Giacomo Puccini: Tosca – Magyar Állami Operaház, 2014. március 23. A Budapesti Tavaszi Fesztivál előadásáról MONA DÁNIEL írt kritikát
Századunk sztártenorja Cavaradossiként örvendeztette meg a Magyar Állami Operaház közönségét. José Cura neve teltházat vonzott, és ritkán látott sikert váltott ki. Kifejezetten érzékeny vagyok a hírességek bálványként való imádására, és szokatlan örömmel tölt el, ha hibát találok az említett énekesek teljesítményében. Jólesne leírni, hogy az ováció tényleg csak Cura nevének szólt, de el kell ismernem: a tenor hangját ünnepelte a nagyérdemű.
Az argentin énekes a legnemesebb értelemben egyszerű játékkal állt a színpadra. A szerepét túljátszó, erőltetetten lágy, bántóan kemény hangú hőstenor-figura helyett egy természetesen szerelmes és könnyedén fenséges énekművészt láttunk-hallottunk. Cura bízott Pucciniben és saját tehetségében, így nem próbálta álművészi manírokkal felturbózni a szerepet; csak elénekelte a zenét, és hagyta, hogy hasson… Hangja mentes volt minden felesleges vibratótól, vagy durva, éles magas hangtól. S bár természetellenesnek tartom a perchosszúságú vastapsot egy levélária után, mi tagadás, kivételes szépséggel és kifejezéssel mondott búcsút kedvesének. Nem állítom, hogy Boross Csillával (Tosca) teljesen sikerült természetessé varázsolniuk a néhány centiméterről egymás arcába üvöltő szerelmesek jelenetét, de aligha lehet ezt a célt náluk jobban megközelíteni. A szemtelenség az, hogy a vérző szájú mártírnak még a fortissimo Vittoria! gikszeresre sikerült hangja is majdhogynem jól állt.
Ami viszont még fontosabb: Cura jó hatással volt a darab többi szereplőjére. A megszokottól eltérő játékmód inspirálhatta a művésztársakat, akik mind hangban, mind színpadi jelenlétben átvettek valamennyit a tenor természetességéből. A díszletek közt elsőként felbukkanó Cser Krisztián (Angelotti) visszavett ismerten grandiózus hangjából, s ez igen kedvezőleg hatott karakterére. A szökött és bujdosó konzul lágy, de hatalmas (vagy egykor hatalmas?) erőt sejtető orgánumot kapott; együttérzést kiváltó szereplő lett. Az alkotók azonban nem találták ki ilyen pontosan Spoletta figuráját. Nem volt egyértelmű, hogy Haramza László komikus, szerencsétlen, vagy alázatos alak-e. Precíz színpadi instrukciók híján hangszíne sem sikerült meggyőzőre, maga sem tudta eldönteni, hogyan is énekeljen. Szerencsésebb Hábetler András esete, aki sekrestyésként kiválóan kidolgozott karaktert nyújtott.
Kálmándi Mihály Scarpiája a darab elején idegesítően kimért volt, később lenyűgözően kimért lett… Mintha ő is vett volna Cura varázserejéből, az egyre akciódúsabb jelenetekben egyre undorítóbbá, egyre hátborzongatóbbá vált. Megingathatatlanul biztos hangja pedig hitelesítette megkérdőjelezhetetlen hatalmát. Természetes, hogy az opera egyetlen női szereplője kitüntetett figyelmet kap, ezért Boross Csilla is kritikusi céltáblává vált… de remekül állta a sarat! Az egyszerre virtuóz és drámai Tosca szerelme jelenlétében füllel hallhatóan jobban teljesített, de többi jelenetében is meghatotta a nézőket.
A Kocsár Balázs vezette Magyar Állami Operaház Zenekara felemás teljesítményt nyújtott. A fafúvós szekció produkált néhány pontatlanságot, és kifejezésben sem aznap este voltak a legmeggyőzőbbek, de az együttes fortissimo hangzásai lenyűgözőre sikeredtek. Csak úgy szárnyalt a zene, s talán ezt a szárnyalást Curától „kapták el” a muzsikusok.
Hogy hoz-é Cura a jövőben is hasonlóan motiváló szerepet, csak remélni tudom. Jelenléte mindenképp jó hatással volt a Toscára.