Antiromantika

2018. június 21.

Frank Martin: Le Vin herbé – operavizsga a Zeneakadémián. KONDOR KATA írása a június 13-i előadásról

Ha egy művész olyan témával foglalkozik, amit előtte dolgozott már fel ismert alkotó, akarva-akaratlan párbeszédet kezdeményez híres elődjével, s a különbségek éppen olyan fontosságra tesznek szert, mint a hasonlóságok. Frank Martin Le Vin herbé című művét a szakirodalom hangsúlyosan Wagner Trisztán és Izoldájának ellendarabjaként említi, a közismert szerelmi történet gyökeresen eltérő megvalósítási módjaként. Már a „profán oratórium” műfaji megjelölés is utal a különbségre: a mű nem rendelkezik színpadi cselekménnyel, egy kamarakórus elbeszéléséből bontakozik ki a történet, amely során a szereplők egy része legfeljebb idézetszerűen szólal meg. Az egyes figurák szólamait is a kórus tagjai szólaltatják meg, miközben a szerző a narrációban is variálja a hangösszetételt.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Ami a zenét illeti, a mű vokális rétege leginkább az énekbeszédre emlékeztet, melyben a magasságváltozással járó fokozások hordozzák a kifejezőerőt, a zenei karakter kevésbé változatos. Az énekeseket kamarazenekar kíséri, amely hozzájárul az elidegenítő hatáshoz, a történéseket a befogadó nem közvetlenül, illúziókeltő módon fogja fel, hanem egy nagyon hangsúlyos, a figyelmet önmagára felhívó közvetítő közegen keresztül.

A műfaji megjelölésben szereplő profán szó csak a darab témájára vonatkoztatható, mivel annak felépítése és eszközrendszere kifejezetten emlékeztet a vallási szertartásokra,

mint ahogy megközelítésmódja sem realista vagy pszichologizáló, sokkal inkább metafizikai: elsősorban nem is a végzetes szerelem, hanem a címben megjelenő varázsital, és az embernek abból fakadó kiszolgáltatottsága, eleve elrendeltsége foglalkoztatja.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Nagy öröm, hogy ezzel a zenés színház határait feszegető (előadásban megvalósuló) művel a budapesti közönség is megismerkedhetett, és az is, hogy a jövő operaénekesei ilyen, a műfaji jellemzőket és a művészi sztereotípiákat megkérdőjelező alkotással vizsgázhattak. Kérdéses lehet persze, hogy a jelen előadás által rájuk rótt követelmények mennyiben felelnek meg azoknak, amelyekkel majd a pályájukon is találkozhatnak, hiszen

a produkció alapvetően más feladatot jelenthetett számukra, mint például egy romantikus opera fontosabb szerepét alakítani.

Érdekes volt hallani, mennyire eltérő hangi teljesítményt nyújtanak a növendékek az egy hónappal ezelőtti áriavizsgájukhoz képest; meglepő módon akadt olyan, aki ezúttal feltűnően jobban szerepelt. Azt azonban mindenképpen pozitívumként kell értékelni, hogy az előadás igen nagy fegyelmet és precizitást követelt tőlük a zenei anyag összetettségéből kifolyólag: nagyon komolyan együtt kell működniük egymással, és az igen sajátos rendezés is sokoldalú képességeikre épített.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Az előadást ezúttal is Almási-Tóth András állította színre, de hasonlóan fontos megemlíteni a koreográfus, Kulcsár Noémi nevét. A rendezés ugyanis leginkább a fizikai színház jellemzőit mutatta, melyben a jelentést elsődlegesen absztrakt mozdulatsorok hordozták. A jelmezek (Márton Richárd munkái) is a szereplők kevéssé individualizált létét emelték ki; csak a két nem öltözékében volt lényeges különbség, azon belül mindenki szinte egyforma, a szürke/ezüst, illetve a fekete színeit mutató ruhát viselt.

Az összhatás – roppant látványos módon – az élettelen természetet idézte, egy ember nélküli, emberen túli kérdések uralta világot, amely nem a negatív, hanem a legsemlegesebb értelemben közömbös az ember sorsa iránt,

és így letisztultságában és absztrakt voltában is megerősítette a zene filozófiáját.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Bár amúgy is szokásom az operavizsgák szereplőit csak felsorolás szintjén említeni, lévén ebben a tanulási fázisukban csak nagyon óvatosan szabad róluk bármilyen megállapítást tenni, ezúttal a darab jellegéből adódóan se tehetnék mást, hiszen

nagyon kevés egyéni lehetőségük volt megmutatkozni, ugyanakkor a kiváló produkció mindannyiuk munkáját dicsérte.

Trisztánt Ninh Đức Hoàng Long énekelte, Izoldái Farkas Judit, Molnár Tímea és Estefanía Avilés voltak, Branghient Megyimórecz Ildikó alakította. A vizsgázókat négy további énekes, Bojta Zsuzsanna, Pál Botond, Tarnai Dávid és Hámori Szabolcs egészítette ki. Közreműködött az Ábrahám Ensemble, akikre természetesen szintén vonatkoznak az elismerő szavak, a különösen érzékeny muzsika összetartásáért pedig a karmestert, Vajda Gergelyt illeti a dicséret.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Az utóbbi években az operavizsgák már nem csak azok számára lehetnek érdekesek, akik mindenáron tudni akarják, mire számíthatunk a jövő operaénekes-nemzedékét illetően. Hála az izgalmas darabválasztásnak, a fiatalok adottságaira és igényeire építő színre állításnak, a professzionális zenei kivitelezésnek és nem utolsó sorban az elmúlt években igen magas színvonalú teljesítményt nyújtó növendékeknek, ezek az előadások mindazok figyelmére számot tarthatnak, akik szeretnek néha egy kicsit mást is megtapasztalni, mint amit a nagy színházakban megszoktak.

Fotók: Felvégi Andrea / Zeneakadémia

Hasonló bejegyzések