a mítoszok, a commedia dell’arte valamint a XX-XXI. század korának, világának és műfajainak összefüggéseit, áthallásait kiváló utalásokkal teremti meg.

Rácz Rita (Zerbinetta), Franz Tscherne (udvarmester), Vadász Dániel (Scaramuccio) és Cser Krisztián (Truffaldin)

Barabás Annamária (Zerbinetta), Franz Tscherne (udvarmester), Vadász Dániel (Scaramuccio) és Cser Krisztián (Truffaldin) (fotó: Vermes Tibor)

A három filmszereplő a színpadon is képes kimagaslót alkotni: Gurbán János remek formában alakítja a Zenetanár figuráját, vokálisan és színészileg is oda kell figyelni rá, jelen van. Kár, hogy utolsó jelenetében gyilkossá kell válnia, anélkül is pompás karakteralakítást nyújt. Rácz Rita az operairodalom legnehezebbjének mondott szerepét ügyesen hozza, koloratúrái néhol ugyan élesek, még csiszolhatók, de a technikai és művészi elkötelezettség megkérdőjelezhetetlen. Figuráját a rendező meglehetősen egysíkúra tervezte állandó magát illegetésével, de a komponistával való jelenetében bizonyítja, hogy drámai erőt is tud közvetíteni játékával. Vizin Viktória profi a Komponista szerepében, még a hatalmas színpadi forgatagban, a körülötte mókázók között is képes az ifjú művész vívódásait, megaláztatástól gyötört lelkének bánatát egyéni karakterként megrajzolni. Szép mezzo hangja nem kifejezetten mély, nem is annyira erőteljes – és most vibrátósnak is hallottam –, a technikai tudással viszont eléri, hogy amikor kell, a mélység is megszólaljon, s amikor át kell énekelni a zenekart, az sem okoz gondot. Az előadás központi szereplője a Primadonna, a darabbéli darabban Ariadné alakítója. A kettős (ha a némafilmet is hozzávesszük: hármas) szerepet Szabóki Tünde énekli-játssza; a primadonna vonásait elnagyolva, meglehetősen hétköznapira, sőt közönségesre véve jeleníti meg, de az elhagyott királylány megrendítő portréját sokszínűen árnyalja. A nagy terjedelmű, súlyos szólam kifejezetten jól áll az énekesnő erőteljes, kiegyenlítetten szóló hangjának, szerep és művész szerencsés csillagzat alatt született találkozása ez. Nem tagadható azonban, hogy a hang olykor kiélesedik a felső tartományban, ami most még hallgatható, de a későbbiek miatt célszerű lenne a művésznőnek odafigyelnie rá. A produkció két német ajkú vendégművésze teljesítette feladatát: Thomas Piffka vokális, Franz Tscherne pedig prózai szerepében meglehetősen egysíkú figuraként jelent meg. Nem kétlem persze, hogy prózai szerepre mindenképp érdemes az eredeti nyelvet anyanyelvi szinten bíró, kvalitásos művészre bízni. Mint hírlik, Franz Tscherne ilyen. Piffka szerepeltetése előtt értetlenül állok, noha elismerendő a teljesítménye, hallható, érthető, de nem átlagon felüli énekes. Német hangzású tenorja nem elegendő indok vendégszereplésére, különösen akkor, ha itthoni művésszel is megvalósítható a koncepció, s ráadásul négy-öt előadásra igazán felesleges a szerep lekettőzése.

Jelenet az előjátékból

Jelenet az előjátékból (fotó: Vermes Tibor)

Az Operaház Zenekara Héja Domonkos vezényletével megérdemelt, nagy tapsot kapott. A koreográfus, Venekei Marianna is kitett magáért – a szereplőgárda táncai, különösen az előjátékban, ötletesek, humorosak.

A várakozás operája – olvasom a szórólapon. A plakát (imázskampány), a kisfilm, a média (például Vizin Viktória és Franz Tscherne szereplése az éjszakai híradókban) keltette várakozás megvolt. Hogy ezek alapján ki mit várt és mit kapott, az már más kérdés. Az első néző a harmincötödik percben távozott a III. emeletről. További kisebb csoportok Zerbinetta áriája után adták fel. A várakozást. A tettek mezejére léptek.

Megosztó előadás született. Már születése előtt sokan megosztották. A piros nyakkendős szexi fiúkat legalábbis.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések