Ariadné Naxoszban – felújítás az Operaházban

Újabb Richard Strauss-operával bővül a dalszínház repertoárja

Ariadné Naxoszban
Ariadné Naxoszban

Richard Strauss Ariadné Naxoszban című operájának bemutatójára készül a Magyar Állami Operaház május 17-én. A produkció rendezője Anger Ferenc, látványtervezője Zöldy Z. Gergely, karmestere Héja Domonkos lesz. A főbb szerepekben Szabóki Tünde (Primadonna/Ariadné), Thomas Piffka és Kovácsházi István (Tenor/Bakkhosz), Rácz Rita (Zerbinetta), Vizin Viktória (Komponista) és Franz Tscherne (udvarmester) lépnek fel. A darab összesen négy alkalommal kerül színre az idei évadban, a premiert követően még 19-én, 21-én és 23-án lesz látható.

Az Ariadné Naxoszban utoljára a hatvanas évek végén került színre az Operaház színpadán; mint a sajtótájékoztatón elhangzott, a mostani előadás különlegességét ezért részben az is adja, hogy valamennyi közreműködő most találkozik először a darabbal (kivéve Héja Domonkost, aki már egyetlen alkalommal dirigálta).

A rendező, Anger Ferenc, az alábbi gondolatokat fogalmazta meg az előadásról: „Az Ariadné az operaírás sarokköve. Az egész korszak rendkívül izgalmas: a darab első változatának keletkezési ideje, 1911–12, azután 1916, az átdolgozás éve egyaránt. Ha Németország politikai helyzetét nézzük, komédia és tragédia keveredését a háború árnyékában – igazi csoda, hogy ebben a káoszban létrejöhetett ez a tökéletes művészi káosz, ez a megkomponált tanácstalanság. Valójában két opera van a darabban, két előadás, és mindkettő a várakozás jegyében zajlik. A két rész mesterien árnyalja egymást, ahogyan egymásra épülve világosan felteszik a kérdést: mi az érték, mi fontos egy társadalom és az egyén számára, miért különül el tragédia és komédia, lehet-e értéke a kettőből létrejött öszvérnek? Ráadásul az is zseniálisan megválaszolatlan marad, ki is teszi fel ezeket a kérdéseket: Strauss-e, vagy esetleg a darab szereplője, a Komponista? Ki hozza létre az egymásra vetített koncepciót, ki feszegeti ezt a nagyon lényeges esztétikai problémát? Strausst mindez nagyon érdekelte…

Az ambivalencia adja majd az alapot, a mindenben jelenlévő kettősség: a komédia és a tragédia egyidejűsége, szomorúság és vidámság egymásba játszása, az alá-fölérendeltségi viszonyok keveredése. Folyamatosan játszunk a szerepek kettősségével is, azzal, valódi-e vajon az Ariadné-történet, vagy játék a játékban, azonosak-e a szereplők az általuk megformált figurákkal, vagy éppen a különbség dinamikája teszi élővé az alakítást, a cselekményt. Persze ez minden színjátszás esztétikai megközelítésének alapkérdése, amit sokan boncolgattak már az elmúlt évszázadok során. Mi sem fogunk választ adni rá május 17-én.

Az ellenpontozás a legfontosabb, a két cselekménynek a szereplőkön kívül ugyanis csak akkor van találkozási pontja, ha belelátjuk. A várakozás lesz a kapocs, a két társulat nyüzsgő, izgatott várakozása az előadás előtt, az előjátékban, ami teljesen más időérzékkel működik, mint az Ariadné-történet reménytelen, végtelen várakozása. Strauss rá is játszott erre az eltérésre, az objektív hosszúság és a szubjektív végtelenség kétféle érzékelésére. Ez szolgál majd a színpadi létezés alapeszközéül, ez kontúrozza az eltérő szituációkban átlényegülő szereplőket is, amelynek kapcsán aztán óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon valóban mindent lehet-e, vajon az értékek összemosása valóban külső kényszer-e, a gazdag megbízó ostoba szeszélye, vagy mégis belülről fakad az engedély a kulturális normák figyelmen kívül hagyására, a szabályok megszegésére.”