Ápol és eltakar

2014. február 7.

Selmeczi György: Spiritiszták – ősbemutató a Magyar Állami Operaházban. A január 29-i előadásról BÓKA GÁBOR írt kritikát

A herceg: Cser Krisztián (fotó: Vermes Tibor)

A herceg: Cser Krisztián (fotó: Vermes Tibor)

Ha kortárs mű ősbemutatójára vállalkozik egy operaház társulata, a kritikák jelentős része érthető okokból elsősorban a mű, s kevésbé a megvalósítás értékelésére helyezi a hangsúlyt. E „munkamegosztás” egyszerre jár előnyökkel és hátrányokkal: az előbbiek között említhetjük, hogy legalább ideig-óráig megélénkül a kortárs zenéről folyó beszéd (egy színpadi mű mindig nagyobb közönségrétegeket szólít meg, mint más kortárs zenei műfajok), míg a hátrányok legsúlyosabbika, hogy az újdonság varázsa értékes művészi teljesítményekről vonhatja el a figyelmet az előadást illetően. A Magyar Állami Operaház legutóbbi premierjét, a Spiritisztákat látva-hallva azonban minduntalan arra kényszerültem, hogy átértékeljem magamban a fent vázolt, oly egyszerűnek tűnő gondolatmenetet, s újra és újra feltegyem a kérdést: mi fed el mit? A mű az előadást – vagy épp ellenkezőleg: az előadás a művet?

Elöljáróban le kell szögeznünk: az Operaház rég látott műgonddal és igényességgel tálalta újdonságát. A pozitívumok sorában elsőként Novák Eszter rendezését kell említenünk: idejét sem tudom, mikor láthattunk az Andrássy úton ilyen minden ízében átgondolt, a művel adekvát és megoldott produkciót. A hangsúly nem véletlenül esik ezúttal a harmadik jelzőre: átgondoltságot és a művel való adekvátságot az elmúlt, rendezői szempontból meglehetősen szűkös évadokban is felfedezhettünk olykor, ezek azonban legfeljebb a jó irányba tett tétova lépéseknek, vagy pedig bátor, de végül tévútra vezető kísérleteknek bizonyultak. Ismerve a körülményeket, amelyek megakadályozzák (-ták?) valóban jelentős rendezőegyéniségek tartós jelenlétét az Operaház művészeti munkájában, aligha lett volna igazságos a legcsekélyebb pozitívumot is felmutató színpadi megvalósításokat éles bírálattal illetni; most viszont, amikor hosszú idő után érezhetően más minőség jutott szóhoz a megszentelt falak között, szükséges, hogy a rámutatás gesztusával jelezzük: ez a kívánatos rendezői nívó.

Désiré: Sándor Árpád (fotó: Vermes Tibor)

Désiré: Sándor Árpád (fotó: Vermes Tibor)

Még mindig az általánosságok szintjén maradva: kiemelendő a színpadkép és a jelmezek szokatlan harmonikussága (melynek magyarázata lehet, hogy a tervező ezúttal egyazon személy, Zeke Edit), miként az is, hogy e keretek között Novák Eszter nem csupán a darab egészét érti és tolmácsolja pontosan, de különleges érzékkel bontja ki annak finomságait, végzi el a rendezői aprómunkát. Az előadás mindvégig jól kezeli a valóság és a képzeletvilág kettősségét, egymásba-mosását; megfelelő ritmusban adagolja a humort, ahol erre lehetősége adódik; és jól él a hangulatteremtés eszközeivel is, anélkül, hogy földhözragadt realizmusba süllyedne. A színpadi effektusok mellett jó a színészvezetés, a jellemek – ha egyáltalán vannak, ám ez már a darab értékeléséhez tartozik – világosan bontakoznak ki. Summa summarum: Novák Eszter szemmel láthatóan nem csak érti a művet, de hisz is benne – több mint tisztességes alkotói hozzáállás, ami minden tiszteletet megérdemel, még ha (minek is tagadnánk) jelen sorok írója nem tud osztozni ebben az odaadásban.

A folyamatos színpadi jelenlét már pusztán erőnléti szempontból is jelentős teljesítményt kíván meg az Énekkartól (karigazgató: Szabó Sipos Máté), aminek jól felelnek meg. Régen hallottunk premieren ennyire összefogott, minden megszólalásmódban kiegyensúlyozott kórusprodukciót: a tömbszerű részek, a népies betétek, a szólisztikus pillanatok nyomán egyaránt elmondható, hogy magasan a hétköznapi repertoár-színvonal fölött áll az összkép.

Commedia dell'arte-jelenet: Pasztircsák Polina, Kovács István és Pataki Adorján (fotó: Vermes Tibor)

Commedia dell’arte-jelenet: Pasztircsák Polina, Kovács István és Pataki Adorján (fotó: Vermes Tibor)

Felsőfokú a Magyar Állami Operaház Zenekarának játéka is: nem pusztán „összeszedettségről”, „korrektségről” beszélhetünk (hogy a legelkoptatottabb zsurnalisztafordulatokat idézzem), hanem arról a szintről, ahol a zenekari letét valóban élni kezd, a zenedráma szerves alkotóelemévé válik – ilyenkor érezzük, mitől és miben is több az igazán jó zenekari produkció, mint az egyszerű kíséret. Mindez részben a kiváló hangszeres teljesítményeken alapul, részben pedig a művet betanító és vezénylő Kovács Jánoson, akinek keze alatt minden arannyá válik. Méltatása nem lenne teljes, ha pusztán a zenekari játék magasrendűségét emelnénk ki: hangsúlyoznunk kell, hogy egy elejétől a végéig gondosan végigpróbált és betanított produkció esetében az irányító keze nyoma nem csak a zenekaron marad rajta. Ez most is így van: a produkció egésze mutatja különleges gondosság nyomát. Ilyen interpretációban ez a zene sokkal értékesebbnek hallatszik, mint amilyen valójában. S ebből következik egy szomorú tény: méltatlan, hogy az Operaház legnagyobb tudású és presztízsű karmestere a premiereket illetően nem első vonalbeli mű megnemesítésére kap esélyt ahelyett, hogy azokat az operákat taníthatná be, amelyek az ő évtizedes tapasztalatát igényelnék – jelesül, csak az idei évadnál maradva, a Falstaffot és/vagy Az árnyék nélküli asszonyt. Az Operaház karmesterpolitikája – a mostani premier is bizonyítja – alapvető átgondolásra szorul.

Orosz tánc (fotó: Vermes Tibor)

Orosz tánc (fotó: Vermes Tibor)

A szereposztás nem minden pontján telitalálat, de a főszerepeket illetően három igen értékes alakítást hozott. A produkció legjobbjának Pasztircsák Polinát éreztem Colombinaként: az elmúlt hetekben-hónapokban látott szerepléseihez (Desdemona, Micaela) hasonlóan ez is kiemelkedően színvonalas vokális és színészi produkció. A hangi megformálást az első felvonásban éreztem különösen erősnek, a második rész egy árnyalatnyival halványabbra sikerült, itt azonban új színként ismertük meg az énekesnő színészi palettáján a humor iránti fogékonyságot. Cser Krisztián hercegét nemes hanganyag, erőteljes, ugyanakkor a kellő pillanatokban ellágyulni képes hangadás és érzékeny színpadi jelenlét jellemezte. Az Arlecchinót éneklő Kovács Istvánban (nyilván nem függetlenül attól, hogy végre igazi rendezővel dolgozhatott!) végre megmozdult a színész: vonzó vokális adottságai, kiemelkedően nemes énekkultúrája mellett ezúttal anyegines megjelenését és viselkedését is nagyon tudtuk értékelni az orosz környezetben. Pataki Adorjánt (Pierrot) a kolozsváriak 2006-os vendégjátékán hallott Fentonja óta nem hallottam ilyen jó formában énekelni, mint most, ebben a kvázi tenor-paródiában. Gábor Géza (Alekszej) szereplését erőteljes hanganyag és színpadi személyiség, de darabos vokalitás jellemzi. Mivel szólamában kevés a kantábilis rész, ezúttal a pozitívumok kerülnek túlsúlyba benyomásainkban. Nem mondhatjuk el ezt sajnos Sándor Árpád Désiréjéről: színpadi karaktere, noha erőteljesnek nem mondható, de nagyjából korrekt, vokális produkciója azonban csak jóindulattal üti meg az elfogadható szintet. Hámori Szabolcs Dimitrije esetében a halvány éneklést sajnos színészileg is halvány teljesítmény egészíti ki.

Colombina és Arlecchino: Pasztircsák Polina és Kovács István (fotó: Vermes Tibor)

Colombina és Arlecchino: Pasztircsák Polina és Kovács István (fotó: Vermes Tibor)

Ez tehát az alapvetően pozitív összkép a Spiritiszták előadásáról. És a mű? A kritikusnak ezen a ponton be kell vallania inkompetenciáját: mint az pár korábbi megjegyzésemből sejthető, nem tudtam lelkesedni az operáért. Mindezt egy kritikában esztétikai érvekkel illene alátámasztani, ám éppen ezen a ponton csődöt mondok: azon túl, hogy máig sem igen értem, miről szól a darab (ami, tekintve, hogy épp az érthetetlenség/kétértelműség a cselekmény lényege, aligha róható fel hibaként), nem tudok kézzelfogható érveket felsorakoztatni ellenérzéseim mellett. Az biztos, hogy nem a Selmeczi-féle zeneszerzői stílus irányával van bajom: ezt a fajta dallamos-posztmodern közelítésmódot más komponisták nem egy operájában éreztem már termékenynek. Ezúttal azonban nem csupán a cselekményt érzem megközelíthetetlennek, de ezzel együtt a muzsika mögött sem hallom a lényeget, a szubsztanciát – bár meglehet, épp ez az adekvát kompozíciós módszer egy ilyesfajta szöveg megzenésítésére.

Colombina és a herceg: Pasztircsák Polina és Cser Krisztián (fotó: Vermes Tibor)

Colombina és a herceg: Pasztircsák Polina és Cser Krisztián (fotó: Vermes Tibor)

Személyes ellenérzéseim azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy fontos és örömteli, ha az Operaház új darabot mutat be, és az előadást, ha nem is átütő, de tisztességes siker (és telt ház!) fogadja. A produkció értékeléskor azonban nem árt tisztázni, hogy annak számos összetevője közül melyek milyen esztétikai nívón helyezkednek el, hogy közülük mi az, ami valóban értéket képvisel, és a siker tényleges biztosítéka.

Fotók: Vermes Tibor

Hasonló bejegyzések