Dawn Upshaw szólólemezéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája
Ruggero Raimondi nemrég tárgyalt, meglehetősen heterogén műsor-összeállítású lemezével egy időben került a boltokba a hazánkban jóval kevésbé jegyzett, ám nem kevésbé magas művészi csúcsokat ostromló amerikai szopránénekesnő, Dawn Upshaw 1988-ban felvett portrélemezének új kiadása. Tálcán kínálja magát az összehasonlítás: míg Raimondinál országok, korok, stílusok sokasága váltotta egymást, addig Upshaw válogatásában csakis XX. századi amerikai szerzők művei csendülnek fel – ám itt máris megállhatunk. Mi is az, hogy amerikai zene? A kísérőfüzet szerzője, nem mellesleg a négy felcsendülő darab egyikének komponistája, John Harbison maga is ezt a kérdést feszegeti, amikor a művek sokféleségét részben szerzőjük származása, részben a megidézni kívánt hely és idő szempontjából feszegeti. Samuel Barber született angolszász amerikai; Gian Carlo Menotti zenéjében is mintegy kétnyelvű olasz–amerikai; maga Harbison művében középkori indiai költőnő verseit zenésíti meg, kellő mennyiségű kolorit megidézésével; a világpolgár Stravinsky (egy amerikai tematikájú lemez kapcsán kivételesen elfogadhatjuk ezt az írásmódot) pedig ezúttal angol szövegre írt neoklasszikus operájának egy részletével képviselteti magát. S mint az eddigiekből sejthető, az összeállítás műfajilag is sokszínű: két tőrőlmetszett operaária mellé egy dalciklus és egy nehezen besorolható, negyedórás darab társul – egyetlen közös nevezőjük az előadó-apparátus: szopránszóló zenekari kísérettel.
Maga Barber állítólag „énekelt rapszódiának” titulálta Knoxville: Summer of 1915 című szólókantátáját, avagy túlméretezett zenekari dalát. Az idilli hangvételű mű egy gyermek szemén keresztül láttatja a címben megidézett nyarat – a könnyen befogadható, tonális muzsika a booklet figyelmezetése nélkül is jól dekódolhatóan az európai hagyományban gyökerezik. A tradícióhoz való ragaszkodás ugyanakkor bizonyos korlátokkal is jár: a kevés nyugtalan epizód egyikeként felhangzó villamoszaj megidézése félelmetesebbre sikerült, mit a halál gondolatának felmerülése a mű zárószakaszát megelőzően – kérdés, hogy Barber nem rendelkezett-e kellően fejlett művészi eszközökkel a szöveg élményszerű megzenésítéséhez, vagy tudatos döntésről, a gyermeki nézőpont korlátozottságnak érzékeltetéséről van szó? Annyi mindenesetre biztos, hogy Dawn Upshaw számára nem okoz problémát a gyermeki nézőpont megteremtése: hangja vékonyan, tisztán, éterien zeng a közép- és mélyfekvésben – csak az exponált magasságok enyhe fátyolossága miatt húzhatunk strigulákat a negatívumokat felsorakoztató, amúgy meglehetősen gyér rubrikába.
Mennyire másként szól ez a hang Harbison Mirabai-dalaiban! E kamaraegyüttesre hangszerelt, kellően fűszeres, a lemez többi számánál valamivel modernebb hangzású, ám a laikusok számra még bőven befogadható dalok szerzője szellemileg jóval közelebb jutott Indiához, mint a mifelénk ismert hindu tematikájú művek komponistái (Minkus, Delibes); ugyanakkor feltűnő, hogy e ciklusban sem elsősorban a szöveg értelmezése, sokkal inkább annak érzéki megjelenítése volt a szerző célja. Upshaw is ekképp énekli: míg a Barber-műben színtisztán gyermeki hangvétellel szólalt meg, itt nem ritkán az erotika is szerephez jut tolmácsolásában.
A két operajelenet: két külön világ. Menotti egyfelvonásosa, A vénlány és a tolvaj, a buffó-tradíciót látszik követni abban az értelemben, hogy a vígjátéki témát nem sekélyesíti olcsó bohózattá; fontos emberi problémákat vet fel a néző számára. Jelen esetben Letitia kielégítetlenségét, aki egy szabályos XIX. századi módon formált recitativóban és áriában arról álmodozik, hogy a tolvaj végre megszökteti őt. A dallamvilág inkább Puccinit idézi, természetesen annak zsenialitása nélkül – mégis: Menotti muzsikája a jelenet tartalmát kifejezni képes, használható színpadi zene, aminek előadásában szinte lubickol az énekesnő: néhány jól elhelyezett hangsúllyal, a voce leheletfinom megvastagításával kellő mennyiségű iróniát adagol az amúgy őszintén átélt énekléshez. Ugyanezen iróniának nyoma sincs a lemez utolsó számában, egyetlen remekművében, A léhaság útja Anne Trulove-jának nagyszabású áriájában (No word from Tom): itt egy klasszikus értelemben vett operai hősnő nyilatkozik meg – kellő hittel, szeretettel és elszántsággal, hogy szerelmét beteljesítse. Upshaw mindvégig anyanyelvi természetességű éneklése és a figurák, illetve a dalok hangvételének pontos megtalálása mellett ezen utolsó számban szerep és énekes nagy egymásra találásának is tanúi vagyunk: nem véletlen, hogy a művésznek emblematikus szerepe lett Anne (később a teljes operát is rögzítették vele).
A minden szempontból csak ajánlható kiadványt az izgalmas műsor és a kiváló énekprodukció mellett a közelmúltban Budapesten járt David Zinman vezette Orchestra of St. Luke’s játéka teszi élményszerűvé.
Dawn Upshaw – Knoxville: Summer of 1915 (Music of Barber, Menotti, Harbison, Stravinsky)
Dawn Upshaw – ének
Orchestra of St. Luke’s
Vezényel: David Zinman
Kiadó: Warner Classics
Értékelés: 10/9