Aki a végén nevet

2014. július 29.

Donizetti A csengő és Cimarosa A titkos házasság című operája a Budapesti Nyári Fesztiválon, 2014. július 25. KONDOR KATA írása

A titkos házasság: Ürmössy Imre Geronimo szerepében (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

A titkos házasság: Ürmössy Imre Geronimo szerepében (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Azt mondják, a komikus műfajokat a legnehezebb előadni. A Városmajori Szabadtéri Színpadon játszott vígoperák megtekintése után igen ambivalensen viszonyultam ehhez a megállapításhoz: bizonyos szempontból nem értettem vele egyet, míg az előadás egésze mégis igazolta azt. Ha a siker, a közönség reakciója felől nézzük, a mondás egyértelműen nem igaz, a nézők hálásak a kicsit is szórakoztató és vidám előadásokért, és nagy tapssal jutalmazzák, ha bármivel is megnevettetik őket. Ugyanakkor, aki sok jó előadást látott már, az kevésnek és kiábrándítónak érezheti, ha a színpadon csak némi esetlen bohóckodást lát. Ahogy ezen a júliusi estén is történt.

Ha ismertük korábban az este rendezőjének, Tóth Jánosnak előadói pályáját, lehetett fogalmunk róla, milyen típusú színjátszás áll közel a művészhez. A szélsőségesig karikírozott játékmódból ezúttal sem volt hiány, ám ez ízlés és mérték hiányában sokszor ripacskodásba fulladt. Különösen A titkos házasság esetében éreztem így, nyilván maga a történet, a férfiakat ostromló nők helyzete is jobban lehetővé tette ezt, ám nem tudunk szó nélkül elmenni amellett sem, hogy azok a művészek, akik a leggyakrabban estek a túljátszás hibájába, éppen ebben az operában szerepeltek többet.

Azon túl, hogy az előadás legyen könnyed, szórakoztató, humoros, a rendezőnek nem sok szándéka volt a művekkel. A díszlet és a jelmezek semmitmondóan mutatósak, az egyetlen koncepciónak tekinthető momentum a produkciónak saját előadottságára való reflektálása. Ugyanakkor már ez a megfogalmazás is több tudatosságot sugall, mint maga az előadás, ahol lényegében annyi történik, hogy egyes művészi tevékenységek újra és újra a cselekmény részévé válnak. A csengőben a zeneszerző instruálja az énekeseket, A titkos házasságban pedig jóformán mindenki valamilyen hangszeren játszik. Ám ahelyett, hogy ezek a mozzanatok a művekről vagy a produkció alkotóinak gondolatairól árulnának el valamit, egyszerű poénforrásként funkcionálnak. Természetesen vicces, hogy a nagyothalló Geronimo csellistaként érkezik, nőrokonai pedig rendre rosszul játszanak a hangszereiken, ám azon kívül, hogy „jé, operát nézünk”, ezeknek a részleteknek nincs különösebb mondanivalója.

A titkos házasság: Geszthy Veronika, Kiss Tivadar, Egyházi Géza és Ürmössy Imre (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

A titkos házasság: Geszthy Veronika, Kiss Tivadar, Egyházi Géza és Ürmössy Imre (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Persze nem kell feltétlenül magvas gondolatokat várnunk egy könnyed nyáresti vígopera-előadástól, ám arra talán joggal számíthatnánk, hogy legalább humoros legyen. Természetesen akadnak vicces jelenetek, de az egész előadás humora elég gyermeteg, ráadásul a már említett erőltetett játékmód miatt hamar belefárad az ember. Sajnos elsősorban a női szereplőknél állt fenn ez a probléma, a sokszor rossz bohózatokat idéző színészi játék, amelyen az énekesi teljesítmény sem javított. Az egyetlen kivétel Geszthy Veronika volt, akinek sikerült mértéket tartania, és hangja is élményt nyújtóbban illeszkedett az olasz muzsikához, mindössze néhány éles hang fordult elő nála.

A csengő: Egyházi Géza és Ürmössy Imre (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

A csengő: Egyházi Géza és Ürmössy Imre (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

A férfi énekesek összességében jobb teljesítményt nyújtottak. Kiss Tivadartól már jó pár kidolgozott alakítást láthattunk, ő ezúttal is a megszokott magas színvonalat hozza, játéka nem túlzó, karaktere kellően esetlen, és hangja is tisztességgel megfelel a szerep támasztotta követelményeknek. Egyházi Gézát nem kimondottan operaénekesnek ismerjük, ám mostani teljesítménye alapján azt kell mondanunk, ha valakinek a könnyedebb műfaj képviselői közül érdemes volna nagyobb hangsúlyt fektetnie a klasszikus éneklésre, az ő. A hanganyag nagyon ígéretes, még ha bizonyos könnyűzenéből eredeztethető technikai megoldások néha meg is zavarják a megszólaltatását. Színészi játéka ugyanakkor remek, szórakoztató, magával ragadó, az ő figurájában lelhettük a legtöbb örömünket. Ürmössy Imréről se pozitív, se negatív értelemben nem tudunk túl sokat mondani, mind a karakterformálás, mind az éneklés hozza az elvárt színvonalat: bár A csengő első áriájában jelentkező szólamformálási nehézségek némi aggodalomra adtak okot, a későbbiekben hasonló probléma nem következett be.

A titkos házasság: Csonka Zsuzsanna, Egyházi Géza, Geszthy Veronika és Szolnoki Apollónia (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

A titkos házasság: Csonka Zsuzsanna, Egyházi Géza, Geszthy Veronika és Szolnoki Apollónia (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Medveczky Ádámról hajlamos vagyok azt hinni, hogy még csodát is képes volna tenni, olyan örvendetes javuláson tudnak keresztül menni a pálcája alá kerülő együttesek. A Művész Szimfonikus Zenekarról információ hiányában persze igazságtalan lenne azt feltételezni, hogy nem mindig játszanak ilyen jól, ezúttal a szépen kidolgozott játékmód mindenképpen dicséretet érdemel. Emellett a karmester szinte emberfeletti munkával még azt is meg tudta oldani, hogy az őt rendesen szinte sose látó énekeseket is összefogja.

Mérlegre téve az előadásokat, a rossz összbenyomás ellenére sem mondhatjuk azt, hogy nem akadtak bennük értékek. Nem túl szerencsés ugyanakkor, ha a produkció saját maga ellen dolgozik, és némi rosszul sikerült bohóckodással vonja el a figyelmünket az értékesebb művészi tényezőkről, vagy csak elveszi a kedvünket attól, hogy egyáltalán tovább nézzük az előadást. Így a végére már nem sok kedvünk maradt nevetni.

Fotók: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál

Hasonló bejegyzések