Apai törődés

2012. május 8.

Giuseppe Verdi: Traviata – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Violetta: Natalie Dessay (fotó: Marty Sohl)

Úgy tűnik, bevált az a gyakorlat, hogy a New York-i Metropolitan másutt már sikeresen futó – modern – rendezéseket vesz át. Így egyrészt megspórolhatják azt a rizikót, hogy milyen lesz az produkció, hogyan fogadja majd a közönség, hiszen garantáltan sikeres, magas színvonalú előadások kerülhetnek színpadra (noha a kettő nem feltétlenül esik egybe). Másrészt, ezáltal az intézmény kezdi levetni magáról a „túl konzervatív” jelzőt, ellentmond annak a vélekedésnek, hogy belőle az operát összművészeti alkotásként szerető közönség gyakran távozik kissé csalódottan. Az évad korábbi részében Des McAnuff korántsem hibátlan, ám nagyon izgalmas és szuggesztív Faust-rendezése igazolta az átvétel indokoltságát, most pedig Willy Decker már-már legendásnak számító 2005-ös salzburgi Traviatája győz meg minket erről.

Persze a rendezés átvétele korántsem jelenti azt, hogy a két előadás – akárcsak színpadi értelemben is – ugyanolyan volna, hiszen az eltérő szereplők saját egyéniségükkel, szerepfelfogásukkal színezik a produkciót. Egyedül Luigi Roni, az előadás főszereplővé emelt Grenvil doktora került át a salzburgiból a Metropolitan-beli előadásba. A doktor a rendezés kulcsfigurája, a nyitánytól a zárójelenetig újra és újra felbukkan, kidolgozásánál Decker valószínűleg erősen támaszkodott az énekes karakterére. Mivel énekelt szerepe csak a harmadik felvonásban van, Roni remek színészi képességeivel és erőteljes színpadi jelenlétével is lenyűgöz minket. Nem megszokott dolog, hogy egy operaénekes két felvonáson keresztül néma szereplőként, profi színészeket megszégyenítő alakítást nyújt egy darabban. Szerepe túl is nő az orvosén – egy felsőbb hatalom képviselője, talán maga a Halál jelenik meg benne. Ott van Violetta történetének minden fontos pontján, döntéshelyzeteinél, és rosszulléteikor puszta jelenlétével, pillantásával figyelmezteti a közelgő végre. Jelenléte köti össze a szünet nélkül játszott utolsó két felvonást: Violetta összeomlása alatt ő tereli ki a jelmezbáli tömeget, hogy ne zavarják a nő haldoklását.


A halál közelségét még egy motívum, a színpadteret uraló hatalmas óra is érzékelteti. Ebből is látszik, hogy rendező a darabból nem elsősorban a szerelmi történetet emelte ki, sokkal többet foglalkozott a két főszereplő külön-külön zajló konfliktusaival: Violetta és a Halál, valamint Alfréd és az apja között.

Germont: Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó:Marty Sohl)

Öröm ilyen alaposan kidolgozott, összetett viszonyrendszert látni a színpadon, mint amilyen Alfréd és az idősebb Germont között ebben a rendezésben megjelenik. Sajnos számos olyan előadást ismerhetünk, amely az apa alakját csupán a felszínen ragadja meg: ezekben kicsit korlátolt, de jó szándékú emberként jelenik meg, akit végül aztán megrendít a fiatalok tragédiája. Ilyenkor figyelmen kívül hagyják a karakter összetettségét, jellemhibáit, felelősségét Violetta és Alfréd boldogtalanságában, a nőnek tett álszent ígéreteit egy boldog életről, azt, ahogyan saját hibáit nem vállalja, fiát ellenben mindenért rögtön rendreutasítja. Decker rendezése egyáltalán nem jó embernek mutatja az apát, viszont nagyon is emberinek. Erre azért is van lehetősége, mert a szerepet a mind hangi, mind színészi teljesítményében kiváló Dmitrij Hvorosztovszkij játssza. Germont-ja először hideg és gúnyos alakként jelenik meg, aki a manipuláció mestere: gondosan figyeli, szavai milyen hatást tesznek Violettára, miközben ő maga egy pillanatra sem érzékenyül el a nő szavaitól. Később megmutatja az elnyomó apát, aki prédikál fiának, érzelmileg zsarolja, és nem képes elviselni, ha ellentmondanak neki: akkor fizikai erőszakot alkalmaz. Karaktere azonban nem statikus, Violetta ölelése megzavarja, és láthatóan elindít benne valamit, a hirtelen indulatkitörésből fiának adott pofon pedig szembesíti saját tehetetlenségével.

Az előadás kiemelkedő részei még a kórusjelenetek, amelyek az arénaként megjelenő díszletben egyfajta rituálé-jelleget öltenek. A tömeg nyomasztó, ellenséges közeg, amelyben az egyéniségként megjelenő szereplők magukra maradnak. A kórus tagjai egyforma sötét öltönyt viselnek (a nők is), ehhez a második felvonásban bizarr álarcokat vesznek. Mind Alfréd, mind Violetta konfrontálódik velük, elszenvednek egy-egy értékrendjük elleni támadást. Alfréd a jelmezbálban előadott bikaviadal-jelenetben a bika szerepét kapja, miközben Violetta ruháját egy férfi veszi magára. A harmadik felvonás karneváljában pedig a nő szembesül azzal, hogy társaságbeli kiemelt szerepe milyen könnyen lett másé. A Metropolitan Opera Énekkarának előadásában egészen bizarr, látomásos jelleget öltenek a jelenetek.

Violetta és Alfréd: Natalie Dessay és Matthew Polenzani (fotó: Marty Sohl)

A – három helyett – négy főszereplő közül kettőről, Luigi Roniról és Dmitrij Hvorosztovszkijról már esett szó. Violettát Natalie Dessay alakította, sajnos betegen, ami rányomta a bélyegét a teljesítményére, ám az énekesnő lenyűgöző profizmussal állt helyt, ennek köszönhetően előadása így is élményt nyújtott.

Az Alfrédot megformáló Matthew Polenzani szépséges hanggal rendelkezik, bár néha olyan érzést kelt, mintha hangosabban szeretne énekelni annál, amennyire természetesen megy neki, ilyenkor hangja kissé erőltetetten szól. Alakítása – a rendezés hangsúlyainak megfelelően – a szerelmi jelenetekben egysíkúbb, ám az apa–fiú konfliktusban kiteljesedett, és remekül megformálta az apja elnyomásából újra és újra kitörni akaró, ennek sikertelenségétől frusztrált fiatalembert, aki pontosan ismeri a konfliktusok a kimenetelét, amelyben neki csak a megsemmisítő vereség juthat.

A Metropolitan Opera ZenekaráFabio Luisi vezényelte, és – bár a nagy együttesekben előfordultak pontatlanságok – szép és árnyalt pillanatokkal örvendeztették meg a közönséget.


A nyitányban még azt láthattuk, hogy Violetta hiába keres támogatást: az életét kísérő idős férfi elhúzódott tőle. Alfréd apjára már hatott az ölelése, de tőle sem kapta meg azt a törődést, amire vágyott. A zárójelenetben ismét ott az idős ember, az orvos, a Halál, aki már nem távolítja el magától, hanem atyai szeretettel öleli keblére.

Fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések