Angyali revü

Angyalok Amerikában – Eötvös Péter operája az wrocławi Kortárs Operafesztiválon. BÓKA GÁBOR kritikája

Angyalok Amerikában
Angyalok Amerikában

Újra és újra csodálatra késztet a wrocławi Kortárs Operafesztivál. Négy éve, mikor először jártam ott, megdöbbentett az eseménysorozat gazdagsága – két héten keresztül szinte minden nap más-más kortárs opera került színre – és az, hogy mindezt a rendező intézmény saját erőből, kizárólag saját repertoárjára és művészi erőire támaszkodva hozta létre. Az elmúlt bő évszázad lengyel vagy lengyel vonatkozású operatermésének reprezentatív válogatása után a 2012-es fesztiválon egyfajta nyitásnak lehettünk tanúi: lengyelországi bemutatóként koncertszerűen eljátszották Eötvös Péter Angyalok Amerikában című operáját – mint a Muzsika hasábjain volt szerencsém beszámolni róla, kiemelkedő művészi színvonalon és jelentős közönségsikerrel. Az akkori előadás folyományaként idén a színpadi bemutató is létrejött, amely nem csak a szerző személye, de a produkció alkotógárdája kapcsán is számos magyar vonatkozással bírt.

Mielőtt azonban az előadás értékelésére térnénk, nem mehetünk el szó nélkül a darabválasztás puszta tény mellett sem – elvégre nem a Bohémélet vagy a Carmen akárhányadik felújításáról fog szó esni a következőkben. Sőt, még a mind terebélyesedő eötvösi operatermésen belül sem tűnik magától értetődő választásnak az Angyalok Amerikában – elég csak arra utalnunk, hogy ezt a művet tíz évvel az ősbemutatót követően még mindig nem láthatta a magyar közönség. Hogy mi ennek az oka? Semmiképp sem a befogadás nehézségei: épp ellenkezőleg, az a tapasztalatom, hogy a nem vájtfülű hallgató könnyebben hangolódik rá az Angyalok Amerikában zenei nyelvére, mint más Eötvös-operákéra. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a történetben keressük az itthoni tartózkodás kulcsát; ez a darab ugyanis, ahogy mondani szokás, „kényes témát” dolgoz fel.

Jelenet az előadásból (fotó: Marek Grotowski)
Jelenet az előadásból (fotó: Marek Grotowski)

Tony Kusher drámája (melyet Mezei Mari librettója sok kihagyással, de meglehetősen hűen követ) az amerikai társadalom nyolcvanas évekbeli válságát állítja középpontba, mely elsősorban az AIDS-hez és a homoszexualitáshoz való viszonyon keresztül lepleződik le – márpedig az ilyesmi mifelénk még mindig, sőt a jelek szerint egyre inkább kellemetlen a nézők számára, vagy egyenesen elutasítást vált ki belőlük. Mármint az operaközönségből – hiszen az eredeti színmű nagy sikerrel futott pár évvel ezelőtt a Nemzeti Színházban; nagyjából ugyanakkor, mikor az Operaházban bemutatott, újító szellemű produkciók az értők lelkes táborán kívül közönyre vagy fagyos elutasításra találtak a törzsközönség részéről. Ki kell tehát mondanunk, hogy a budapesti operaközönség jelentős része – nem, nem konzervatív, hiszen ez pozitív jelző, és nem foglalja magában az újdonságokra való nyitottság és a társadalmi problémák iránti érzékenység elutasítását; sokkal inkább bezárkózó – szomorú lenyomataként más, a színházon kívül zajló folyamatoknak. A világhoz való ilyetén hozzáállás külföldi példájaként újabban divatba jött a mélyen katolikus és konzervatív Lengyelországot emlegetni; nos, az Angyalok Amerikában mostani bemutatója és annak fogadtatása ékes példája annak, hogy az ily módon sugallt Lengyelország-kép mennyire egyoldalú, sőt egyenesen hamis.

Rab Gyula, David Adam Moore, Maurice Lenhard és Małgorzata Godlewska (fotó: Marek Grotowski)
Rab Gyula, David Adam Moore, Maurice Lenhard és Małgorzata Godlewska (fotó: Marek Grotowski)

Figyelmünket azonban fordítsuk szorosabban vett témánk, a bemutató értékelése felé; nem kérdéses ugyanis, hogy nem csupán a darab felhangzásának tett volta, de az előadás színvonala is bőven rászolgált a lelkes fogadtatásra. A rendezést Almási-Tóth András jegyezte, s úgy érzem, ezúttal darabot talált magának az a tobzódó színpadi gazdagságot megvalósítani kívánó formanyelv, mely korábbi előadásait is – nem mindig célravezetően – jellemezte. Ha A tenor pár héttel korábbi, Erkel színházi előadása kapcsán nem annyira egyes részletek megoldatlanságát, mint az egész mű nagyságrendjének és stílusának elvétését érezhettük elsősorban bántónak, úgy ezúttal éppen ez bizonyult telitalálatnak. Almási-Tóth András magától értetődő természetességgel érzékelteti, hogy az Angyalok Amerikában jóval több, mint szimpla melegjogi propaganda; ugyanakkor nem is tartozik az abszolút remekművek megkérdőjelezhetetlenséggel kitűnő csoportjába – kérdésfelvetései izgalmasabbak, mint válaszai (már ha egyáltalán ad válaszokat), nézőpontját, kifejezésmódját pedig ironikus távolságtartás jellemzi.

Dorota Dutkowska és Rab Gyula (fotó: Marek Grotowski)
Dorota Dutkowska és Rab Gyula (fotó: Marek Grotowski)

Ez a fajta távolságtartás mindvégig jelen van a rendezésben is: nem csak az egyértelműen ironikus jelenetek, cselekménymozzanatok poénra kihegyezett megformálására kell gondolnunk (mint a „Nostradamus”-jelenetben vagy Roy Cohn halálakor), hanem a realista megközelítés többé-kevésbé nyílt elvetésére is. A darab tálcán kínálná a lehetőséget a betegség folyamatának naturalista bemutatására; az előadás azonban a szereplők közti kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt – ugyanakkor nem esik bele a másik csapdába sem, és elkerüli a túlzott mértékű pszichologizálást. Lisztopád Krisztina nyílt teatralitás sugalló színpadképe (egy falakkal határolt dobozdíszlet váltakozik a transzcendenciával kacérkodó jelenetek revülépcsősorával) eleve meghatározza a játék stílusát, lehetőségeit (s egyben érzékenyen reflektál a zenében megbúvó, amerikai stílusú musical-allúziókra): mindaz, amit látunk, jelzés, játék, nem maga a valóság – ám a kapcsolódási pontok minden gondolkodó ember számára nyilvánvalóak. Átgondoltságánál, a problémalátás mélységénél, no és a kivitelezés profizmusánál fogva ezt gondolom Almási-Tóth András eddigi legjobb általam látott operarendezésének.

Łukasz Dulewicz, Gyula Rab, Maurice Lenhard és Michał Kowalik (fotó: Marek Grotowski)
Łukasz Dulewicz, Gyula Rab, Maurice Lenhard és Michał Kowalik (fotó: Marek Grotowski)

Megszokhattuk, hogy a wrocławi társulat mindig kiváló ensemble-teljesítményt nyújt, s ez olyan, egyébként nagy egyéniségeket követelő operák esetében is hiánypótló erőnek szokott bizonyulni, mint a Don Giovanni vagy a Tosca. Ezúttal azonban a kimagasló teljesítmények sem hiányoztak. Ha Aleksandra Kubas-Kruk kapcsán valószínűtlen akrobatikus készségről teszünk említést, úgy az elcsépelt zsurnalisztafordulat nem csak a rendező által megkívánt színpadi mozgás kihívásainak való figyelemreméltó megfelelést óhajtja tömören jellemezni, de egyben a hangi kvalitásokat is: az Angyal szólama szinte mindvégig kínosan magas fekvésű, és kifejezésmód tekintetében is különös intenzitást követel meg – az énekesnő mindennek hiánytalanul megfelelt, méltán aratva az este legnagyobb személyes sikerét. Hogy David Adam Moore nemzetközi szinten is megmérettetett Prior Walter-alakítása valamivel visszafogottabb fogadtatásban részesült, azt kizárólag a hazai énekesek iránti tüntető szimpátia magyarázhatja, no meg az, hogy a férfi főszereplő szólama jóval kevésbé „látványos”, mint az Angyalé; elmélyültségben azonban ez a szerepformálás sem maradt el az előbbitől. A kiváló baritonista – igazodva az előadás koncepciójához – a hatáskeltés eszközeit a zenei pontosságban, árnyaltságban és a színészi jelenlét feltűnőségtől mentes, szuggesztív egyszerűségében találta meg; a művészi alázat diadala ez, mely nagyon is megérdemli az elismerést.

Michał Kowalik és Łukasz Dulewicz (fotó: Marek Grotowski)
Michał Kowalik és Łukasz Dulewicz (fotó: Marek Grotowski)

A Louist (Prior Walter élettársát) életre keltő Rab Gyula tehetsége már itthon látott operavizsgái nyomán sem tűnt kétségesnek; most a minden szempontból profi környezetben való magabiztos helytállást, a korábbiakhoz képest érettebb vokalitást, az oldott színészi alakítást jegyezhettük fel a fejlődés több mint biztató jeleként. Maurice Lenhard Joseph Pittjének zenei szürkesége bizonyos értelemben ugyanúgy a pontos figurateremtést szolgálta, mint a színpadi játék kidolgozottsága. Małgorzata Godlewska egyszerre tudott hiteles lenni Joseph penészvirág feleségének és az egyfajta bosszúdémonként megjelenő Ethel Rosenbergnek szerepében. Łukasz Dulewicz learatja a hajléktalan nő ziccerszerpe által felkínált babérokat; Belize-ként valamivel kevésbé emlékezetes – igaz, ez a figura az operában kevésbé kerül előtérbe, mint a prózai előadásokban szokott. Michał Kowalik színészi alakítása olyan erős és – bármily furcsa is, ezúttal dicséretként írjuk – visszataszítóan gusztustalan, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni hangi kvalitásairól; pedig teljesítménye ezen a téren sem lebecsülendő. Dorota Dutkowska mind Joseph anyjaként, mind rabbiként korrekt, az előadás egészébe jól illeszkedő alakítást nyújtott.

Jelenet az előadásból, elöl Aleksandra Kubas-Kruk (fotó: Marek Grotowski)
Jelenet az előadásból, elöl Aleksandra Kubas-Kruk (fotó: Marek Grotowski)

Az október 3-i premier iránti érdeklődést minden bizonnyal növelte Eötvös Péter személyes jelenléte, aki maga vezényelte az előadást. Produkciója éppen visszafogottságával világított rá, hogy mi minden is rejlik ebben a muzsikában: tartalékos, szinte csak a pontosságra törekvő, olykor egyenesen szögletesnek tűnő mozdulatai nyomán a partitúra árnyalatai a maguk teljességében bontakoztak ki. Mintha Eötvös, a karmester azt kívánta volna demonstrálni interpretációjával, hogy Eötvös, a zeneszerző mindent beleírt a kottába; az instrukciók pontos betartása külsődleges segítség, hozzátétel nélkül is elég a színházi hatáskeltéshez. Az előadás szuggesztivitása tökéletesen meggyőzött e felfogás hitelességéről. A második, október 4-i előadáson Christian Schumann arról tett bizonyságot, hogy a betanítás elmélyült és kimagasló eredményt hozó munkája mellett dirigensként is kellő tapasztalattal és érettséggel rendelkezik; vezénylése a szerzői interpretáció után egy nappal is teljes értékűnek, mi több: élményszerűnek tűnt.

A zenei megvalósítás mindkét este fontos új élménnyel szolgált a két évvel ezelőtti koncertszerű előadáshoz képest: kézzel foghatóvá vált a partitúrában fontos szerepet játszó térhatás. Ami az oratorikus változatban – a zenészek kényszerű elrendezése miatt – értelemszerűen nem válhatott érzékletessé, nevezetesen a különböző szereplők oldalról, illetve fentről való megszólalásainak sora, az most a zene által nyújtott egyik legfontosabb élményként marad meg emlékezetünkben.

Nem tisztem, hogy az Angyalok Amerikában értékelését az Eötvös-életmű egészének, vagy akár csak az operai œuvre-nek szempontjából elvégezzem. Az azonban hozzátartozik a krónikás feladatához, hogy megállapítsa: a mű kiemelkedő színvonalon szólalt meg Wrocławban – a közönségre gyakorolt hatását tekintve pedig, a jelek szerint, fontos előadásnak bizonyult.

David Adam Moore (Prior Walter) egy korábbi produkcióban

Fotók: Marek Grotowski / Opera Wrocławska