Antigonisztikus ellentétek

Josef Mysliveček: Antigona – a Theater Biel Solothurn előadása az Armel Operaversenyen, 2011. október 8. KONDOR KATA írása

Ermione: Raquel Camarinha (fotó: Kelemen József)

Azt hittem, már csak elvétve fordul elő olyan operaszínpadon, hogy egy szereplő két és fél felvonáson keresztül jön-megy egy hatalmas drágakővel a nyakában, amit én a nézőtéren a negyedik sorból jól látok, ellenben a többi szereplő, akik nem egyszer alig fél méterre tartózkodnak tőle, csak a harmadik felvonásban vesznek észre, és akkor is csak azért, mert valaki felhívja rá a figyelmüket. Sajnos ez a baki igen jól jellemzi Josef Mysliveček Antigona című operájának előadását, pontosabban Andreas Rosar rendezését, ráadásul nem is ez az egyetlen: mikor a főgonosz Creonte arcot mos egy olyan edényben (medencében? – a nézőtérről nem látható…), amelynek a darabban se előtte, se utána nincs funkciója, bőrkesztyűs kézzel teszi. Az pedig ismét operaparódiába illene, hogy akinek fegyvert szegeznek, az sosem menekül el egy olyan kijáraton, amit más jelenetekben vígan használ, hanem nekihátrál egy körülbelül húsz centiméter vastag fal élének, hogy jól sarokba lehessen szorítani…

Pedig az előadás kezdete ígéretes: a nyitány alatt gondolatébresztő némajátékot látunk, melyben a még szinte gyermeklány Ermione próbálja elcsábítani az érett férfi Euristeót, és ahogyan a kislány egyszersmind erotikusan közeledik, ugyanakkor a (rá tökéletesen hasonlító) babájával játssza el a tervezett házasságot, várnánk a folytatásban is a csábítás / megrontás / felnőtt férfi és fiatal lány-kapcsolat kérdéseinek megjelenését az előadásban, de semmi ilyet nem kapunk. A későbbiekben Ermione maga lesz a megtestesült ártatlanság, aki ugyan szeretne Euristeo felesége lenni, de ezért semmi olyat nem tenne, ami erkölcsileg egy kicsit is kétségbe vonható. Persze felvethető, hogy a darab maga állítja be ilyennek a figurát, és a rendező csak hű akart maradni a szerzői elképzelésekhez, de akkor mit keresett ez a jelenet az elején?

Jelenet az előadásból (fotó: Kelemen József)

Hasonlóképpen csalódhatunk várakozásainkban több színpadi motívum esetében: például az említett baba Ermionét jelképezi, és a szereplők gyakran tesznek az irányába olyan gesztusokat, amelyek a lányt illetik, mígnem egy ponton a hűséges szerelmes, Learco (aki tipikus naiv figura, vele kapcsolatban az iróniának még csak árnyéka sem merül fel) egy könnyed mozdulattal elhajítja a baba letépett fejét… Szintén a darab elején történik az elszakított házaspár, Euristeo és Antigona találkozása, felismerik egymást, de a jelenlevő Ermione előtt nem szólhatnak erről, ezért csak az arcukon látszanak az érzelmeik, és egy-egy szemvillanással jelzik egymásnak, mit élnek át: Euristeo a csodálkozást, örömet és zavart, Antigona ellenben kicsit gőgösen és lenézően viselkedik. A két énekes arcjátéka, finom rezdülései azt sejtetik, hogy igényes alakításokban lesz részünk az este folyamán, de megint csalódnunk kell: sajnos ez a jelenet kimeríti az egész előadás színészi teljesítményét… És a díszlet esetében is hasonlóan járunk: nagyrészt modernnek mondható, függőleges neoncsövek tagolnak egy csupasz és kissé lepusztult falat, két elem azonban kilóg ebből a világból: egy görög oszlop és egy arany színű barokk asztalka, melyek utalnak a darab cselekményének és keletkezésének idejére. Érdekes lenne, hogyan találkozik a három idősík, de az előadás adós marad ennek a viszonynak a feltárásával: ha van némi előzetes ismeretünk a 18. századról, azt még sejthetjük, hogyan kapcsolódik össze az ókor világával, de hogy nekünk, itt és most mi közünk ehhez az egészhez, arról a rendezésnek a jelek szerint nincs mondanivalója. Néha váratlanul feltűnnek jelképek, utalások, de aztán nem bomlanak ki, nem kerülnek kapcsolatba az előadás más elemeivel, kidolgozás és érdemi jelentés nélküli ötlethalmaz lesz belőlük.

Ermione és Euristeo: Raquel Camarinha és William Lombardi (fotó: Kelemen József)

Nem mintha a darab megkönnyítené a rendező dolgát. Egyik nehézség a furcsa cselekménybonyolítás: a harmadik felvonásban váratlanul új történetszál jelenik meg, kiderül, hogy Antigonának és Euristeónak van egy elveszett lánya – erre azt a lélektanilag roppant valószínűtlen magyarázatot kapjuk, hogy tizenöt évvel korábban az erdőben menekülő Antigona egy vadállattól megriadva ottfelejtette egy helyütt a gyermeket, és mire visszatért, már nem találta ott – majd (a bevezetőben emlegetett drágakőnek köszönhetően) körülbelül tíz perc alatt kiderül, hogy Ermione az, és ezzel az egész probléma meg is oldódott… A másik nehézséget a szereplők jelenthetik: általában nem koherens jellemek jelennek meg a színen, a figurák viselkedése néha talán ötletszerűnek tűnően változik, ahogyan az áriákban egy-egy szélsőséges érzelmet képviselnek. Ez a jellemző azonban közel sem egyedülálló a korban, és különböző előadásokban láthattuk, mit lehet ezzel kezdeni: akár abban az irányban, hogy a karakterek egységesebbek legyenek, színészi játékkal kitöltve az egyes érzelmek közti távolságokat, de sor kerülhet éppen a szétdaraboltság kiemelésére is, ekkor az előadásra ironikus távolságtartás lesz jellemző. De valamit mindenképpen kell kezdeni a dologgal, és az, hogy a legtöbb szereplő arcán majdnem a darab teljes ideje alatt ugyanazt az érzelmet (démoni indulat, büszkeség és harag, bizonytalanság stb.) láthatjuk, némi jóindulattal feltételezhető tudatos rendezői megoldásnak (gondoljunk csak a görög színjátszás maszkjaira), de akár az, akár nem, nem vezet sehova, nem következik belőle semmi a továbbiakban, így a darabnak ez a sajátossága is megoldatlan marad.

A színpadi hiányosságok azért is zavaróak, mert az előadás zenéjét hallgatva azt gondolom, hogy ez a mű jobbat érdemelne, kimondottan szép pillanatoknak lehetünk tanúi, amelyek azt az érzést keltik, hogy ezt a darabot érdemes lenne még hallgatni. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a Szegedi Szimfonikus Zenekar a fiatal karmester, Moritz Caffier pálcája alatt igen szépen muzsikál. Az énekesek teljesítménye ezzel szemben nagyon egyenetlen, kiemelkedik közülük a versenyszereplő Raquel Camarinha, aki végig szép hangon énekel, valamint megfelelő technikával is győzi a szólama nehézségeit; és a címszerepet játszó Rosa Elvira Sierra, aki szintén jelentős hangot birtokol, ráadásul érett, telt szopránja remek kontrasztot alkot Camarinha kislányos finomságú hangjával, elvégre anyát és lányát játszanak. Kissé ront Sierra szerepformálásán, hogy – sajnálatos módon – az előadás legnagyobb részében játéka igen közhelyesnek mondható.

Ermione, Antigona és Euristeo: Raquel Camarinha, Rosa Elvira Sierra és William Lombardi (fotó: Kelemen József)

A tenorok az este folyamán nem nyújtanak ilyen jó hangi teljesítményt: a Creontét éneklő Giovanni Coletta nem győzi a virtuozitást igénylő szerepét, magasságai is sokszor csúnyák, élesek voltak, ráadásul a művész alakítása is leginkább azt az operákról szóló viccet támasztja alá, hogy a gonoszt onnan lehet felismerni, hogy csúnyán összevonja a szemöldökét… Coletta megtette, és hozzá még nagyon démonian nézett, gyakorlatilag szünet nélkül a három felvonás folyamán. Euristeo sokkal kevésbé szélsőséges figuráját William Lombardi keltette életre, nem túl érdekes színészi alakítással, és szintén nem túlságosan szépen sikerült énekesi produkcióval. Learco és Alceste kisebb szerepeiben Annina Haug és Nathalie Colas megbízhatóan, bár nem különösebben emlékezetesen teljesített.

 

Az előadást egészében nézve rosszabb benyomásunk lehet, mintha csak a zenével foglalkoznánk (de ne feledjük, az Armel Operaverseny a 21. századi operajátszás komplexitására hívja fel a figyelmet!), nem hallgatható el azonban, mennyire csalódást okoz, hogy egy ilyen kevéssé ismert mű méltatlan előadásban került színpadra. Egy ritkán megszólaló darab minden előadása fontos, hát még egy ilyen nemzetközi érdeklődésnek örvendő produkció, amely kiválóan alkalmas lett volna, hogy a korszak – szerencsére egyre nagyobb számú – rajongóin kívül szélesebb közönségrétegekkel is megszerettesse, megismertesse a művet. Sajnos az elkövetkezőkben, ha az Antigona című operáról hallunk, ez a felemásra sikerült előadás fog az eszünkbe jutni.

Fotók: Kelemen József / Armel Operaverseny és Fesztivál