Amit szabad a Müpának, nem szabad az Operának?

2013. április 15.

Gondolatok a Verdi-maratonról – 2013. április 6. MONA DÁNIEL írása

Gilda: Rost Andrea

Gilda: Rost Andrea (fotó: Nagy Attila)

Csajkovszkij, Dvořák, Beethoven, Schubert, Mozart, Bartók – és végre Verdi! Új helyszínen a maraton. Izgatottan vártam 2013. április 6-át, amikorra is az Opera a 200 éve született mester tiszteletére Verdi-maratont hirdetett. A szabadtéri programok lefújása miatt azonban csak Verdi-félmaraton várta a közönséget. Még így is kielégítő mennyiségű program volt, hiszen – az esti előadást leszámítva – a hat közül csak kettő maradt el (Operagála in jeans, Verdi-kóruséj), így tulajdonképpen kétharmadmaratonról beszélhettünk. Csak akkor vált félmaratonná, mikor kiderült, még a sajtósoknak sincs akkora hatalmuk, hogy bejussanak az előadásokra, koncertekre. Szerencsém volt, számomra csak félmaratonná zsugorodott…

Nem sokkal délután egy előtt sétáltam be az Operaházba, hiszen a programok ingyenesek, regisztrációról, miegymásról nem kaptam értesítést. A helyszínen derült ki, hogy ingyenes jegy igénylése szükséges, amit minden program előtt negyed órával lehet átvenni. Csakhogy az előadások, koncertek nem a színházteremben kerültek megrendezésre, hanem az épület kisebb helyiségeiben. Kisebb… Így történt, hogy nem jutottam be az egy órakor kezdődő Verdi és Boito levelezése című Ókovács Szilveszter-előadásra. Hiába érdekelt, hiába jeleztük a szervezőknek cikkírási igényemet, a Székely Bertalan-terem már érkezésem előtt megtelt. Beletörődve, hogy ki kell hagynom az egyik legjobban várt programot, azon kezdtem gondolkodni, mit kezdjek magammal az elkövetkező szűk egy órában. Hamar jött a válasz: sorba fogok állni a következő, 14 órakor kezdődő Verdi-kamarakoncertre. 13:02-kor ugyanis jelentős sort fedeztem fel, amely lassacskán a 80 főhöz, a Vörös Szalon befogadói kapacitásához közelített. Akkor jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel csak minden második programra fogok bejutni, ami máris egyharmadmaratonná nyomná össze a rendezvényt. Kérdésemre, hogyan jut be a következő koncertre, ki most bent ül az előadáson, tömör választ kaptam: „Ki kell jönni hamarabb.” Szóval a 13:00-ás előadást (az esély látszatának fenntartása érdekében eltekintek a pontatlan kezdéstől) érdemes 13:01-kor elhagyni, hogy a kedves érdeklődő 13:02-kor már sorban állhasson (kb. 43 percig) a következő „egyperces” programra…

Gilda és Rigoletto: Rost Andrea és Carlos Almaguer

Gilda és Rigoletto: Rost Andrea és Carlos Almaguer (fotó: Nagy Attila)

Lehet persze, hogy bennem van a hiba. Pontosabban a Művészetek Palotájában, ahol hozzászoktam, hogy egy maratonon lehetek olyan futó, aki rajttól célig szalad, hiszen még ha óránként le is kell loholnom a harmadikról a következő jegyért, biztosítani tudják, hogy minden koncertre bejussak, ami érdekel. Ha a színházteremet felszabadították volna e célra (Verdi-maraton napján Szentivánéji álom?!), és lenne még egy párszáz férőhelyes helyszínük, hogy váltott lovakkal futhassanak a programok, akkor talán az Opera is elégedett közönséggel büszkélkedhetett volna. Ehelyett maradt a türelmetlenség és a feszültség. Az órák óta sorban állók ülőhelyért, mások a rosszul szervezettség miatt kiabáltak. Ahhoz tehát, hogy Bóka Gábor és én a teljes napról tudjunk írni (lehetőleg úgy, hogy részt is vettünk a programokon), cselhez kellett folyamodnunk. Háromfős csapatunk egyetlen nem kritikusi mivoltában megjelenő tagját állandó sorban állásra kellett kérnünk. Jegyünk átvétele után ő azonnal beállt a sor végére. A sor végtelen volt, hiszen aki nem jutott be az egyik koncertre, onnantól a következő koncertre várt. A stratégia tehát: átvesszük a jegyet. Gábor és én bemegyünk a programra. Réka vár. A koncert után (taps nélkül) lerohanok az előtérbe, hiszen egy embernek nem adnak ki két jegyet. Megnyitják a sort. Átvesszük a jegyet. Gábor és én bemegyünk a programra. Réka vár… Tényleg csak úgy élvezhetjük végig a „maratont”, ha efféle áldozatot hozunk, és valaki három órát sorban áll nekünk? Egyetlen elszánt néni sikeres jegymentes magánakciójától eltekintve: igen, tényleg. Talán nem számítottak ennyi érdeklődőre, talán igen, mindenesetre rengeteg ember nem jutott be mindegyik kiválasztott programra. Az ő kedvükért – ideiglenesen – leállítom a szervezés bombázását, és megpróbálok képet adni a Verdi-(fél)maratonról.

Pólus László

Pólus László (fotó: Valuska Gábor)

Kettőkor a Vörös Szalonban az Operaház Zenekarának művészei (Hargitai Dóra, Botos Veronika, Ecseki Anikó és Pólus László) az e-moll vonósnégyesen keresztül mutatták be Verdi kamarazenei művészetét. A darabot nemrég hallottam a Münchener Kammerorchester előadásában a Művészetek Palotájának Nemzeti Hangversenytermében. Akkor a vonószenekari feldolgozás többé-kevésbé meggyőzött, de most, az eredeti kvartett-formációs interpretálás első pillanatában egyértelművé vált: ez a hangzás felülmúlhatatlan. Az arányok, a teljes összhang, a nagyobb szabadság, az egymás iránti fokozott felelősség és a kamarazenére alkalmasabb szalon (egyetlen előnye az alacsony befogadóképességnek) olyan csodát hoztak létre, ami egy pillanat alatt elfeledtette a jegyőrületet. Amikor rápillantottam egy, a babáját ütemre táncoltató kislányra, ismét megbizonyosodtam róla, hogy a zenének mekkora hatalma van; hogy amit óriási problémaként élünk meg, tulajdonképpen semmi; hogy a zene képes kiüríteni a stressz-rekeszünket, kinyitni a szívünket. Biztos közrejátszott érzelgős filozófiai rohamomban az is, hogy épp egy vonósnégyest hallgattunk, mely talán a legintimebb, leginkább kapcsolatcentrikus zenei felállás. Mikor négy egyenrangú muzsikus figyelmesen követi egymás rezdüléseit, s közben kölcsönös tisztelettel Zenét hoz létre… A végig Verdi-melódiakitöréssel fenyegető műbe végül a harmadik tételben robbant be a verdii operavilág egy dallama, melyet Pólus László szólaltatott meg gordonkán. A pizzicatóval kísért szólóra felkaptam a fejem: nem csupán a melódia volt szép, Pólus László is szépen csellózott, nagyon szépen. Talán zenésztársait is elvarázsolta, a tétel végére ugyanis kissé szétcsúsztak, s a lendületes zárófúgára sem rázódott össze újra tökéletesen a kvartett. A fáradtság lehetett az oka? Mindegy, a pontatlanság helyét már elfelejtettem, az említett cselló-szólamot azonban soha nem fogom. Aki ilyen pillanatokat tud létrehozni, azzal sokkal elnézőbbek a kritikusok…

Fodor beatrix és Rózsa Gábor

Fodor Beatrix és Rózsa Gábor (fotó: Valuska Gábor)

Három órakor egy lépéssel közelebb kerültünk az opera műfajához. A Verdi-dalok című koncert pontosan azt adta, amit ígért. Fodor Beatrix és Wiedemann Bernadett felváltva énekelték Verdi ritkán hallható, szoprán hangra írt dalait. A zongorakísérő Rózsa Gábor, a dalok szövegét saját fordításában felolvasó, és a dalokkal kapcsolatos további információkat közlő konferanszié Csákovics Lajos volt. A korai és kései dalokból egyaránt szemezgető csokor néhol opera-vázlatnak tűnt: egy-egy karakter, egy-egy hangulat. Mintha e dalok áriák zongoraletétes elődei volnának. Az előadókra nem lehetett panasz, a két művésznő magas színvonalon, hol szórakoztató, hol könnyfakasztó játékkal énekelt. Apróbb mérete miatt a dal műfajához passzoló Székely Bertalan-terem olykor mégiscsak túl kicsinek bizonyult. A nagyszínpadon élő énekesnők erős hangja a fortéknál kinőtte a termet; mégis a meghitt hangulat és az előadók közelsége nélkül sokkal üresebb lett volna a koncert. A vidám és gyászos hangvételű dalokat felvonultató előadás óriási sikert aratott, sok(?) elégedett hallgatóval távoztam a teremből.

Wiedemann Bernadett

Wiedemann Bernadett (fotó: Valuska Gábor)

Ismét lerohantam az előtérbe, de a sor nem volt sehol. Mikor a koncertekre ácsorgó tömeg megtudta, hogy a következő program egy ismeretterjesztő előadás lesz, feloszlott. Talán az előre tervezett Batta András-előadás elmaradása is csökkentette az érdeklődést. Mindenesetre az opera nagybüféjében tartott programon jóval kevesebben voltak, mint a nagybüfében általában. Talán ha lett volna perec… De csak „unalmas” zenetörténeti beszéd volt… Batta András helyett Krasznai Gáspár ugrott be, és tartotta meg A couleur locale, avagy népies és egzotikus zenei színek Verdi művészetében című előadását. Olybá tűnik, a szervezők sem vették olyan komolyan ezt az eseményt, mint a koncerteket. Krasznai Gáspár egy majdnem hogy szintetizátornak nevezhető szerkezetet kapott számos zongorapéldát felvonultató előadásához. Állítólag az elől ülők tökéletesen, a hátul ülők egyáltalán nem értették a mikrofonnal erősített szöveget. Jómagam középen ültem, ahol kis koncentrálással mindent lehetett hallani. A videóbejátszásokkal illusztrált és a „zongora” segítségével figyelmünket a fontos motívumokra felhívó előadásba még némi interakció is belefért. Szavazhattunk, hogy két dallam közül melyik tartozik a keresztényekhez, illetve a muszlimokhoz, valamint az előadás elejére visszautaló kérdések megválaszolása is ránk várt. Verdi főbb couleur locale-t tartalmazó operáit kronologikusan tekintettük át, sok zenei idézettel. A program változásából fakadó kezdeti csüggedésemet hamarosan lelkesedés váltotta fel, s egyszersmind sajnálat, hogy ilyen foghíjasan töltöttük csak meg a nézőteret.

Csákovics Lajos

Csákovics Lajos (fotó: Valuska Gábor)

Nem volt más hátra, mint szerezni egy tiszteletjegyet a rendezvény fináléjára, a Rigolettóra, ugyanis az előzőleg igényelt jegyem félreértés miatt nem létezett… Tulajdonképpen már meg sem lepődtem. Felfogtam, hogy ez egy küzdelmes nap, de megfogadtam, hogy mindezt szigorúan elválasztom a programok élvezetétől, értékelésétől.

Krasznai Gáspár

Krasznai Gáspár (fotó: Valuska Gábor)

Nemrég volt szerencsém látni/hallani a Rigolettót Leo Nucci és Miklósa Erika minden túlzás nélkül hibátlannak mondható előadásában. Megható, technikailag könnyed és mérhetetlen tapasztalatra utaló produkció volt mindkét énekes részéről. Hatalmas várakozással ültem hát be: az ország Gildája, Rost Andrea három év után újra Rigoletto tragikus sorsú lányának szerepében. Azonban akik a szereptől való elbúcsúzás előtti, a háromvonalas hangokat játszi könnyedséggel, de szívet szaggató fájdalommal kivágó, minden hallgatót könnyekig megható Gildát várták, némileg csalódhattak. Az énekesnő még mindig világszínvonalú játéka kapcsán felmerülő hiányérzet okát az egykori napi rutint felváltó „beugrás” szóban érdemes keresni. Hasonló a helyzet Carlos Almaguer Rigoletto-alakításával is. Nem mondanám rá, hogy rossz, de állíthatom, hogy Leo Nucci púposa megkapóbb. A második felvonás Cortigiani, vil razza dannata kezdetű áriáján papírforma szerint el kell sírjam magam a groteszk látványú, de tiszta szívből a lányáért esdeklő, valahol már a bosszút érlelő Rigoletto játékától és hangjától. Ez nem történt meg. Továbbra sem állítom, hogy nem volt jó az ária; korrekt volt, de nem kiemelkedő. Az est mantuai hercege, Fekete Attila is elmaradt az említett decemberi előadás Ivan Magrijától. Tekintetén látszott a magas záróhangoktól való félelem, s ami nagyobb baj, olykor hallatszott is. A La donna è mobile kezdetű világslágerbe egyszerűen nem fér bele csipetnyi erőlködés vagy bizonytalanság sem, márpedig Fekete Attila interpretációja nem volt tökéletes. Viszont külön élmény volt Gábor Gézát hallani az önmagában is hatásos karakterű Sparafucile, illetve Egri Sándort Monterone gróf szerepében.

A mantuai herceg: Fekete Attila (fotó: Nagy Attila)

A mantuai herceg: Fekete Attila (fotó: Nagy Attila)

A színvonalában tehát gyengének semmiképp sem mondható előadásról mégis némi elégedetlenséggel, hiányérzettel, csalódottsággal, vagy ami még szomorúbb: semlegességgel távoztam. Végigfutkostam a maratont, ahol – a szervezés által elénk görgetett akadályoktól függetlenül – egész nap kiváló programok vártak, ám a tűzijáték most elmaradt. Talán legközelebb…

Fotók: Valuska Gábor / Budapesti Tavaszi Fesztivál; Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések