Angelotti, Spoletta és a többiek…

2013. november 28.

Giacomo Puccini: Tosca – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Patricia Racette és Roberto Alagna (fotó: Marty Sohl)

Tosca és Cavaradossi: Patricia Racette és Roberto Alagna (fotó: Marty Sohl)

Azt hiszem, én és kollégáim is számtalanszor sóhajtoztunk/dühöngtünk/írtunk elmarasztaló kritikát arról a sajnálatos itthoni tendenciáról, hogy a mellékszereplők mintha egyáltalán nem is számítanának: gyakran osztják azokat mind hang, mind figurateremtő képesség szempontjából nem megfelelő művészekre. Annyi biztos, hogy ez a vád nem érheti a Metropolitan Operát: a sugárzott Tosca-előadásban majdnem mindennel kapcsolatban lehettek problémáink, de egyet nyugodt szívvel kijelenthetünk: a mellékszereplők kifogástalanok voltak.

A Sekrestyésként színre lépő John Del Carlo rögtön bravúros alakítással örvendeztet meg minket: maga a megtestesült profánság. Figurája Luc Bondy rendezésének egyik sarokköve lesz, mintha egy személyben jelenítené meg a csillogó, vallásos külsőségek, és a mögötte rejlő sivárság ellentétét, amelyet a díszlet, és később a Te Deum körmenete is kifejez. Már az első megjelenése is emlékezetes, mikor egy vödörből feltölti a szenteltvíztartót (ugyanabból, amelyben később Cavaradossi ecseteit is mosni fogja), majd – amolyan „egye fene” módjára – távolból visszafordulva azért keresztet rajzol az irányába.

Az Angelottit éneklő Richard Bernstein az egész előadás legjobb hangjával rendelkezik. Ami egy kissé kínos helyzet, tekintve, hogy a darabnak van második és harmadik felvonása is, ám legalább az elsőben hallgathattuk a fiatal énekes szép, telten zengő basszusát. A Spolettát éneklő Eduardo Valdes – bár hangilag sem lehet rá panasz – ismét elsősorban színészi alakításával tűnik ki: a figura egyszerre félelmetes, magában hordozva főnöke lenyomatát, és ugyanakkor végtelenül visszataszító is, híján lévén minden tartásnak.

Sajnos a főszereplőket illetően már nem ilyen kedvezőek a benyomásaink. Ami Patricia Racette-et illeti, be kell vallanom, amióta figyelemmel lehet kísérni a legnagyobb operaházak közvetítéseit, még ennyire művi és maníros alakítást nem láttam. Az első felvonásban gyanútlanul azt feltételeztem, hogy ezek a vonások valamiképp a koncepció részei, és talán Tosca személyiségével állnak összefüggésben, ám a későbbiek során semmi nem igazolta ezt az elméletemet. Emellett az énekesnő kissé éles, gyakran vibratóba forduló hanggal is rendelkezik, így éneke sem kárpótol a szerepformálás sekélyességéért. Különösen fájó, hogy a Vissi d’arte áldozatul esik a nagyon drámainak szánt kifejezésmódnak, amitől hiteles nem, csak csúnya lesz az ária.

Patricia Racette és George Gagnidze (fotó: Marty Sohl)

Tosca és Scarpia: Patricia Racette és George Gagnidze (fotó: Marty Sohl)

George Gagnidze ellenben jó hanggal rendelkezik, aminek – amennyire ezt egy közvetítésből meg lehet állapítani – úgy tűnik, ereje is van. Ám ez még kevés ahhoz, hogy valaki jó Scarpia legyen, és az énekes sem hangbéli, sem színészi kifejezőeszközeit tekintve nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek egy ilyen fajsúlyos figura megformálására alkalmassá tennék. Hangja egy tömbből faragott, híján van az árnyalatoknak, és arckifejezése is szegényes, nagyjából három érzelem kifejezésére alkalmas.

A három főszereplő közül Roberto Alagna nyújtja a legteljesebb művészi élményt: figurája hiteles és érdekes. Ám a hangjával neki is gondjai vannak: bár kényelmes magasságban és hangerőnél még jól szól, amint ezen a tartományon kívül kerül, elveszti hajlékonyságát, és erőltetett lesz. Emellett igen nehezen tud mind hangerőben, mind kifejezésmódban finoman énekelni, és nincs is meg hangnak az a teltsége, gazdagsága, ami egy Puccini-szerephez szükséges volna. Talán ezzel függ össze, hogy a harmadik felvonásra összességében is kevésnek érzem szerepformálását, nem lesz elég mélysége az általa megformált karakternek.

Patricia Racette és Roberto Alagna (fotó: Marty Sohl)

Tosca és Cavaradossi: Patricia Racette és Roberto Alagna (fotó: Marty Sohl)

Az a szereplők méltatásából is kiderülhetett, hogy a rendezés értékelése igen összetett feladat. Egyfelől vannak kétségkívül értékelendő mozzanatok, ilyen a korábban leírt vallás-, illetve vallásosság-ábrázolás. Hasonlóan sikeres Scarpia közegének bemutatása: a palotát ellepő könnyű hölgyek, azok viselkedése mind jellemzi gazdájuk romlottságát, kéjsóvárságát. (És itt utólag mégis kell egy jó pontot adnunk Gagnidzének, aki képes úgy is énekelni, hogy többen fekszenek rajta). Szintén értékes gondolatot rejt az első felvonásban felbukkant legyező újabb megjelenése a gyilkossági jelenetben: ahogyan Tosca ezzel igyekszik levegőhöz juttatni magát, hogy feleszméljen a sokkból, egyfajta közös női sors hordozójává válik.

A rendezés problémái azonban nem kizárólag a színészvezetésben rejlenek. Luc Bondy szemlátomást igyekezett az opera bizonyos jeleneteit újraértelmezni, és valamilyen más vagy több jelentéssel felruházni őket. Ez a törekvés azonban nem mindig járt sikerrel. Nézzünk egy példát: rendkívül hatásos megoldás, hogy a Scarpiát megölt Tosca a történtektől megszédülve felmászik az ablakba, és – mintegy előrevetítve későbbi sorsát – kis híján kiugrik/-zuhan/-szédül rajta. Ám egy olyan színre állításban, amely hangsúlyt fektet a szereplők pszichológiai motivációira (ilyen például Scarpia esetében az említett környezetfestés, vagy az első felvonást záró jelenet, a búcsújáró szobor szenvedélyes átölelése), ezt a megnyilvánulást semmi nem tudja magyarázni. Miért akarná valaki rögvest megölni magát, mikor éppen megszabadult kínzójától, éppen sikerült neki a szorongattatásából megmenekülnie? Bármilyen sokkot is szenvedjen el valaki, szinte kizárt, hogy ilyen helyzetben képes legyen az életösztönével ennyire ellenkező dolgot cselekedni.

George Gagnidze (fotó: Marty Sohl)

Scarpia: George Gagnidze (fotó: Marty Sohl)

A másik főbb probléma a zárójelenetben található, ennek forrása nem a karakter – vagy akár általánosságban az emberi lélek –, hanem a konkrét darab félreismerése. Puccini ugyanis elég pontosan leírja az utolsó percekben Tosca lelkében lezajló folyamatot, hogyan és mikor szánja rá magát az ugrásra, és ettől eltérni, a habozási periódust megnyújtani csak nagyon indokolt többletmondanivaló esetében szabad. Itt nem ez történik: Tosca még habozik, visszarugdossa az őt elfogni igyekvőket, és csak az utolsó pillanatban, a zene megfelelő részénél jóval később hajtja csak végre az öngyilkosságot. Ettől a jelenet legfeljebb más lesz, mint a megszokott, több vagy jobb nem.

A zenei megformálás szerencsére a pozitív irányba billenti az előadás mérlegét: Riccardo Frizza pálcája alatt a Metropolitan Opera Ének– és Zenekara nagyon magas színvonalon muzsikál. Gyönyörű, színgazdag megszólalásokat hallunk, a zene képes áradóan romantikusan, máskor áttetszően könnyedén szólni – szinte bőrünkön éreztük a harmadik felvonásban a hajnali levegőt. A zenei kivitelezés egyetlen problémája igazából nem is művészeti, hanem szervezési kérdés, és nem is teljesen egyértelmű, hogy kinek a hibája. Nevezetesen a Levélária lezárásáról van szó, amely olyan hatást kelt, mintha valaki baltával darabolná Puccini muzsikáját. Természetesen slágerszámról van szó, ami után egyesek tapsolni szeretnének, de a Metropolitan Operától érettebb megközelítést várnánk a művészet kontra vásári szenzáció kérdésekben.

A külföldi előadásokat méltató kritikák gyakran szoktak valamilyen „bezzeg”-et tartalmazó megállapítással véget érni. Ezúttal azonban óva intenénk a hazai operajátszó intézményeket, hogy javítani akarván a mellékszereplőkkel kapcsolatos tendencián, átessenek a ló túloldalára, és ehhez a Tosca-előadáshoz hasonló módon kövessék a Met példáját.

Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések