Amit soha nem írtam meg

Szubjektív operaélmények a kritikuslét előtt és mellett. KONDOR KATA írása

Talán nem árulok el nagy titkot, ha bevallom: a kritikus számára a legnagyobb örömöt mindig azok a munkák jelentik, amikor mély nyomot hagyó, gondolatébresztő előadásokról kell írnia. Nem állítom, hogy ne lenne, aki a lehúzásban is örömét leli, és egy-egy kifejezetten rossz tapasztalat után jól esik az embernek kiírnia magából a traumát, ám a kritikusi munkának mégis az a legörömtelibb része, amikor a függöny legördülése után megállíthatatlanul zakatol az agyunk a látottakon és hallottakon, legalább addig, amíg a cikkben letesszük az utolsó pontot. Ezzel együtt természetesen az is előfordul, hogy valamilyen nagy hatású produkcióról az embernek nem kell írnia, olyankor ezek az élmények még sokáig várnak bennünk arra, hogy szavakká formálódhassanak. Mivel az én életem legaktívabb operanézői periódusa nagyjából megegyezik az Opera-Világ tíz évével, kiválogattam ebből az időszakból a legemlékezetesebb, meg nem írt előadásokat.

Mozart: Don Giovanni (rendező: Peter Brook, karmester: Daniel Harding), Mezzo Tv, 2006. január 27.

Ha egyetlen előadást kellene kiemelnem, amely végérvényesen eldöntötte a műfaj iránti érdeklődésemet, akkor ez a Mozart-évfordulós közvetítés lenne az. Furcsának tűnhet, hogy éppen egy nem élőben látott produkció tett rám ilyen mély benyomást, ám ebben az előadásban minden részlet olyan kiváló, hogy még a televíziós közvetítésen keresztül is hihetetlen szuggesztív hatást keltett. Peter Brook rendezése a számomra azóta is oly kedves minimalizmust képviseli, ahol semmi nem vonja el a figyelmünket a szereplők közötti történések mélyebb motivációiról. A címszerepet éneklő Peter Mattei (akiért aztán először utaztam Bécsbe állójegyet venni) elementáris erővel formálja meg az egzisztencialista lázadót, akit igazából önnön személyiségének súlya űz egyre tovább és tovább, a pusztulás felé. Különösen emlékezetes a zárójelenet: egyes felfogások szerint a pokolban az ember azokat a fájdalmakat éli meg, amiket másoknak okozott. Don Giovanni a Kormányzó kíséretében ott járkál a szereplők között, és most először néz rájuk emberként, szembesül az érzelmeikkel, de azzal is, ahogyan lassan magukra találnak, és az ő pusztulása után végre igazán boldogok tudnak lenni.

Rameau: Artemisz diadala (rendező: Kovalik Balázs, karmester: Bartal László), Miskolci Fűtőmű, 2007. június 23.

Van annak valami varázsa, ha az ember nem csak munkából esik be egy előadásra, hanem rákényszerül, hogy mindent félretegyen, elhagyja megszokott köreit, és az ismeretlen terep által kiváltott felfokozott érzékenységgel forduljon a produkció felé. Ilyen élmény volt még egyetemistaként egy vizsgaidőszak kellős közepén (egy pszichológiakönyvvel a hónom alatt) felszállni a Miskolcra induló vonatra, majd busszal kimenni a város szélére, és egy romos ipari épületben, munkavédelmi sisakban barokk operát hallgatni. Hogy aztán tökéletesen újraértelmezzem, amit operáról, színház és közönség viszonyáról gondolok. Szó szerint belekerüljek a történésbe, a szereplők körülöttem mozogjanak, a magával ragadó szépségű barokk zene pedig nem egy távoli kor művészete, hanem a húsba vágó élmények elsődleges megfogalmazója legyen. A mai napig megborzongok, ha eszembe jut, hogy az alvilágban Pluto, azaz Cser Krisztián alig egy méterre énekel velem szemben, hogyan fürdik meg Theseus (Rezsnyák Róbert) a vérben, és válik saját fiának gyilkosává, hogyan fejezi ki egyetlen, apró gesztus a szerelmesek, Hippolytus (Bucsi Annamária) és Aricia (Gál Gabi) összetartozását. És arra is, milyen érzés volt, amikor az előadás végén kinyílt az épület ajtaja, és visszakerültem a saját világomba, ami többé már nem volt ugyanaz, mint korábban.

Verdi: Otello (Desdemona: Fodor Gabriella), Magyar Állami Operaház, 2007. november 25.

Ez az előadás kicsit kilóg a sorból, ugyanis az első három felvonást rettenetesen untam. Inkább nem részletezném ezt a részét: biztosan mindenki fogott már ki rossz estét a régi és az új Otello-produkció esetében is, tehát valószínűleg van elképzelésünk arról, hogyan lehet elrontani. Az viszont meglepőbb lehet, hogy az utolsó felvonás képes volt akkorát fordítani a benyomásaimon, hogy egy héttel későbbre is jegyet vettem, ugyanerre a szereposztásra (több előadás nem is volt velük). Az ok Desdemona jelenete volt a felvonás elejéről, a Fűzfadal és az Ave Maria. Otello felesége annyira emberi volt, olyan esendő, félelmekkel és kételyekkel tele, hogy egyszeriben megszűntek a színpad támasztotta határok: egy hús-vér asszony szenvedését láthattuk, aki valóban számba vette, mi vár rá, és egyáltalán nem magától értetődő módon, hanem hosszan vívódva fogadta el a sorsát. Ha a férje nem szereti már, mi értelme az életének?

Fodor Gabriella Desdemona szerepében (fotó: Éder Vera / Magyar Állami Operaház)
Fodor Gabriella Desdemona szerepében (fotó: Éder Vera / Magyar Állami Operaház)

Erkel: Dózsa György (karmester: Kovács János), koncertszerű előadás a Magyar Állami Operaházban, 2010. március 23.

Most kicsit csalok, hiszen nem lehet azt mondani, hogy ne írtam volna bőségesen a darabról – háromrészes cikksorozatom is jelent meg a tavalyi újabb előadás előtt, melyben a mű és a téma hátterét elemeztem. Piros betűs ünnep volt számomra egyik kedvenc operám újabb megszólalása, ráadásul a korábbival nagyrészt azonos szereposztásban, ugyanis az eredeti, 2010-es, az Erkel-évforduló alkalmából még csak keresztmetszetben bemutatott mű igen mély nyomot hagyott bennem, ami alapján mindenképpen ebbe a felsorolásba kívánkozik. Hányszor fordul elő velünk, hogy egy produkcióról még hetekkel később is álmodunk, hogy szinte fizikailag megvisel bennünket a hatása? Elsősorban a címszereplő karakterének összetett volta ragadott meg (Fekete Attilának a koncertkörülmények között is teljes értékű megformálásában): mennyire igyekszik megmutatni, ő is ér valamit, miközben szüntelenül szembesül vele, hogy az a társadalmi közeg, amiben mozog, sosem fogja elfogadni. Hogyan sodródik bele a felkelésbe, szinte egyetlen szeszély hatására, hogyan bukik el, és hogyan ébred rá bukásában, mi az egyetlen módja, hogy az erkölcsi győzelem az övé legyen. Amikor mindenki elsüllyed, ő állva marad, és ez az egyetlen cselekedete, sorsának tudatos vállalása végül hőssé emeli a szemünkben.

Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok (rendező: Stefan Herheim, karmester: Daniele Gatti), közvetítés a Salzburgi Ünnepi Játékokról, 2013. augusztus 2.

Az utolsó kiemelt előadás ismét egy közvetítés: az interneten nézhettem végig Salzburgból szintén az egyik kedvenc operámat, A nürnbergi mesterdalnokokat. Az egyik legizgalmasabb rendezéshez volt szerencsém, amit valaha láttam: Stefan Herheim új horizontot nyitott meg számomra az operaelőadások határait illetően. A főszereplő a kiváló bariton, Michael Volle, aki Katharina Wagner 2008-as bayreuthi Mesterdalnokokjában Beckmessert alakította, így a koncepció kiindulópontja a Beckmesser és Sachs közötti hasonlóság. A hasonlóság, igen, és miközben a produkció párbeszédet kezdeményez a korábbi előadással (valamint a német kultúra számos elemével), a rendező a kudarcon és kételyen keresztüli művésszé válást mutatja be. A végső csattanót nem árulnám el, hátha valaki kedvet kapott megnézni a produkciót, amelyet kiadtak DVD-n, és éppen ezen cikk írása közben szembesültem vele, hogy Párizsban még játsszák is. Az alkotás mibenlétét, művész és műalkotás viszonyát elemző előadás nagy erőssége a két kulcsfigura, a már említett Michael Volle és a Beckmessert éneklő Markus Werba, két művész, akiket említett produkciójuk alapján a legjobb értelemben véve lehet énekes-színésznek nevezni.

Nem akarok visszaélni az olvasó türelmével, így csak a legfontosabb előadásokat emeltem ki, de akad még néhány, amelyeket fájó szívvel hagyok ki a felsorolásból. Ilyen a 2008-ban az Operaházban bemutatott, nagy vihart kavaró Fidelio, amelyről mind a tizennégyszer úgy jöttem ki, hogy a legmélyebb önvizsgálatra kényszerültem: nem csapom-e be magam a hiúságomnak hízelgő jótettekkel, tudom-e, mit jelent igazából a részvét, a magyar nyelvben is igen beszédes kifejezés: megosztozni valaki fájdalmában, eggyé válni vele a szenvedésben. Vagy a tavalyi Così fan tutte, amelyben egyszerre szerepelt a két kedvenc szopránom, Celeng Mária és Baráth Emőke. Egy-egy áriájukat az interneten található felvétel jóvoltából azóta is időről-időre meghallgatom, attól függően, hogy valamilyen érzelmi kérdéssel próbálok dűlőre jutni, vagy egy kis vidámságra vágyom. És természetesen vannak olyan előadások, amelyek azért maradtak ki a felsorolásból, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy írhattam róluk – például első kritikámat a Krétakör Hálátlan dögök című produkciójáról; majd jött később a bécsi Nyugat lánya Jonas Kaufmann-nal, a tavalyi, operaházi Doktor Faust Vajda Gergely nagyszerű vezényletével; de a Wagner-napok produkcióiról is annyi cikkem készült, hogy most nem szenteltem külön bekezdést a Siegfried 2008-as, különösen emlékezetes harmadik felvonásának, Evelyn Herlitzius és Christian Franz főszereplésével.

Bár az időközben megnövekedett számú kritikusi feladataim nem teszik valószínűvé, hogy az elkövetkező tíz évben ilyen sok élményem maradjon megíratlan, remélem, az újabb évtized mérlege sem lesz rosszabb.