Amerikai angol

2014. október 9.

A Nyugat lánya az Angol Nemzeti Operában, 2014. október 2. KŐRY ÁGNES londoni tudósítása

Minnie és Johnson: Susan Bullock és Craig Colclough (fotó: Robert Workman / ENO)

Minnie és Johnson: Susan Bullock és Craig Colclough (fotó: Robert Workman / ENO)

Lehet, hogy régimódi vagyok, de nagyon örültem, hogy úgy láthatom és hallhatom Puccini La fanciulla del West (A Nyugat lánya) című operáját, ahogy több mint valószínűleg a zeneszerző elképzelte. 19. századi amerikai aranyásókat láttunk valahol a Vadnyugaton (Wild West); el is felejtettem, hogy ők valójában énekes színészek. Olyan bányászokat néztünk, akik otthonuktól, családjuktól messzire szakadtak, és minden reményüket a nehéz körülmények között ledolgozott kemény munkában látták. A díszletek (Miriam Buether), a jelmezek (Nicky Gillibrand) és a világítás (Mimi Jordan Sherin) sikeresen jelenítették meg a kor és környezet légkörét, tehát Puccini operájának lényegét.

Korabeli beszámolók szerint, a honvágytól és családjuk távollététől szenvedő aranyásók tisztelettel és szeretettel bántak az olyan nőkkel, mint Minnie (vagyis a Nyugat lánya Puccini operájában). A környezetében élő egyetlen nő sok férfi számára jelenthetett civilizációt és biztonságot. A kiváló és nagyra becsült Wagner–Strauss-szoprán, Susan Bullock nyilvánvalóanérti a szerepet, és azonosul is vele; érzékeny formálással teljesen hihetővé tette Minnie alakját. Bullock tiszta és szárnyaló amerikai kiejtése annyira valódinak tűnt, hogy senki nem gondolhatott arra: a művésznő valójában Angliában született, tanult és él.

Az előadást a hölgyek estéjének is tekinthetnénk: a női tehetség diadalának. A már említett díszlet-, jelmez-, és világítástervezői trió és a kiváló Lucy Burge koreográfus mellett női kézben volt a zenei irányítás is: Keri-Lynn Wilson kiváló teljesítményt nyújtott. Nem tudhatom, hogy Wilsonnak akkor is ilyen sikeres karrierje lenne-e, ha nem ő volna Mrs. Peter Gelb, vagyis a Metropolitan Opera igazgatójának felesége. Azt viszont tudom, hogy Wilson lelkes, de ugyanakkor fegyelmezett és érzékeny zenei tolmácsolása összhangban volt a partitúrával és a rendezéssel.

Nick: Graham Clark  (fotó: Robert Workman / ENO)

Nick: Graham Clark (fotó: Robert Workman / ENO)

Richard Jones az egész operát a szövegkönyv és zene iránti tisztelettel rendezte. Néhány kisebb változástól eltekintve a dráma abban a korban és környezetben jelenik meg, ahogy a szövegkönyvíró Zangarini (David Belasco azonos című drámáját követve) meghatározta. A librettista, a zeneszerző és az aktuális előadás rendezője azonos hangnemben beszélt; ez az azonosulás kárpótolt a könnyen megjegyezhető Puccini-dallamok viszonylagos hiányáért. Habár Jake balladája az öreg kutyáról (az első felvonás elején) és Wowkie rövid bölcsődala a második felvonás elején amúgy is kielégítheti a kisebb formák iránti vágyunkat.

Jones a zenéből kiindulva. muzikálisan rendezi a kórusszámokat is: a férfiak a partitúra tartalma szerint mozognak, táncolnak, vagy éppen mozdulatlanul állnak. A táncjelenet az első felvonás vége felé erőteljes és megható volt. Az opera utolsó jelenetét olyan érzékenyen kezelte Jones, hogy nem maradt kétség a nézőben: a jóság nyerhet, még ha szomorúsággal vegyítve is.

Graham Clark, Craig Colclough éa Jonathan McGover (fotó: Robert Workman / ENO)

Graham Clark, Craig Colclough éa Jonathan McGover (fotó: Robert Workman / ENO)

Nem Susan Bullock volt az egyetlen nagy Wagner-énekes a színpadon. Graham Clark sok száz Wagner-alakítást nyújtott Bayreuthban és a világ legmagasabb rangú operaházaiban; itt most Nick, vagyis a pincér szerepét játszotta. Clark már régen nem fiatal, de ez nem derül ki erős, kristálytiszta hangjából és bravúros színpadi mozgásából. Szerepformálása mesterkurzusnak is tekinthető a fiatal generáció számára.

A többi szereplő nem érte el – és nem is érhette el – Bullock és Clark tapasztalatokkal teli művészi színvonalát, de mindnyájan hűen és értékes tolmácsolásban közvetítették az opera zenei és drámai anyagát. Ennél többet nem kívánhatunk.

Fotók: Robert Workman / ENO


The Girl of the Golden West (La fanciulla del West), 2nd October 2014, English National Opera, London Coliseum

by Agnes Kory

Call me old-fashioned but for me it was a joy to see and hear Puccini’s The Girl of the Golden West (La fanciulla del West) as the composer most probably envisaged it. We watched 19th-century American gold-miners somewhere in the Wild West – I forgot that they were singers/actors on a stage – who staked their hopes on hard work under harsh circumstances, far away from their homes. The sets (Miriam Buether), costumes (Nicky Gillibrand) and lighting (Mimi Jordan Sherin) evoked the spirit of the time and place, hence of the core of Puccini’s opera.

Contemporary accounts tell us that, deprived of their families, homesick gold-miners would look to women such as Minnie – Puccini’s Girl of the Golden West – with respect and affection. A sole woman among all those men could be a civilising and re-assuring influence. Susan Bullock, the great and much sought-after Wagnerian as well as Straussian soprano, fully understood the role; she gave a sensitive and fully credible portrayal of Minnie. Her American accent, delivered with exemplary diction, would not suggest an English-born and educated singer what Bullock in reality is.

This performance was very much like girls’ night, with their talents triumphing. Apart from the ladies’ trio of set/costume/lighting designers, furthermore of excellent choreographer Lucy Burge, musical direction was in the capable hands of Keri-Lynn Wilson. It is difficult to know whether Wilson would have such a successful career if she was not Mrs Peter Gelb (that is, wife of the Metropolitan Opera’s director). However, her spirited but controlled and sensitive musical direction was in tune with the score and stage direction.

Richard Jones staged the whole opera with respect to libretto and music. Apart from minor variations, the action is played in the time and geography as described by librettist Carlo Zangarini (who based his story on David Belasco’s play of the same title). Librettist, composer and stage director were speaking the same language; hence such unity plentifully made up for what could be described as a lack of easily identifiable Puccini tunes in this opera. (Jake’s ballad about an old dog near the beginning of Act One – and Wowkie’s short lullaby at the start of Act Two – may arguably satisfy one’s need for the small form song.)

Jones directs his choral forces with musicality; the men move, dance or just stay motionless according to the score. The dance scene towards the end of Act One was as powerful as moving. The final scene of the opera was handled with such sensitivity by Jones that it was beyond any doubt that goodness can triumph even if mingled with sadness.

Susan Bullock was not the only great Wagnerian on stage. Graham Clark – a veteran of hundreds of superb Wagner performances in Bayreuth and elsewhere in the world’s most prestigious opera houses – appeared as Nick, the bartender. Clark is of a certain age but one could not tell either from his strong, crystal-clear voice or from his agility on stage. His appearance could serve as a master-class for younger generations.

The rest of the cast could not match Bullock’s and Clark’s consummate artistry but they did full justice to the score and dramatic plot. One cannot ask for more.

Hasonló bejegyzések